A Forrás Őrzője

A Forrás Őrzője.

A forrás őrzője

Történt egyszer Senkilakta Birodalom földjén, többször nem is történhetett hisz nem lakott ott senki!

Vagyis csak az öreg király és udvara!

Szegény öreg királynak nem volt elég, hogy országában nem lakik senki, de még az egyetlen kincsük, a Tiszta Forrás is apadni kezdett, mert a hegy gyomrában lakó Sziklarév, a földszelleme, roppant dühös az emberekre.

Az Öreg király bánatában elhatározta hát, annak adja egyetlen leánya kezét, és vele országát, aki megtudja akadályozni a Tiszta Forrás teljes kiszáradását.

Persze jöttek kérők szép számmal, paripákkal, pompában, de erre majd visszatérek később.

De most hadd meséljek kicsit, egy bátor ifjú legényről, Zámorról, aki szegény volt, mint a templom egere, s vékony, mint a kisujjam, még is az esze úgy vágott, mint száz más deli huszárnak éles szablyája egyszerre, bátorságát pedig hetedhét országon túl is megcsodálták volna.

Zámor, mindig a közeli erdőt járta újabb kalandokat keresve.

Hiába kérlelte egyetlen szem fiát, a szegény rég megözvegyült anyja, hogy a falun túl ne menjen hisz odalesz a feje.

Egy nap, miközben a patak partján gyűjtögetett a legény, egy kis elemózsiának valót, egy őz tűnt fel előtte.

De ez az őz nem akármilyen volt! Bundája aranyként ragyogott, és szemei, akár a smaragd köve, úgy csillogtak.

 - Zámor – szólította meg az Őz – Senkilakta Birodalom udvarának nagy szüksége van rád.

Miután a vad elmondta, hogy a királyság Forrása a tét, s a bátor hős elnyeri a hercegnő kezét, vele a királyságot.

Azonnal tudta, ez az ő feladata.

Meghajolt az őz előtt és így szólt:
- Én elmegyek! Mondd meg, mit kell tennem!

Eközben a palotában az öreg király tanácstalanul ült trónján. Fényes, díszes ruhákba öltözött kérők sora nyüzsgött a trónteremben, mind az ő gyönyörű leányának, a kedves és okos Rózsavirág hercegnőnek a kezéért esedezve.

- Királyom, én karddal küzdők meg a szörnyeteggel! – kiáltotta az egyik kérő.
- Én csapdát állítok neki, amit még a leghíresebb vadászok is megirigyelnének! – hencegett a másik.

De hiába volt a sok hősködés, egyikük sem mert igazán szembenézni a rémséges földszellemével.

Ekkor lépett a terembe egy fiatal fiú.

 Nem lehetett más természetesen, mint Zámor.

Aki messzi földről érkezett, ahol senki nem hitt benne, hogy egyszer valamire viszi majd az életben.

Zámor azonban tudta, hogy minden történetben van egy fordulat, és úgy gondolta, talán ez lesz az övé.

- Felség – szólalt meg udvariasan, meghajolva –, én nem hoztam se pompát, se paripát. Csak ezt a rongyos ruhám. Engedje meg, hogy megpróbálkozzak a feladattal.

A királyt meglepte Zámor bátorsága.

 Ő maga nem hitt a legénybe, de úgy vélte, nem veszíthet semmit, ha megpróbáltatja.

- Jól van, fiú – bólintott. – De tudd, ha kudarcot vallasz, az életeddel fizetsz!

Útja során Zámor először a Vadak Tanácsához ért, ahol farkasok, medvék és baglyok gyűltek össze egy hatalmas tisztáson. A farkas vezér megkérdezte:
- Miért jöttél ide, emberfia?

- Hogy megmentsem a Tiszta Forrást – válaszolta Zámor.

A medve morgott egyet:
- Mutasd meg, hogy méltó vagy rá! Hozz nekünk egy ritka virágot, a Holdkelyhét, ami csak a szakadék peremén nő!

Zámor bátran felmászott a sziklák közé, és bár a szél cibálta, és a mélység sötéten ásított alatta, megszerezte a virágot. A vadak elismerték bátorságát, és átengedték.

Zámornak át kellett kelnie egy sötét mocsáron, ahol lidércek suhantak.

 Ezek a furcsa lények ködöt fújtak köré, hogy összezavarják.

De a legény hallotta a madarak suttogását:
- Kövesd a moha zöldjét, az vezet át!

A fiú türelmesen haladt előre, a mohás utat követve, míg kiért a mocsárból.

A lidércek, látva, hogy nem tudják megtéveszteni, eltűntek.

Végül Zámor eljutott a hegy gyomrába, ahol Sziklarév, a hatalmas sziklaszörny várt rá.

Dörgő hangon kérdezte:
- Miért zavarsz engem, halandó?

- Azért jöttem, hogy visszaállítsam a forrás vizét – mondta az ifjú. – De mondd meg, miért akarod Senkilakta Birodalmat megfosztani legnagyobb kincsétől?

Sziklarév felsóhajtott:
- Az emberek kivágják az erdőket, szennyezik a folyókat. Hogy tudnám megengedni, hogy a forrás tovább áramoljon, ha ők nem becsülik a természet által adott csodát?

Zámor gondolkodott, majd így felelt:

- Add vissza a vizet, és én megígérem, hogy megtanítom az embereket, hogyan kell a

Földanyát tisztelni.

A sziklaszörny hosszú csend után bólintott.
- Legyen hát! De ha az ígéretedet megszeged, örökre elzárom a forrást.

A legény mikor hazatért, és elmesélte hogyan „győzte le”, a veszedelmes szellemet, Szülőföldjének lakói csodálni kezdték a fiú bátorságát.

Az ő példáját követve megtanulták, hogyan bánjanak tisztelettel a természettel.

A palotába visszatérve, a forrás újra ontotta kristálytiszta vizét.

 A király elámult, a hercegnő pedig megcsodálta a legény bátorságát és jószívűségét.

- Te nemcsak a szörnyet győzted le, hanem az előítéleteket is – mondta a király. – Méltó vagy a lányom kezére.

És így történt, hogy Zámor, akit senki sem vett komolyan, hőssé vált, és Senkilakta Birodalom földjei soha többé nem maradtak lakatlanok.

A Tiszta Forrás története pedig generációkon át megmaradt, emlékeztetve mindenkit arra, hogy a természetet óvni kötelességünk.

És aki nem hiszi, járjon utána!