A Hókirálynő koronája

A Hókirálynő koronája.

Hol volt, hol nem volt ott, ahol az örök hó és jég birodalmában a fagyos északi szél tépi a hegy- csúcsok hósapkáját, és időről időre kék, zöld lila fátylát lengeti az északi fény, e zord helyen történik ez a mese. Aki ezt a helyet birtokolja, az nem más, mint a Hókirálynő. Jégpalotájának ezernyi tornya karcolja a csillagos eget. Jégkristályoktól ragyog minden terme. Falain jéggyémántok csillognak. Kertjének bokrait zúzmara csipke borítja, jégvirágok nyílnak szerte a tavak jégtábláin, s a szökőkutak megfagyott vízesései szikráznak a napfényben. Jégből faragott nimfák őrzik e sok-sok szépséget az utak mentén. Ugye, gyönyörű hely lehet!

Egészen eddig a napig. Ha hiszitek, ha nem, de miért is ne hinnétek? Én sosem állítottam valótlant! Egy nap a Hóbirodalom minden csodája veszélybe került. Máris mondom mi történt. Jól figyeljetek, mert igencsak tanulhattok belőle!

Egy szikrázó reggelen a hókirálynő, nos, ő nem azonos azzal a gonosz hókirálynővel, aki elrabolta a kis Kay-t, és barátjának Gerdának viszontagságos kalandok után sikerült csak kiszabadítania annak a régen élt úrnőnek a fogságából.

Cinallia és kishúga Pelyhecske együtt uralták a Hóbirodalmat. Mikor a Föld emberek lakta felén tél volt, Cinallia minden nap palotája erkélyén fésülgette Pelyhecske haját, amiből szebbnél szebb hókristályok hullottak a földre. Igen. Ekkor havazott.

Tehát egy fényes reggel Cinallia arra ébredt, hogy arcára vízcseppek hullanak a baldachinos ágy tetejéről. Kiugrott az ágyból és már látta is ahogy cseppre csepp csepegett, olvadozott a hálóterem mennyezetéről lógó a gyémántragyogású csillár, a jégtükör, a fésülködő asztal és a többi berendezési tárgy.

- Mi történik itt? – kerekedett el Cinallia kékfény szeme. – És miért van itt ilyen meleg? Cidriii!

Kiáltott egy nagyot, amitől a vízcseppek még szaporábban hullottak a hálóterem mennyezetéről a   jégpadlóra.

- Igenis, felség! -  a kiáltásra a királynő szolgálója csúszkált be az ajtón. – Melyik ruhát kívánja magára ölteni a mai napon? Ma a Rénszarvasok küldöttsége van soron. Már lenn vára…

- Elég! – toporzékolt Cinallia. – Azonnal hívd ide Zimankó tábornokot! Tudni akarom, mi folyik itt?

- Amint látod, víz folyik, de nemcsak a mennyezetről - Hópelyhecske korcsolyázott be az ajtón, vállán ült kedvenc madara egy hóbagoly.

- Kishúgom! Most nincs kedvemre a tréfálkozásod. Azonnal végére kell járnom ennek a szörnyűségnek.

A királynő magára rántotta égszínkék köntösét és kitocsogott a trónterembe. Ott már bokáig ért a víz. Szerencsére a trón magas emelvényen állt, így fellépdelt a jégcsapokból faragott trónhoz, és fejére illesztette volna koronáját, ami egy jegesmedve képével díszített hópárnán várt rá. Csakhogy a korona gyémántjai is olvadoztak. „Mi lesz most a jégbirodalomból?” Ereiben megfagyott volna a vér, ha nem lett volna olyan meleg a jégpalotában. „Oda a varázserőm, ha tüstént nem intézkedem!” szörnyedt el.

- Zimankó, Jégtábornok! Ide, hozzám! -  harsogta magából kikelve Cinallia.

Jégtábornok éppen rénszarvas szánon robogott a királynője elé. Vele együtt suhant be Zúzmaratündér, akinek csipkeruhája olyan rongyos volt, hogy nem lehetett valójában ráismerni.

- Felség! Most érkeztem felderítő utamról. Az egész birodalom olvadozik. - kiáltotta a fehérszakállú tábonok.

- Felség elolvadtak a fenyvesek a zúzmara csipkéi, a bokrok ágai csupaszon merednek az ég felé. Komor sötétség borítja az egész birodalom rengetegét. – panaszolta a tündér.

- De hát, hogy történhetett ez? Ki ezért a felelős? És mit tegyünk? - záporoztak a királynő kérdései.

- Egyetlen dolgot tehetünk. – Emelte fel fókabőr kesztyűbe bújtatott ujját Zimankó tábonok. – Azonnal ki kell szabadítani börtönéből Boreászt, az Északi Szél hercegét!

- Kiszabadítani? – képedt el a királynő. – Hát, hol van bebörtönözve?

- A jégbörtön legmélyén. – halkult el a tábornok hangja.

Annál élesebben kiáltott a hókirálynő:

- Hogy került oda?

- Te zárattad be oda, felség.

- Méghogy én? Mikor? Miért?

- Bátorkodom megjegyezni, akkor történt miután Télapót fogadtad a trónteremben Napfordulókor.

- De hát az hónapokkal ezelőtt volt! De miért volt itt a tiszteletre méltó ajándékozó? Nem emlékszem.

- Bátorkodom megyjegy…

- Ne bátorkodj itt! -  Kiáltotta Cinallia. - Légy elszánt és bátor megmondani az igazat!

- Nos, arra kért, parancsold meg az Északi Szél hercegének, hogy erősebb szeleket fújjon az emberek földjére, mert mostanában kevés hó esik, és így nem csúszik eléggé szánja talpa. Nem ér időben a gyerekekhez az ajándékaival.

- És megparancsoltam?

- Nem, felség! – Zimankó tábornok kétségbeesetten törölgette izzadó homlokát.

- Miért nem? És miért nem emlékszem erre sem?

- Felség! Nálad vendégeskedett Ostró, a Déli szél hercege, akit nagyon megkedveltél.

- Na, és? Nekem mindig a birodalom törvényei voltak az elsők!

- Én vagyok az oka! – korcsolyázott a trónterembe Hópelyhecske.  Már nem volt olyan vidám, mint nővére hálótermében.

- Ostró herceg mesélt nekem a pajkos déltengeri szelekről, amik megtáncoltatják a hullámok tetején a hajókat. Hazájából hozott gyümölcsökkel ajándékozott meg. Megígérte, hogy épít nekem olyan kertet, ahol mindig megterem itt is az a sok finom gyümölcs.

- De hát azoknak a növényeknek melegre van szükségük! – szörnyülködött Cinallia. - Hogy-hogy én nem tudok erről?

Hópelyhecske most már zokogott. Nem gondolta, hogy ekkora baj okozója lett. Könnycseppjei megolvasztották haja hókristályait, és egész alakja halványulni kezdett.

Cinallia rémülten nézett húgocskájára. Magához ölelte, hogy teste hűvösével megállítsa az olvadást.

- Hagyd abba a sírást! Még köddé válsz itt nekem, s ki fogja gyönyörű varázshajával előidézni a földön a havazást? A baj megtörtént, keresnünk kell a megoldást!

- Tudod, Ostró herceg rábeszélt, - szipogta Hópelyhecske. - hogy főzzek neked messzi földjéről hozott teát, mert attól élénkebben fogsz gondolkodni. Valamit rakhatott bele, mert mindenről megfeledkeztél, egy nap elaludtál. Senki nem tudott felébreszteni.

- Gyanítom, ez volt a célja. Megkaparintani a birodalmamat. – Ébredt az álnok terv szándékára a királynő.

- De előtte börtönbe zárattad Boreaszt, az Északi Szél hercegét, pedig ő figyelmeztetett téged a bajra.

Suttogta alig halhatóan és láthatóan Pelyhecske.

- Bizony, felség! - lépett közelebb Zimankó tábornok. -  Éppen akkor volt itt a jegesmedvék küldöttsége, panaszkodtak, hogy olvadnak a jégtáblák. Egyre nagyobb távokat kell nyílt tengeren leúszniuk táplálékért. A fókák kénytelenek a jégtáblán világra hozni a kölykeiket, mielőtt partra érkeznének.

Előlépett az éppen várakozó rénszarvasküldöttség vezére:

- Felséges Királynőnk! Küldöttségünk azért keresett meg téged, mert az olvadástól áradnak a folyók s borjaink nem tudják átúszni rohanó áradatot, amikor új zuzmós mező felé tartunk. Sokan a folyóba vesznek.

Pelyhecske ekkor már erősen csepegett.

„Tűzvirág, Tűzvirág, amit a herceg nekem adott!” -  Sóhajtotta.

Cinallia a trón mellé állított asztalkáról felkapott egy kelyhet, és a vízzé olvadt húgocskáját a kehelybe csorgatta.

A Hókirálynő ránézett vízzé változott húgára, az olvadozó koronájára, a csöpögő trónteremre, a kétségbeesett udvarnépére. „Azonnal cselekedni kell!” gondolta.

Megparancsolta, hozzák azonnal elébe a jégbörtönbe zárt Boreasz Herceget.

- Bocsánatodat kérem, amiért igazságtalanul bezártalak.  Birodalmunk megőrzése érdekében kérem a segítségedet.

- Birodalmunk sorsa az első. – hajolt meg a herceg. – A sértődésnek most nincs helye. Meg kell találnunk a baj forrását.

Hirtelen Télapó jelent meg a lassan tóvá változó trónteremben.  Szánját légpárnás járművé változtatta.

 - Jöttem, ahogy tudtam, mikor meghallottam, hazám végveszélybe került. Mutassátok meg, merre van a palota legmelegebb helye!

Felröppent Pelyhecske madara a hóbagoly, s sebesen kirepült az ablakon. Télapó követte. Gyorsam megtalálták a hatalmas bronzüstöt egy üvegház közepén, amelyben a görögtűz égett. Télapó azonnal hívta Rudolfot a piros orrú rénszarvas vezette fogatát, az üstöt a szán csomagterébe varázsolta és már repültek is a déli sivatag felé.

 A Jégpalota olvadása azonnal alábbhagyott. A felújításhoz a királynő parancsára azonnal nekifogtak a jégszobrászok.

 Boreasz herceg összekürtölte viharlovagjait. Hatalmas szélvihart támasztottak, és kiűzték Dél hercegének langyos fuvallatseregét a Hóbirodalomból.

Cinallia ekkor Felemelte a vízzel telt kelyhet és a palota kertjébe sietett, ahol magához idézte az Északi sark varázslatos lényét a Tűzrókát.  A királynő parancsára végigfutott a Sarki fény lengő függönyén, farkával megkarcolta azt, majd megérintette a Hókirálynő koronáját, s az egyszeriben megújult, s ahogy Cinallia a fejére illesztette a gyönyörű ékszert, s abban a pillanatban visszatért varázsereje.

Akkor a vízzel telt kehelybe varázsszavakat suttogott:

„Köddé váltál, vízcsepp lettél,

Fönn a légben nem léteztél.

Visszatérhetsz hozzám végre,

Hópehelyként újra élve!”

Pelyhecske alakja kiemelkedett a kehelyből, egyre erőteljesebbé vált, s ott állt nővére előtt.

- Bocsáss meg nekem tudatlanságomért és önfejűségemért! – hajtotta meg fejét bűnbánóan.

- Nemcsak te hibáztál, hanem én is. Itt az ideje, hogy elégtételt adjunk igazi megmentőnknek, Boreasz hercegnek, aki figyelmeztetett a veszélyre, de mi figyelmen kívül hagytuk. Nos, herceg mivel tehetjük jóvá hibánkat?

Boreasz herceg így válaszolt:

- Egyetlen dolgot kérek. Hagy vigyem magammal minden évben Pelyhecskét az Északi fény útján, hogy megismerhesse a mi csodálatos világunkat, s védelmezze azt.

A királynő és Hópelyhecske megígérte megtartják a herceg kívánságát.

Ha valaki bosszankodna a hideg miatt télen, mondjátok el neki, ha nincs tél, akkor a nyár túl forró lenne a földön, és azt nem bírnánk elviselni.