A Hermelin család nagy utazása

A Hermelin család nagy utazása.

            Egyre hűvösebbek voltak az éjszakák, a levegő nappal sem melegedett fel annyira, mint nyáron. Beköszöntött az ősz, a hermelinek ruhája barnán simult karcsú testükhöz.

            Pár hét telt el azóta, hogy Hermelin Heni és Hermelin Henrik unokatestvérei a közelbe költöztek. Naponta átjártak egymáshoz, a felnőttek beszélgettek, a gyerekek játszottak, és közben hallgatták, miről társalognak a szüleik. Egyik alkalommal érdeklődve kapták fel a fejüket, hiszen egy nem várt utazás került szóba.

– A tél beállta előtt jó volna látnunk azt a festményt! – mondta Hermelin Papa.

– Amelyikről tegnap beszélgettünk? – kérdezte Hermelin Mama.

– Igen! Azt, ahol egy hölgy az egyik hermelin társunkat tartja az ölében! – felelt Hermelin Papa.

– Hölgy hermelinnel a festmény címe – egészítette ki a mondandóját Hermelin Mama testvére, Hermelin Nagynéni.

– Én csak hallottam erről a képről, de még sosem láttam! Kíváncsi vagyok rá! Ez a rokonunk azt mondják, a képen látható hölgy kedvence volt, azért festették le együtt őket! – szólalt meg a férje, akit a gyerekek Hermelin Nagybának neveztek.

– Vannak olyan hírek, mely szerint nem is hermelin látható a képen, hanem vadászgörény! – szólt Hermelin Papa.

– Ezt csak akkor tudjuk meg, ha a saját szemünkkel látjuk! – szólt Hermelin Nagybá.

A négy felnőtt azon tanakodott, hogyan lehetne eljutni abba a képtárba, ahol a híres rokonuk képmása található. Arra gondoltak, jó barátságot kötnek a sasokkal, és elvitetik magukat velük.

A Hermelin gyerekek csendben maradtak, nem akartak egy szót sem elmulasztani. Sasok hátán utazni egy messzi országba, igazán izgalmas! Nem tudták, hogy a felnőttek hogyan fogják ezt elintézni, de nagyon drukkoltak, hogy sikerüljön.

Hermelin Papa és Hermelin Nagybá mikor a sasok már jóllakottan pihengettek a hatalmas fák ágain odamentek hozzájuk, és így szóltak:

– Találtunk egy forrást a sziklák között, azóta azt a vizet isszuk. Betegség nem támadt meg bennünket, erőnk napról napra több. Szerintünk ez egy Csodaforrás. Szívesen megmutatjuk nektek, hogy hol van, ha elvisztek kilenced magunkkal Krakkóba.

– Lengyelországba szeretnétek menni? Mi vigyünk el benneteket Krakkóba? Nem! – kiáltotta a legidősebb sas.

– Rendben. Akkor felejtsétek el a Csodaforrást! – szólt Hermelin Nagybá.

A sasok tanakodni kezdtek. Bizony jó lenne erőben, egészségben élni az életet. Nem is olyan nagy kérés ezért egy utazás. Szó szót követett, és a legidősebb sas azt mondta:

– Elviszünk benneteket erre a nagy útra. Ehhez azonban erő kell. Kérlek, had igyunk a Csodaforrás vizéből mielőtt útra kelünk!

Hermelin Papa és Hermelin Nagybá összenéztek, bólintottak, és beleegyeztek. Úgy állapodtak meg, hogy hajnalban indulnak. Mindannyian elmentek a Csodaforráshoz, ittak annak vizéből, így erőre kaptak. A nagy útra is vittek magukkal egy-egy palackkal, hátha szükségük lesz rá.

Kilenc sas szelte az eget mindegyik egy-egy hermelint vitt a hátán. Mikor végre Lengyelország határához értek, akkor megpihentek, hogy oltsák a szomjukat. Ezután Krakkó városáig meg sem álltak, ott is csak a múzeum előtt szálltak le. A kilenc hermelin nagy izgalommal osont be a kapun, igyekeztek észrevétlenek maradni.

– Jó volna láthatatlannak lenni! – szólt Hermelin Heni, és Henrik legnagyobb csodálkozására a kérése teljesült.

– Jó volna láthatatlannak lenni! – szólt Hermelin Henrik, és abban a szempillantásban azzá vált.

– Mondjátok ti is! Biztos a Csodaforrás vize teljesítette a kívánságunkat! – ajánlotta Hermelin Heni.

Hermelin Papa, Hermelin Nagybá és a három Hermelin unokatestvér kimondta a kívánságát, és hirtelen láthatatlanná váltak. Így aztán nyugodtan megkereshették a festményt, amelyen egy hölgy a kezében tartotta kedvenc kis állatát, egy fehér hermelint. Döbbenten álltak a festmény előtt, annyira élethűnek hatott.

– Milyen szép! – sóhajtotta Hermelin Mama.

Valóban, a fehér kis állat szerető karokban nyugodott, fejét a nézők felé fordítva. A hölgy kedves arcán békesség és kedvesség tükröződött.

– Ki festette ezt a képet? – kérdezte Heni.

– Leonardo – felelte Papa.

– Leonardo da Vinci – egészítette ki Mama.

Lenyűgözve álltak mindannyian, egészen addig, míg szomjúságot éreztek.

– Látlak titeket! – kiáltotta Heni.

– Mi is téged! – felelte Henri.

Futásnak eredtek, mielőtt bárki észreveszi őket, a sasok hátán szerettek volna ülni. A múzeumot pár perc múlva zárták, ezért már egy lélek sem nézelődött, így sikerült a madarakhoz kiszaladniuk. Ők már menetre készen álltak, és gyorsan felszálltak a magasba velük, meg sem álltak hazáig. Út közben megbeszélték, hogy a Csodaforrás vize addig tette őket láthatatlanná, amíg nem voltak szomjasok, akkor elmúlt a varázs hatása, akartak, de nem tudtak többet inni belőle, mert sajnos elfogyott, a visszafele útra nem maradt egy korty sem. Alig várták, hogy hazaérjenek! Otthon aztán a sasok, és a hermelinek is olyan fáradtak voltak, hogy két álló napig aludtak. Mikor felébredtek, Heni azt kérdezte:

– Henri, szerinted hermelint láttunk a képen?

– Szerintem igen – felelt Henrik.

– Biztos, hogy az? – kérdezte Heni.

– Nem, nem biztos. De mindenképpen rokon, és nagyon élethű, élmény látni. Nem mindegy akkor, hogy minek hívják? – kérdezte Henrik.

– Igaz, teljesen mindegy! Gyere, menjünk enni! – felelte Heni.

            A Hermelin család nagy utazása még sokáig téma volt a réten. Gyakran el kellett mesélniük, hogy kötöttek alkut a sasokkal, milyen érzés a hátukon utazni, milyen volt láthatatlannak lenni, és mit éreztek, mikor a híres rokonukat látták a múzeumban egy festményen a hölgy karjában.