Aliz csodacukrászdája

Aliz csodacukrászdája.

 Ott ahol a vén folyó utat tört magának hegyek között, s a túlparti hegy tetején egy vár romjain bukdácsolt hajnalban a Nap, száz éves vén házban alkotott édes finomságok ügyes mestere.

A sütőműhelyében készültek a mogyorós torták, gesztenyenyelvek, barackos köles lepények, málnahabos kosárkák, áfonyás maffinok.  A finom illatok betöltötték a cukrászda előtti terecskét, átkúszott a vasúti átjáró alatt, s a kirándulóhajó utasainak orrát csiklandozta. Ők felkeresték, s elégedetten ízlelgették a finom csemegéket, és vitték Aliz cukrászdájának hírét szerte a világba.

Egész évben nyitva a kapuja, a dús szőlőlugas alatt kerek asztaloknál fogyaszthatták a vendégek a gyümölcsös kosárkákat, a hűs fagylaltkelyheket. A tornácot régi cukrászok sütőkellékei díszítették. Sütőlapát, mézeskalács nyomóminták, sziták, sodrófák, süteményformák, pogácsaszaggatók, kuglófsütő és tortaformák. Az udvaron sárga sörényű hintaló, vaspántos láda teli kutatni titkos tárgyakkal, meseházikóban játéktűzhelyen szorgoskodhatott a sok gyerek, vaspálcikán egyensúlyozó lemezcicákat billegtethettek, az édesanyák hintaágyban altathatták kisbabáikat.  Kész mesebirodalom volt ez a cukrászda. Jöttek is szünet nélkül a vendégek, télen, nyáron, hajón, autón, vonaton, biciklin vagy akár gyalog.

A terecske sarkában állt az óvoda. Igazi cifra palota volt, ahogy a dalban megénekelték. Virágosra festett kapuval, tornyos várfalakkal.  Ott töltötte napjait Emese, vékonyka testű barna hajú kislány. Minden nap vágyakozva haladt el a cukrászda kirakata előtt anyukája kezét szorongatva. Még sosem járt benn, de képzeletében Aliz, a cukrászok királynője volt, a torták és édességek úrnője, s parancsára magától sürögtek forogtak a habverők a keverőtálakban, ugrottak a sütőbe a tepsiken a sütemények, miközben Aliz, új történtekből építette tovább mézeskalács birodalmát.

Egy sötét téli délután mikor már minden gyereket hazavittek Emese egyedül maradt a néma óvodában. A dadus és az óvó néni mézeskalács recepteket cserélgettek egymással a folyosón, nem figyeltek a kislányra.

Ott ácsorgott az ablak előtt, nézte a havas utcán a lámpafényben ugrándozó hópelyheket.  Unalmában hóembereket rajzolt a párás ablaküvegre.

Egyszer csak hangokra lett figyelmes. Csilingelés, nyikorgás. Csilingelés, nyikorgás. Mi lehet ez?

Orrát a bepárásodott ablakhoz nyomta és figyelt. Aliz cukrászdájának ajtajára éppen rálátott. Egy vendég lépett be az ajtón, és megszólalt a csilingelő hang. Egy idő után a vendég, selyempapír csomaggal a kezében kilépett a cukrászdából. Csilingelt az ajtócsengettyű, s nyikorgott az ajtó sarokvasa. A kislány sóvárogva tekintett a fehér csomagra.

 „Biztosan csokis gesztenye nyelv van benne.” Gondolta Emese, mert ezt az édességet nagyon szerette. Egy fiatal lány és fiú nevetve rugaszkodtak neki az ajtónak. Méltatlankodva zengtek az ajtócsengettyűk. Aztán sokáig üres volt a terecske, nem jött senki. Később egy egész család topogta le a havat a csizmájáról. A szánkót a kirakat alá támasztották. A kisfiút engedték előre, türelmetlenül haladt el a csengettyűk alatt. Más vásárlók is jöttek, majd óvatoskodtak ki csomagokkal a kezükben az utcára. Vajon mit rejthetnek a papírtálcák? Minyont, kókuszbombát, rigójancsit, csoki tortát?

Emese vágyakozva nézte a kirakatot körbe ölelő villogó füzéreket. Döntött. Tudni akarta, miféle csoki csodákat rejt a cukrászda belseje?

Elosont az óvó néni és a dadus háta mögött, s kifutott az utcára. Nem vett se kabátot, sem sapkát, tudta, hogy Aliznál nem fog fázni.

A terecske sötét és üres volt. A hóesés gyorsan betemette az autók keréknyomait, nagy hókupacok emelkedtek a járda szélén. Átfutott a tér túlsó oldalára, átgázolt egy nagy hóbuckán, és ott állt Aliz cukrászdájának fényárban úszó ajtaja előtt. Magas volt a lépcső, amin fel kellett kapaszkodnia, nyújtózkodott, hogy elérje a kilincset, de valami történt, mert az ajtó magától kinyílt. Csilingelt a feje fölött a csengősor, amint átlépte a küszöböt. Ámulattal nézett körül. Az ajtó fáradt nyikorgással becsapódott mögötte.

Benn a cukrászdában nem volt senki. Az ajtóval szemben, a vitrines szekrényben csipketerítőkön magas tortaállványok, süteményestálak, rózsás mintás kávéscsészék sorakoztak. Az egész helyiségben ódon bútorok álltak. Az ablakhoz közel zöld bársonypamlag terpeszkedett, magas háttámláján hímzett virágoskert díszlett. Előtte a kerek asztalka csipketerítőjén üvegtartóba állított gyertya pislákolt. Kristály tündér óvta karjaival a lángokat, szárnyai szikrát szórtak.

Benn cukrászda mélyén kék fényű üveges pultban ágaskodtak a különféle torta csodák. Fehér és barna csokis, fodros, a csokoládé kúpokat marcipán hópelyhek ölelték körbe, rénszarvasok húzta szánkóban marcipán Télapó integetett.  Grillázs, trüffel, gesztenyés, narancsos díszítésű kerek torták forogtak tejszínhabos szoknyáikban a forgótálakon.  Az átadópulton jókora üvegtálban nyalókák, habcsók karikák hevertek.  Az egész helyiség karácsonyi fényektől ragyogott. No, és azok az illatok!  Ánizsos, fahéjas, mézes gyömbéres illat töltötte be a levegőt. Nagymama sütött ilyen finom illatú mézeskalácsot. Madárformát. Ő rakta a szeme helyére a borsot.

Emese ámulattal forgott körbe.

- Újabb vendég! Újabb vendég! - csilingeltek a rózsás csészék a vitrinben.

- Hozzám szóltok? – fordult a vitrines szekrény felé Emese. A csészék mintha megmozdultak volna.

 - Milyen szépek vagytok az aranycsíkkal a szegélyeken! - nézett rájuk áhítattal Emese.

- Minket nézz! Minket nézz! - integettek a csészék. – Forró csokit ihatsz belőlünk! Kérj Aliztól forró csokit! De belőlünk kérd ám! - A csészék összekoccantak.

- Elég legyen már az önmutogatásból! – dörmögött egy mély hang. – Először meleg kell neki! Egészen átfagyott. Hiszen még kabát sincs rajta.

A helyiség belsejében a barna cserépkályha magasodott. Emese bátortalanul közeledett.

-  De hatalmas vagy! – simult hozzá. – és milyen meleg. Csokiból vagy?

- Meg ne nyalj! – morgott a kályha. – Még csak az kéne! Csokiból! Menten elolvadnék! Na, elég a simogatásból! - dörmögte elérzékenyülve a cserépkályha.

- Ó, pedig sosem elég a meleg simogatásból, miau! – A kislány felnézett a cserépkályha tetejére. Egy jókora barnamázas cserépmacska háta domborodott rajta, felfelé kunkorodó farokkal.

- Gyere le! - szólt hozzá Emese.

-  Jóau nekem idefenn!

- Ne törődj vele! - intett felé a kabátfogas. – Jobb, ha ott marad. Nézz körül bátran! Sajnálom, hogy nincs rajtad kabát, mert akkor megtartanám a karjaimmal!

A falakon festett virágok képein csillámpor szikrázott.

-  Válassz közülünk! Aliz elkészít minket cukorból, marcipánból. De ne itt egyél meg!”

- Nem enni jöttem. Csak köztetek akartam lenni. Olyan rég vágytam ide! - sóhajtotta Emese.

- Most itt vagy! Különleges órában érkeztél. Nézz csak oda? – A képek aranyozott sarkai kibillentek.

Egy hosszú asztalt állítottak az ablakok alá. Rajta mézeskalácsfalu cukordíszes házai sorakoztak. Mögötte egy magaslatra felfutó út kanyargott egészen grillázscukorból épített soktornyú kastélyig. Fehér mázas tornyait mintha hó lepte volna be. Igazi műremek volt!  Kapujában menyasszony várakozott.  Az asztal túlsó végén kétárbocos kalózhajót kötöttek ki egy hajódokkhoz. Azt is grillázsból építették.  Emese ámulva közeledett a mesebeli faluhoz. A látvány elvarázsolta. ” Tudtam, hogy nekem ide kell jönnöm!” Gondolta, s kuncogott.

- Igen, tudtad. – szólalt meg válla fölött egy hangocska. – Már vártunk!

Emese hátrafordult. „ Ki beszél hozzá?”

- Én vagyok itt a vállad fölött! – kacagott egy üveghang. A mécsest őrző üvegtündér verdeste szárnyait arca közelében. – Nézz csak oda?

A fali polcon a marcipánfigurák neki integetett. A hóemberek, a télapók, a sárkányok, a békák a rókák a kiskutyák és kiscicák. „ Vártunk téged!”

- Honnan tudtátok, hogy én el fogok jönni? – csodálkozott Emese.

- De hát neked csilingeltünk! Hallottad? Még az ajtót is sikerült rávennünk, hogy nyikorogjon jó hangosan. – nevetett a tündér.

- Nézd csak! Most tartjuk a Süteményünnepet. Holnap lesz a legnagyobb forgalom a cukrászdában. Aliz mindent elad karácsonyra. Mi nem tudjuk, kihez kerülünk, mert mi vagyunk a meglepetés. Hogy ki vesz meg minket, az meg nekünk meglepetés.  Én vagyok egyedül, meg a kávéscsészék, akik őrizzük évről évre a hagyományokat. – mondta az Üvegtündér.

- Minket nem adnak el. Mégis nehéz megválnunk egymástól. S az idén ráadásul különleges esküvői tortát is rendeltek. Nézd, milyen gyönyörű grillázskastély! A dióval égetett cukorral készített falakat fehér cukormázzal díszítették. Olyan mintha csipkével borították volna.  Megérkezett Tortuga kapitány kétárbocos hajója is, a”Remény”.  Elveszi feleségül élete nagy szerelmét, Grillázs hercegnőt! Te leszel a díszvendég. Ülj oda a pamlagra és figyelj! – kérte az üvegtündér Emesét.

Ebben a pillanatban, az előkészítő asztalon halk pukkanásokkal felrepedtek az öntőformák, és sok kis csoki malac pattant ki belőlük. Azon nyomban visítozni kezdtek, és össze-vissza futkároztak.

- Mi is akarunk! Mi is akarunk!

Grillázshercegnő a kastély lépcsőjén kétségbeesetten kezdte tördelni cukor kezeit.

- Jaj? Még csak ez hiányzott!  Még hogy egy egész konda futkározzon a feldíszített hintóm előtt? Pont az esküvőm napján! Életem legszebb ünnepén!

Tortuga kapitány szíve azonban a helyén volt.

- Ne félj, egyetlen mátkám! – kiáltotta. – Ezt a régen várt napot nem fogja holmi konda széttúrni. Hajrá! Kalózok! Előre!

Magasba lendítette kardját, és vele indultak kalóztársai. Tortuga kapitány az árbocos fedélzetén a hajóorrba rohant, lemásztak a kötélhágcsókon, hogy meghátrálásra kényszerítsék a malacok seregét. Hanem a pult és az asztal között mély szakadék tátongott. A malacok is, a kalózkapitány is megtorpant. A félszemű féllábú tört fogú marcona kalózok harsány nevetésben fakadtak ki. De nem így a csoki malacok! Volt közöttük egy letört fülű, háromlábú. Irigyen röfögött. Valószínű nem jutott elég csoki öntet a formába, és azért jött így a világra.  Ő volt a leghangosabb.

- Egyet se búsuljatok, malactársaim! A keverőtálban maradt a fakanál. Ha azt keresztbe fektetjük a szakadékon, máris a túlsó parton leszünk!

- Uiiiiiiiiiii! Uiiiiiiiiiii!- Helyeselt az egész konda. Már nekilendültek, hogy a keverőkanálból hidat építsenek.

- Azt már nem engedem! – Lengette bőszen a kardját Tortuga kapitány. – Rajta haramiák! Nem jöhetnek át! Támadás!

- Vigyázz szerelmem! – Sikoltott Grillázs hercegnő. – Oly régen várom már, hogy egybekeljünk. Nem élném túl, ha bármi bajod esne!

- Egyet se félj, Kincsem!  Érted mindenre kész vagyok! Nem azért szálltam szembe ezer viharral, félelmetes cápákkal, százkarú polipokkal, hogy holmi malacok legyőzzenek!

„Ezt meg kell akadályozni!” Mondta halkan az üvegtündér a civakodók közé szökkent. Békülékeny hangon szólt hozzájuk:

- Megálljatok! Ti nem jöhettek az esküvőre, mert nem készültetek el!

- Hogyhogy nem készültünk el? –Durcáskodtak a csoki malacok. – Van testünk, van lábunk, kunkori farkunk, és turcsi orrunk.

-  De nem mindenkinek. – fedte meg őket az üvegtündér.

- Na, jó! – sóhajtott a háromlábú csoki malac, akinek ráadásul a füle is letört. – Én nem állok készen. De azért a többiek még átmehetnek. Nem igaz?

- Csak ha Fekete Péter is itt lesz.

- Fekete Péter?  Ő meg kicsoda? – Úgy látszott a csoki malacok nem voltak eléggé tájékozottak.

- Fekete Péter a kéményseprő. Fekete ruhában, hátán karikába csavart hosszú drótseprűvel.  Ő hozza a kurta farkú malacokkal együtt a jövő év Szerencséjét. – magyarázta Emese.

- A szilveszteri évbúcsúztatóra ő is itt lesz, akkorra lesztek ti is készen. – magyarázta nyugodt hangon az üvegtündér.

A sok malac bánatosan tekintett a szakadékon túlra, úgy tűnt mindenre készek lettek volna, csakhogy az esküvőn ott legyenek.

- Várjatok! – szólalt meg Emese. – Én segítek rajtatok, ha megígéritek, hogy nyugton viselkedtek az esküvőn! Nem visítoztok, nem töritek össze a grillázs hattyúkat a kastély alatti tóban.

- Megígérjük!  Megígérjük!  - visítottak örömükben a malacok.

- Nosza. Fürödjetek meg ebben a tálban!

Rózsaszín cukormázzal teli tál állt a pulton. A malacok boldog visongással ugrottak a tálba. Emese szűrőkanállal segített kimászni nekik a szárítórácsra.

- Nagyon csinosak lettetek. – dicsérte meg őket az üvegtündér.

Odaát minden előkészület megtörtént a nagy eseményre. Begördült a fehér cukormázzal díszített hatlovas hintó a kikötőbe. Tortuga kapitány marcona matrózainak éljenző sorfala közt boldogan szállt fel a hintóba. Széles fekete kalapját lengette jobbra-balra. A hatlovas hintó kigördült a kikötőből. A mézeskalács házikókban kigyulladtak az ünnepi fények, amerre a hintó elhaladt. A mézeskalács bábok a házak előtt integettek.  A grillázskastély kapujában a hercegnő boldogsága határtalan volt. Átölelhette vőlegényét, aki ölében vitte a hintóhoz. Lenn a domb aljában megkondult a harangláb harangja. A marcipán figurák éljeneztek a polcokon, csillámport hintettek a hintóra. Az egész nászmenet táncolt mulatott, a rózsaszín mázban megfürdetett malacok illedelmesen álltak a templom körül.

Durranás hallatszott. De olyan nagy, hogy az asztalon mulatozó sokadalom hirtelen megmerevedett. 

- Ejnye, no! De ügyetlen vagyok! Hú, de forró!

Aliz jött be forró tepsivel a kezében.  Ledobta a munkapultra, és kesztyűbe bújtatott tenyerét fújkálta. Fehér cukrászruhájában és sapkájában is törékeny testalkatú volt. Inkább látszott cukrászinasnak, mint cukrászmesternek.  Csoda, hogy eddig nem ejtette le a nagy tepsit, amiben ott sorakoztak a kisült kéményseprők.

- Jó, hogy nem törtetek össze. Most kikeverem a fekete ruhátok színét, és mindenkit felöltöztetek.

 Nyúlt is az ételfestékes dobozhoz. Akkor pillantotta meg a pult szélére sorakozott csoki malacokat.

- Na, látom, ti is kihűltetek már.  No, de ki fürdetett meg benneteket? – nézett végig rajtuk.

 – Hát veled meg mi lett? – vette kézbe a háromlábú törött fülű malackát. Egyet se búsulj! Majd kijavítalak, s te is olyan szerencsemalac leszel, mint a többiek. Kapsz egy négylevelű marcipán lóherét is a fogaid közé.

Ebben a pillanatban megnyikordult az ajtó. Ijedt arcú fiatalasszony, és férje lépett be rajta, kezében egy kabátka és meleg sapka.

- Jó estét kívánok! – köszöntek a cukrásznőnek illedelmesen. –Nem látta véletlenül a kislányunkat? Emesének hívják. Az óvodából eltűnt. Biztosan megharagudott, mert nem mentem érte időben. De ebben a havazásban késnek a vonatok. És az apukája is éppen most érkezett meg külföldről. Örömet akartunk neki szerezni. De az óvodából eltűnt.

Aliz hallgatta az aggódó szülőket, közben ránézett a zöld bársonyos kanapéra, ahol összekuporodva egy kislány aludt.

- Őt keresitek? Biztosan szépet álmodik, mert nézzétek, milyen boldog az arca!

A szülők megkönnyebbülten sóhajtottak, s elérzékenyülve ültek le a kanapéval szembeni fotelba.

- No, ha már így esett, készítek magunknak egy-egy csésze illatos forró csokit! Nekem is jól fog esni egy kis szünet. – mosolygott Aliz.

Így aztán rózsás képek alatt, aranyszegélyű csészékből mindhárman forró csokit kortyolgatva halkan beszélgettek.

Odakinn újra elkezdett szállingózni a hó.