A festő és a kecskegida


http://mocorgohaz.hu/
  • 2024.
    már
  • 30

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy festő. Gyakran látták abban a faluban, ahol nyaranta az idejét töltötte, amint kétkerekű kiskocsiját maga után húzva, már kora reggel elindult az erdő, vagy a patakpart felé. Piros barett sapkában fekete malaclo...

Kép forrása: pinterest

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy festő. Gyakran látták abban a faluban, ahol nyaranta az idejét töltötte, amint kétkerekű kiskocsiját maga után húzva, már kora reggel elindult az erdő, vagy a patakpart felé. Piros barett sapkában fekete malaclopóban össze sem lehetett téveszteni a helybéliekkel. Gurult utána a kiskocsi, benne a festő szerszámaival. Ecsetekkel vásznakkal, törlőrongyokkal, festékestubusokkal, és egy nagy korsó vízzel. Kísérte egy kiskutya is. Amolyan utcai keverék fajta. Fekete bundáját csak a fején, és lábain virító fehér szőrzet tette bájossá. Reggelente nem ugrándozott, csak szép lassan szimatolva haladt az élen, mintha ő vezetné a festőt.

A nap éppen akkor kukkantott elő a hegyek mögül, amikor elérték a falu széli fasort, ami a hegyi legelőnek tartott.  Amint az utolsó gesztenyefát is elhagyták, előttük csobogott a sekély vízű patak. A festő megállt, mélyen beszívta a friss levegőt, körül nézett. Rét, tele színes virágokkal. Patak, ami a közeli sziklákról bukdácsol a mélybe. A fények és árnyékok izgatottan vibráltak a patak hullámain. „Gyönyörű! Ez itt jó lesz.” Gondolta a festő, és kezdte kipakolni festőszerszámait. A kiskutya körbe fürkészett, hiszen neki kell ügyelnie a festőre! Ő őrzi majd egész idő alatt, míg alkot, hogy senki ne háborgassa.

Langyos szellő fújt, a rét felől virágok illatát, s az erdő fái közül friss gyantaillatot sodort feléjük. Csend volt, békesség. A festő már a háromlábú kisszékén üldögélt és nézte a vízen fodrozódó hullámokat, az aranyló csillogást, a kövek fénytörés okozta villódzását. Aztán a fák leveleinek zöldjét vizsgálgatta. Kinyitotta a festékes dobozt és válogatni kezdte a színeket. Zöldet, sárgát, pirosat, fehéret, kéket.

Ekkor a kiskutya morogni kezdett. „Mrrrrr! Mrrrrrrrrr!

- Ba-ba - Vakkantotta. Felugrott, és most már határozottabban figyelmeztetett – Ba- ba!  Baba!

- Nocsak! – Emelte fel a fejét a festő. – Azt mondod baba? De hát milyen baba?

A festő körbenézett és akkor meglátta a patak túlsó partjának meredélyén lefelé ugrándozó kis állatot.

- Ahá! Egy kecskebaba! Nahát Luna, igazán nagyon okos vagy. Ez valóban egy kecskebaba, de úgy is hívjuk Kisgida!

- Ba-ba-ba! – erősködött a kiskutya, és már haragosan figyelmeztette a közeledőt, hogy nehogy már idejöjjön!

A kisgida megtorpant a túlsó parton, és értetlenül visszaszólt:

- Mee-rre? Mee-rre?

- Luna! Hagyd! Csak inni jött a patakra. – intette a festő a kiskutyát.

Luna morgolódott egy darabig, majd szófogadóan leheveredett gazdája lábához. „Hátha ő úgy látja, hogy a jövevény nem jelent veszélyt, akkor neki is mindegy. Igyon hát, ha szomjas.

Nem igy a kecskebaba. Tocsogott a sekély vízben, majd nagyot szökkent, és egy közeli szilára ugrott. Azon éppen egy pillangó sütkérezett. Fellibbent a kisgida feje fölé, és mintha védelmet keresne a patak másik partja felé vette az irányt. A kecskegida utána. Luna újra morogni kezdett:

- A baba! Ide jön a baba! – figyelmeztette a festőt. A festő letette az ecsetet és figyelte, amit a gida átszökell hozzájuk. Parafadugó nagyságú patácskái hangosan kopogtak a kavicsokon. Luna felemelte a fejét hegyezte a fülét, és figyelmeztetően morgott.

- Meg ne próbáld! – szólt rá a festő. Közben ő maga mozdulatlan maradt. Várta mit is fog tenni a kis jószág?

- Mit csinálsz? – Érdeklődött a gida, amint a festő közlébe ért.

- Festek. – válaszolta a festő.

- Mi az, hogy festek? – nyújtotta előre a nyakát a gida.

- Itt van ez pálca, végén a szőrszálak, és fel-le húzogatom a táblán.

- És az miért jó? – kopogott még közelebb a gida.

- Abból lesz egy szép kép. – válaszolta türelmesen a festő.

- Az meg mire jó? – a gida megszagolta a festékes dobozt.

- Hogy magammal vigyem, otthon is nézegethessem, amikor eszembe jut ez a szép tájék.

- Meee! -  mekegett rövidet a gida. -  Ha én haza akarok vinni valamit, azt megszagolom, és ha jó szagú, megeszem, és otthon újra rágom. Te is újra rágod?

- Nem! – Nevetett a festő. - Én nézegetem.

- Jó szaga van ennek itt. Megehetem? – kérdezte a gida és nyalogatni kezdte a tubusokat.

- Ej! Azt már nem, akkor nekem mi marad? – csapta le a festékesdoboz fedelét a festő.

- Hát, jó! – mondta bánatosan a gida és körbejárta a festőt.

- Mi abban a jó, ha csak nézegeted?

- Mert szép!

- Mi az, hogy szép? Én olyat nem ismerek. Csak a zöld füvet, az édes illatú virágokat.  Nem mindegyiknek jó az íze, de azt a mama megtanítja nekem. –  mekegés közben a gida föl-föl szökdécselt a levegőbe a kiskutya háta mögött.

- Ne ugrálj! – vakkantott rá Luna. – Ideges leszek tőle. A gida csodálkozva nézett a kiskutyára. „Ennek meg mi baja? Hiszen ugrándozni jó!”

- Gyere ide! – hívta magához közel a festő a kis ugribugrit.

- Szép az, ami nekünk örömet okoz. Ha később eszünkbe jut, jó, ha van képünk róla.

- Én szép vagyok? – kérdezte a gida.

A festő elmosolyodott.

- Igen. Szép vagy, aranyos vagy, és nagyon kíváncsi.

- Akkor fessél le engem is, hogy később örömöt okozhassak neked!

- Ha meg tudsz maradni egyhelyben, akkor lefestelek. Ne ugrálj folyton, mert nem leszel szép a képen.

- De hát ez nekem örömöt okoz! – a festő szigorúan összevonta a szemöldökét.

- Hát, jó! Nem ugrálok. – egyezett bele a kis izgága jószág. - Hová álljak, hogy szép legyek?

- Ott patakban van az a lapos szikla. Állj rá, maradj nyugton!

A gida beszökdécselt a patakba, felugrott a lapos sziklára és kikiáltott a partra.

- Így jó lesz?

- Nagyon jó! – kiáltott vissza a festő. A gida ácsorgott egy darabig, majd topogni kezdett.

- Sokáig kell még itt állnom? Mert már nagyon unatkozom!

- De hát, még egy perce sem állsz ott! – szólt vissza a festő.

- No jó! Állok még egy kicsit, de nagyon viszket a fülem! – kiáltotta. -  Megvakarhatom?

- Jó, vakard meg! És ne beszélj annyit!

Egy ideig bírta a gida az ácsorgást, de látszott rajta, nem neki való mulatság ez. Mozgatta a füleit, toppantott a lábacskájával, a farkát billegtette, majd észrevett egy halacskát a patakban. Beugrott utána, és fogócskázni kezdett a halacskával. Hullámokat vert a patáival, szökdécselt a kövek közt, addig, míg a túlsó partra nem ért.

- Most már elég sok ideig ácsorogtam. Igaz? Vigyél magaddal és nézegessél. Öröm veled! – Kiáltotta a kis gida és már kapaszkodott is felfelé a meredélyen,  a virágos réten szaladgáló testvérei közé.

A festő nagyot kacagott. „Én is örülök, hogy megismerhettelek!”

Aztán fogta az ecsetet s elkezdte a festményt felvázolni a vászonra. A patakot az erdő fáit, a sziklákat a távoli rétet, és a patakban ugráló kecskebabát.

Papp Mária Ibolya, amatőr

Ezt a mesét írta: Papp Mária Ibolya amatőr

Amatőr írónak vallom magam, holott megjelentek meséim novelláim sokféle pályázaton. Korom tetemes, ezért gyakran találkozom olyan kiadói véleményekkel, hogy nem a kor divatja szerint írok. Egy mesét hogyan másként lehet megírni, mint elmondani az unokáimnak s ők rajonganak érte? Vagy az ő szájukból hallani pici történekteket, s magam alakítom át mesévé? Vallom, hogy a mese erkölcsi lecke, mely didaktikus hatásáv...


https://smaragdkiado.hu/termek/varazslatos-mesketek-1-meseerdo/

Vélemények a meséről

Ehhez a meséhez még nem érkezett hozzászólás, legyél Te az első aki véleményezi!
A szerző biztosan nagyon hálás lesz érte!