A gőgös villanyoszlop

A gőgös villanyoszlop.

Égig pompázott, nyújtózkodott a magasba ő, a villanyoszlop. El is volt telve magától bőségesen. Tudatában volt minden bájának: csodálatra méltó magasságával, alkatrészei mérnöki pontosságával, égig törő egyenességével úgy érezte, hogy úgy, ahogy van, tökéletesen beleillik a környezetébe, és rajta soha senki nem akar majd változtatni, hisz úgy tökéletes, ahogy van.

Nem igazán nézett lefelé, inkább az eget kémlelte. Hamar ráébredt, hogy a földön élő apró-cseprő népek nem mernek az ő gyönyörűségére még nézni sem. Úgy vélte a szépsége túl sok a földi népnek, csupán elvakítaná őket, ezért még azt is bóknak vette, hogy az emberek általában rá sem néztek.

Mígnem egy szép, tavaszi napon gólyák kezdtek el körözni felette. Mustrálták, nézegették, le-leszálltak rá, helyezkedtek, majd nem is sok idő múlva elkezdtek gallyakat hordani az ő pompás tetejére.

• Hess! Hess, rusnya madarak! Elcsúfítotok a szeméttel, amit idehurcoltok! – próbálta elzavarni a madarakat, de azok rá sem hederítettek, csak hordták tovább a gallyakat, építették maguknak és leendő utódaiknak a fészket.

Szomorkodott hát a villanyoszlop. Azt érezte, elcsúfítják, elveszik a báját, eltakarják a szépségét a világ elől, tönkre teszik a tökéletességét. Kedvetlenségében még a földre is lenézett olykor. Nem volt kedve többé csak az eget kémlelni, mert amint felfelé próbált nézni, mindig csak azzal szembesült, ahogy a gólyafészek szép lassan, de biztosan egyre jobban eltakarja előle az eget.

így vette észre, hogy a földi apró-cseprő népek immár rá mernek nézni. Nem szédíti meg őket a látványa, a szépsége. Eleinte ez a tény a bánatát csak még tovább emelte. Elvesztett méltóságát sajnálta, siratta is, a gólyákra pedig megállás nélkül dühös volt. Bosszankodott, hessegette őket, de azok mintha meg sem hallották volna, szép lassan belakták a villanyoszlop tetejére épülő fészket.

Idővel egyre több bámészkodó embert látott odalent. Furcsának találta, hogy most már ennyien rá tudnak nézni. Korábban szinte senki nem tudott… Vakító pompája ennyire elgyengült volna? Ezen elmélkedett, amikor mondatfoszlányokat kapott el a nézelődő emberek felől:

• De jó, hogy itt ez az oszlop és otthont ad a gólyáknak!
• Minden nap meg fogom nézni őket!
• Nagyon szép magas ez az oszlop. Csinálhatunk róla fényképet anya?

A villanyoszlop ettől felvidult. Tökéletesebbnek érezte magát, mint valaha. Az emberek nem csak a madarakat, de őt is szerették, őt is dicsérték és látni akarták! Jól esett neki a figyelem, és az elismerés, amit kapott, de megtanult örülni annak is, hogy segíthet másoknak. Örömét találta abban, hogy otthont adhat egy gólya családnak. Remélte, hogy még hosszú évekig visszatérnek hozzá, s biztos volt abban, hogy amíg távol lesznek a hideg évszakokban, ő megőrzi számukra a fészket.

Megtanulta, hogy az életben sokkal fontosabb értékek is vannak, mint a külsőségek és soha többé nem akart olyan gőgös lenni, mint azelőtt. Boldogabb volt, mint azelőtt bármikor.

Vége