Az óceán lilioma

Az óceán lilioma.

                                                                           AZ ÓCEÁN LILIOMA

 Igazi szürke novemberi nap volt, amikor látogatóba indultam unokámhoz. Az ágyban ült, sápadtan, nyakán vastag sál, sötét karikás szeme bánatosan nézett rám.

- Mi a baj, Csillagom? - kérdeztem aggódva.

- Ma nem ragyogok. Lázas vagyok. De jó, hogy jössz! Úgy unatkozom. – ezt nehezen hittem el, mert a mobil most is a keze ügyében volt.

Húzom a fotelt az ágya közelébe. Az egyetlen barátságos fény az asztalán álló kis akváriumból sugárzott ránk. Színes pici halak kergetőztek, fényes hátú csigák falták a moszatot az üveg belső oldaláról.

- Ki tudnál találni valami mesét az óceánról? – sóhajtotta Viola – valami szép történjen benne.

- Ó, van is egy a meseszövő keretemen, de sajnos még nem sikerült befejeznem.

Felvillant Viola szeme.

- Majd segítek! Kezdjük! – csapkodta, igazgatta a párnáját a dereka köré.

„Valahol messze, a végtelen óceán kellős közepén volt egy sziget. Szivárványszín hegyekkel, szépséges növényvilággal, fantasztikus lényekkel teli erdőkkel, folyókkal. Nimfák őrizték a vizeket, törpék a kincses bányákat, lidércek az éjszaka fényeit. Békében éltek egymással, habár némi torzsalkodás előfordult, de nagylelkű uralkodójuk meghallgatta őket, s tanácsait senki nem vonta kétségbe. Ő pedig tisztelte alattvalóit. Együtt örültek a sok hagyományokat követő ünnepeknek, ami a szépséges szigeten igencsak gyakori volt. Legjobban változó évszakok ünnepeit szerették, de legjobban Beltaint, a tavaszváró ünnepet.

Ilyenkor a zöld színben játszó Turmalinpalota oszlopai látták vendégül a sziget valamennyi lakóját.

- Mi az a Turmalin?

- Az egy áttetsző több színben előforduló drágakő. Gyógyító ereje van. Meghozza lelki békét, nyugtató hatású, elűzi a félelmet.

- Akkor ez a palota tényleg kibékíthette a veszekedő szigetlakókat.

 - Úgy bizony. Nem hiába volt népszerű uralkodójuk, a tündérherceg.

 „Ezen az estén tartotta a sziget népe a Tavaszváró ünnepet. Valami azonban ezen az alkonyon máshogy alakult. Uralkodójukat hiába várta táncoslábú népe.  Lakosztályában ült ékes trónján, ábrándos szeme a végtelent kutatta. Lelke mélyén csend honolt. A magány csendje. Az éj leszállt, fekete bársonyán ragyogtak a csillagok. A Hold lassan emelkedett fel a csillagok közé s a végtelen óceánra vetette sejtelmes fényét.

 Csak a hullámok sustorgása hallatszott, amint a közeli lagúna növényszőnyegének leveleit ringatva a part bársonyos homokjára simult.

Mintha a Hold rendelte volna, egyszer csak az óceán mélyéről ének és hárfa hangja zengett.

 Lenn a mélyben ringatózó algák, és hínárok erdőjében valaki édesbús dalt énekelt. 

A Tündérherceg felfigyelt a dalra, s nyomban az erkélyére lépett. Szeme a fekete sziklákat kutatta, kereste a hang forrását.

 A zeneszó egyre zengett, s a szíve nagyot dobbant. Úgy érezte őt szólítja, hívja ez a hang.  Nem tudott ellenállni a kísértésnek. Szárnyait kitárta, s leereszkedett a palota alatti sziklák tövébe. Járt kelt a parton. Azon töprengett, hogyan kerüljön közelebb a hang gazdájához. Nem bánta, ha belehal is, de tudni akarta, kié e gyönyörű hang. Megrezegtette szárnyait és belevetette magát a mélybe.”

- Ne már! Mama! Nehogy Ariel történetét meséld el nekem! Kiskorom óta ismerem ezt a mesét. Mindenki tudja, milyen szomorú véget ért.

- No, igen. – bólintottam. - Az Andersen meséknek nem mindig boldogság a vége.

- Mint A kis gyufaárus lány. – sóhajt Viola. – az a legszomorúbb mese a világon.

- Azért van olyan mese, aminek boldogság a vége! – próbálok lelket önteni belé.

- Igen. A Vadhattyúk, meg a Pöttöm Panna.

- Akkor változtasd meg ezt a mesét! - biztatom s Viola azonnal rávágja:

- Mondjuk, varázsoljon magának úszótalpakat, meg légzőkészüléket. Azzal már biztonságosam lemerülhet.

- Legyen. Akkor folytathatom? – Kérdeztem, Viola bólogatott.

„Lenn a mélyben úszófelszerelésében követte a hangot, és az örvénylő levelek közt korallokkal díszes sziklazsámolyán rátalált a lányra, aki hárfáját pengette. Körülötte színes halak, tengeri csillagok, világító testű medúzák lebegtek. A vízen átsejlő holdfény villódzó árnyékokat rajzolt a lány testére, hullámzó hajára. Gyönyörű jelenség volt. A tündérfi óvatosan közelített hozzá. Amint a lány meglátta a feléje közeledő alakot, szeme rémülettel telt meg.”

- De miért rémül meg? – kerekedik el Viola szeme.

- Talán megijedt a búvár felszereléstől. Na, hallod, egy álarcféle szárnyas lény közeledett hozzá a levegővel teli világból. Rejtve marad az, aki ezt a maszkot viseli. Még én is megijednék ettől az idegentől. Ki ez? Mit akar? Mik azok csapzott szárnyak a vállán?

- Jól van. De először elnevezem őket. – szól közbe Viola. - Turmalinnak hívták a tündérherceget. A lányt meg Titanillának. Ne búvárként, hanem jókora légbuborékban ereszkedjen alá Titanillához.

- Mint a vízipók csodapók, a mesefilmben?

- Igen, de neki nem légnadrágja volt, hanem egy üvegharang. Olyan színes, mint bármelyik szappanbuborék.

- Az ötlet tetszik. Lássuk, mi fog történni?

– „A holdfény ragyog a harang oldalán a leány elbűvölten nézte a jelenést. Egy délceg tündérfi közeledett hozzá, akinek szivárvány színű áttetsző szárny billeg a vállán.

S szólt hozzá Turmalin:

- Ki vagy te, gyönyörű leány? Dalod elbűvölt. Kérlek, gyere velem ragyogó palotámba! Zöld lombok közt, kék ég és az óceán közt lebeg. Gyere velem, s gyönyörű dalod boldoggá tesz engem! Én pedig minden kívánságodat teljesítem.

A lány szomorúan így válaszolt:

-  Én Titanilla vagyok. A Krák nevű víziszörny elátkozott rabja. Kedves tőled, hogy így ragaszkodnál hozzám, s én szívesen megismerném a világodat, de nem lehet. Nem mehetek, bármennyire is szívem ezt óhajtja. Itt kell élnem a vízben.

- Bármi legyen az akadálya, én legyőzöm! – szólt hevesen a tündérkirályfi. - Egymáséi leszünk örökre! Gyere velem napfényes palotámba!

- Nem lehet, értsd meg! – a lány szeme megtelt könnyel. - A népednek Rád van szüksége, s engem sorsom ideköt erre a helyre. Én ugyanis nem ember vagyok, hanem tündérliliom.

És akkor rámutatott a fehér és piros korallokkal díszített sziklára, amin ült. Turmalin döbbenten látta, hogy a lány lába egy indában végződött, amely az óceán aljához szegezte.”

-  Ez, hogy lehet? A sellőknek halfarka van. Nem? – csapott a takaróra Viola.

- Hát más mesében igen. De úgy látszik ez a vízi tündér nem sellő. Ahogy mondta, ő liliom. A vízben élő virágok, mint a lótusz, a hínár, a vízitök, a talajban gyökereznek. Nem lehet onnan kitépni, mert elhalnak.

- Mi történt vele, hogy így elátkozták?

-Tudod, - kezdte Titanilla. – egykor én is a Te világodban éltem. Az északi fjordok vidékén születtem. A parti sziklákon énekeltem. Dalom segített halászoknak a leszálló ködben visszatalálni a kikötőbe. Meghallotta lantom pengését a fjord mélyén élő Krág. Belém szeretett, és kérte legyek a felesége. De én ezt megtagadtam. Elragadott, és ideláncolt ehhez a korallsziklához, s énekelnem kell minden holdvilágos éjszakán, hogy hallja, még az ő rabja vagyok.

-  Csak van valami varázslat, ami elszabadítja az óceán aljától Titanillát? Tetszik neki a herceg. Mit tegyenek, hogy boldogan éljenek együtt a tündérek palotájában. Mondjuk, építsenek a palota kertjébe egy nagy tavat! Oda át lehetne ültetni a tengeri liliomot gyökerestől. – töprengett Viola.

- Ez olyan lenne, mintha rabságban tartanád! – figyelmeztettem. – Soha nem térhetne vissza az övéihez. Nem élhetne ugyanolyan életet, mint a többi tündér. A Krág meg érte jönne, hogy visszavigye a korallpalotájába.

-  De csak van valaki, aki segíthet! Kérjenek tanácsot, valahonnan! Igen ez jó! Itt van mindjárt a wiki. Mindjárt keresek is valami varázsszót az okostelefonomon.

 - Egyet se félj szép Titanilla – vigasztalta Turmalin a kétségbeesett lányt.  -  Mindjárt kiszabadítalak. A tündefonón mindig van valami jó ötlet.

- Azért gondoljuk át a dolgot! – figyelmeztettem Violát. – A varázslatnak is vannak határai.

- Na, jó. Ezt elfogadom, de ez mégiscsak egy mese. A mesében minden megengedett.

- Te csak azt hiszed!  Szabályok, törvények mindenhol vannak. A Nimfák, tündérek, boszorkányok koboldok manók, és egyéb varázslények nem avatkozhatnak be egymás dolgába. Akkora lenne a fejetlenség, hogy káoszba süllyedne az egész varázsvilág! Szerintem az okos telefon Wikipediája nem olyan okos. hogy segíthetne.

- De hát csak létezik valami megoldás?

- Ezt kell kitalálnod!

- A könyvek! – csapott a homlokára Viola. – A régi arázskönyvek, kódexek, lexikonok, az ősi természettudósok megfigyeléseinek tárházai.

- Na és a mesékben kik ezek a személyek, akik rendelkeznek efféle könyvekkel? – mosolyogtam rá.

- A mágusok! A varázslónők. Ők a legbölcsebbek és a legravaszabbak a mesékben.

Viola kiugrott az ágyból és fel-alá járkált a szobában. Azon törtem a fejem, nem szökik e fel magasabbra a láza?

- A legbölcsebb erdei nimfa a birodalomban Nessa volt. A Shannon nevű folyó partján élt mohával fedett kacsalábon forgó kunyhójában. -  kezdte Viola.

- No, és miben volt különleges Nessa nimfa?

- Övé volt a tudás üstje, amelyet egy folyóban rejtett el, hogy senki el ne lopja. A folyó áradásakor, azonban az üst mindig kiürült, amit Nessának minden alkalomkor tudással kellett feltöltenie. Ezt a tudás mogyorófájáról szedte le, és törte meg.

- Igencsak fortélyos volt ez a nagytudású Nessa nimfa.  – hümmögtem. – Nem csoda, hogy Turmalin nála keresett megoldást. Igen ám! De neki is időre volt szüksége, amíg megtalálta a nagy üstben a megfelelő választ. Azt mondta Turmalinnak, jöjjön vissza a válaszért a következő teliholdkor.

- Hm! Mit lehetett addig tenni? – tette fel a kérdést Viola.

Így folytattam a meseszövést:

„Másnap éjszaka, Titanilla kiemelkedett a vízből ameddig virágindája engedte, egy parti sziklára ült. Turmalin már várta és sokáig beszélgettek. Hajnalban, amikor a Hold fényét felváltotta a tündöklő Nap, Titanilla visszatért korallpalotájába. Így ment ez napról napra. Egyre jobban megkedvelték egymást, egyre többet tudtak meg egymásról. S eljött a holdtölte. Turmalin újra felkereste Nessát a Shannon partján a kacsalábon forgó kunyhójában. A legbölcsebb nimfa azonban semmit nem talált hatalmas üstben. Pedig a tudás mogyorófájának is könyörgött újabb mogyoróért. Csakhogy még nem jött el a mogyoróérés ideje. Barátnőit is felhívta virágfonján tanácsért. Senki nem tudott semmit az effajta átokról. Így szólt a csüggedt Turmalinhoz: „Egyetlen módja van az átok feloldásának. Ha az semmisíti meg, aki meghozta! Titanilla keserves sírásra fakadt, amikor ezt meghallotta. Hiába vigasztalta őt kedvese, semmi sem enyhítette bánatát. Elfelejtett énekelni, ujjai megbénultak. Nem tudta pengetni hárfáját. Turmalin hajóra szállt, hogy megkeresse a szörnyet, s valahogy rávegye, oldja fel az átkot. Számtalan szigetet földrészt bejárt, de mintha elnyelte volna az óceán.”

- Na ennek így nem lesz jó vége! Mindjárt megtöröm én ezt az átkot! – vágta el szavaim áradatát Viola.

- Az jó lesz, mert nekem semmi ötletem nincs, hogyan lehetne jó vége a mesénknek?

- Akkor jól figyelj!

„A Krág nevű ostoba tengeri sárkánynak egy idő után csak feltűnt, hogy nem hallja Titanilla énekét és a hárfa hangját. Dühében hatalmas hullámokat támasztott a farkával. Zúgott tajtékzott az óceán. Fekete felhőket hajtott maga előtt az égen és Tündérhon szikláihoz úszott. Félelmetes testével kiemelkedett a vízből és a parton meglátta az ájult Titanillát, akit a féktelen hullámok kiszakítottak a tenger fenekéről, s most a halálán volt. Mellette kétségbeesetten térdelt Turmalin. Élet alig volt már bennük. Akkor valami megpattant gonosz Krág lelkében, és emlékezni kezdett saját élete nagy bánatára. A lány, akit szeretett a halálán volt. Átérezte Turmalin bánatát is, aki szerelmese nélkül nem tudott élni. Megesett szíve rajtuk, és így szólt:

 „Az átkom feloldom, egy feltétellel. Vérét kell adnia egyiknek, hogy a másik élhessen. Azzal hatalmas hullámokat verve a mélybe süllyedt.”

- Hát most nagyon kíváncsi vagyok, mi lesz? – dörzsöltem össze tenyerem izgalmamban.

- Ne aggódj! Van megoldásom.

„Nessa a legbölcsebb nimfa elővette fagyalvágó kését és sebet ejtett a herceg karján. Turmalin ekkor felemelte Titanilla testét és a habokba gázolt vele. Amint a karján lévő vérző seb beleért a vízbe az összekeveredett a sós habokkal. S abban a pillanatban Titanilla indái karcsú lábbá változtak. Az életerő visszatért a testébe, és boldog örömmel ölelte magához Turmalint.”

- Hát ez nagyszerű! Én magam biztos nem tudtam volna szebben szőni ennek a mesének a fonalát.

- Még nincs vége!

„A megenyhült szívű Krág, attól fogva minden évben ellátogatott a Tavaszváró ünnepekre. Titanilla és Turmalin kisfiának lett a nagybácsija.

- Hát gyermekük is született? Akkor mi lett a fjordok halászaival ködös időben?

- Ej, hát építettek egy világítótornyot, hogy éjszaka is hazataláljanak, és ködkürtöst is alkalmaztak a tritonok népéből, hogy ködös időben kagylókürtökkel jelezzenek a halászoknak. Ezt már a Krág intézte el.

- Nahát! Mindenre gondoltál!

- A  sellők és a vízinimfák, akik megszerették Titanilla énekét, ők lettek a nagynénik. Nem volt boldogabb gyermekkora egyik tündérnek sem mint, Elboit- nak, szivárványszemű tündérfinek.

Boldogan élnek ma is, mert ők halhatatlanok. Itt a vége, fuss el véle!