A kis napraforgó

A kis napraforgó.

A kis napraforgó

Sárgállott a mező, amíg szem csak ellátott. Ragyogó sárga színben pompázó, virágzó napraforgók tarkították a teret. Fordultak, amerre a Nap járt felettük az égen. Arcuk nem mozdították másfelé, szükségük volt a fényre és a levegő párájára, hogy a lehető legdúsabb, legnagyobb, és legszebb virágokat tudják kifejleszteni, hogy aztán tányérjaik magokkal teljenek meg.

Volt köztük egy szerencsétlenebb, aki nem nőtt olyan magasra, mint a többiek. Ő a vastag szárak közt, a dús virágzat árnyékában csüggedt. A szára és a levelei halványabbak, gyengébbek voltak a többiekénél, a virága pedig kicsi és satnya maradt, erő nem járta át.

A többiek eltakarták előle az eget, nagy ritkán jutott le hozzá némi szórt fény, de nagyon résen kellett legyen, hogy kihasználja azt a néhány megváltó pillanatot, amíg ő is szívhatta magába a Nap fenséges erejét. A többiek, őt észre sem véve, vele nem törődve takarták el előle a fénysugár utolsó szikráját is, amint érzékelték, hogy az valahol áttört a virágaik között.

így fejlődött ez a kis virág, a többiek árnyékában, észrevétlenül, halkan, lemaradva. Tudta, hogy soha nem lehet olyan, mint a társai, de nem adta fel, amint lehetősége nyílt, törekedett a fény felé, és szívta magába a gyógyító energiát, felhasználta a Nap erejét úgy is, hogy egész életében mások árnyéka vetült rá.

A sok nagy virág szirmai sötétedni kezdtek, ahogy közeledett az ősz. Magokkal teltek meg tányérjaik. Ez csalogatón hatott a környék madaraira, akik nem restelltek szemezgetni a kínálkozó lakomából. A kis napraforgó a többiek árnyékában persze ebből is kimaradt. A madarak nem tudtak vagy nem akartak áttörni a virágtányérok sokaságán, és miért is tették volna? A magasabb növényekre könnyebb volt leszállniuk, biztonságosabb volt számukra a kedvező magasság, ahonnan gond esetén gyorsan fel tudtak reppenni.

A madarak jártak, jártak a mezőre, ám amikor a magas, erős, vibráló sárgasággal virágzott napraforgók termése elfogyott, többé nem keltettek érdeklődést a madarakban, akik csak a könnyű táplálék reményében látogatták a mezőt.

Egy kora őszi napon gyerekek sétáltak át a mező mellett. A kis napraforgó hallotta a beszélgetésüket:

- Szerinted van szotyi a napraforgók tányérjában? – kérdezte az egyikük.

- Nem tudom, de úgy tűnik, mindegyik üres, megették a magokat a madarak. – mondta a másik. Közben pedig nézték a hajdan volt virágzó mezőt.

- Gyere! Menjünk kicsit beljebb és nézzük meg ott is! – mondta ismét az elsőként felszólaló, és így is tettek. Bemerészkedtek a száradó szárak sűrűjébe, és nem is kellett annyira messze hatolniuk, amikor ujjongva felkiáltottak:

- Itt egy, amiben még vannak magok! – és igen, ő volt a kis szerencsétlen napraforgó, aki alig látott Napot, és aki még a madaraknak sem kellett. Most örömet szerezhetett két kisgyermeknek, akik vidáman vették magukhoz a kicsi, de magokkal telt tányérját, és sietős léptekkel vitték haza az otthonukba.

A kis napraforgó végre láthatta a világot. Igazából többet látott belőle, mint a réten bármelyikük, és értékesebbnek érezte magát, mint amire valaha vágyott. Megértette, hogy nem kell ugyanolyannak lenni, mint a többiek, ahhoz, hogy jó és hasznos élete legyen. Lehetsz más, lehetsz kisebb, gyengébb, erőtlenebb, a kitartással nagyon sok mindent el lehet érni nehézségek mellett is.

Vége