A szomorú mosómedve

A szomorú mosómedve.

A szomorú mosómedve

Vili, a mosómedve magányosan üldögélt a kuckójában, és azon gondolkodott, amin az utóbbi időben nagyon gyakran: miért is van ő egyedül?

Nap, mint nap látta, hogy a szomszédos kifutóban családosan élnek együtt a medvék, négyen egy kifutóban. Ugyan ők barna medvék voltak, amennyire tudta, de a medve az medve, nem igaz? Bántotta a gondolat, hogy velük ellentétben ő magányosan, egyedül él a kifutójában, és hiába figyelte érdeklődve a szomszéd medvéket, azok rá sem hederítettek, hisz egymás társaságával voltak elfoglalva és az ételosztáson kívül nem igazán figyeltek oda semmire.

A gondozók természetesen Vilit is gyakran meglátogatták. Hoztak neki finomságokat, beszéltek hozzá, dicsérték, mennyire aranyos és milyen szép, de számára egy idő után ez már kevés volt, és nem enyhítette a bánatát a gondoskodásuk.

Idővel egyre kevesebbet tartózkodott a friss levegőn, a park látogatóinak kíváncsi tekintetei elől is inkább elrejtőzött homályos kuckójába. Hallotta, amikor ott sétálnak a közelében, de már nem vidította fel ez sem. A látogatók emiatt hamar tovább is álltak, majd elidőztek a szomszédos kifutónál, ahol a heverésző, vagy éppen játékos, de minden nap vidám medvéket csodálhatták.

Ettől Vili bánata mintha még tovább nőtt volna. Mardosta a szomorúság, már enni sem igazán volt kedve, hiába hoztak neki finomabbnál finomabb ételeket.

Egyszer még egy dobozba is betették, majd elvitték a helyéről, egy Állatkórház feliratú kicsi, hűvös és barátságtalannak látszó helyiségbe, ahol végül egy fehér ruhába öltözött ember jól megnézte őt, áttapogatta minden porcikáját, megnyomkodta, átmozgatta, megszúrta, belevilágított a szemébe, benézett a szájába, fülébe… A vizsgálat végeztével kapott egy nagy simogatást a buksijára, majd visszakerült a dobozba, és legnagyobb megkönnyebbülésére gyorsan visszavitték a saját kifutójába.

Napjai ezt követően is a megszokott melankóliában teltek, továbbra sem volt, ami felvidítsa. Még a fehér ruhás ember vizsgálatai sem hoztak változást.

Sokat aludt, keveset volt ébren, keveset evett, és egyre kevesebbet mozgott. A gondozók szemében látta az aggodalmat, de nem tudta mit tegyen, a szomorúsága teljesen elhatalmasodott felette.

Egy nap a ketrec ajtaja kinyílt, s újra ott volt az a doboz, amiben a fehér ruhás emberhez vitték. Gondolta, hogy nem ejtik át többet, ő ugyan bele nem mászik abba a dobozba, feküdt tovább a kuckójában, még az orrát is elrejtette a bundájában, és különben sem igazán volt kedve semmihez.

Ezen elmélkedett, amikor a doboz felől halk, nyöszörgő hangokat hallott. Ez már felkeltette az érdeklődését, és vonakodva, de kíváncsian jött elő a kuckójából. Lassan lépkedett egyre közelebb a dobozhoz, s mikor már egészen közel volt hozzá, látta, hogy az nem is üres! Egy reszkető arcocska nézett vissza rá szerényen, félősen. Az arc pedig éppen olyan volt, mint az övé. Egy medve arca, egy másik mosómedve arca!

Vili minden aggodalmát félretette és olyan közel merészkedett a dobozhoz, hogy ici-pici, hűvös, nyirkos orrocskáját hozzáérinthesse a másik remegő orrához.

így kezdődött Vili és Vanda, a két mosómedve életre szóló barátsága. Vili többé nem bújt el a látogatók kíváncsi tekintete elől, minden nap bőségesen evett, fogadta a gondozói gondoskodását és dicsérő szavaik hallatán még illegette is magát egy picit. Vandával együtt ettek, fogócskáztak, játszottak egész nap, estére mindig jól kifáradtak és nyugodtan pihentek éjszakánként. Nem volt többé soha bánatos, mert nem ért rá szomorkodni.