A Húúdenagy - Erdő - huszonegyedik fejezet

A Húúdenagy - Erdő - huszonegyedik fejezet.

Huszonegyedik fejezet – amelyben tovább folyik a menekülés, kapunk egy kis történelem leckét, és... na ne! Megint ők?

A három barát fejvesztve menekült a tett helyszínről. Ők sem tudták hová, a lényeg, hogy minél messzebb. Ez volt a jelszavuk. Ahogy rájuk esteledett, úgy vált a Húúdenagy-Erdő amúgy is sötét szeglete még sötétebbé. Elöl Szanisz Ló lóhalálában kerülgette a buja növényzetet. Mögötte Rezső macskaügyességgel ugrálta át az akadályokat. Leghátul Tivadar futott, ahogy a lába bírta. Csak sajnos már nem nagyon bírta. Egyre jobban elfáradt, nem beszélve arról, hogy az orráig sem látott, így lépten-nyomon nekiment mindennek. Felborult, felkelt, majd újra. Estében a ruhájába akadt mindenféle levél, ág és gally. Úgy festett, mint egy bukdácsoló futónövény. Az egyik fa kérgéről egy folyandár integetett is neki, mert összetéveszette egy rég nem látott rokonával. Tivadar mindebből semmit nem észlelt. Ebből sem.

Futtában elhaladtak a Dinoszaurusz-negyed mellett. Mivel lámpaoltás volt náluk is, a dínók békésen horpasztottak. Felmerülhet a kérdés, hogy: “Dínók??? Hogyan!?” Nos, igen. A közhiedelemmel ellentétben a dinoszauruszok nem haltak ki sok-sok millió évvel ezelőtt. Az történt ugyanis, hogy: A dínók békésen éldegéltek a bolygón; futkároztak, játszottak, legelésztek és elvoltak. Ám az első emberek megjelenése megváltoztatott mindent. Eleinte békésen éltek egymás meleltt, ám sajnos egyre bajosabbak lettek az új szomszédok. Az emberek hangoskodtak, folyton hajkurászták őket és tüzeskedtek is. Utóbbi különsen zavarta a dínókat. Már úgy voltak, hogy elköltöznek a déli-sark mellé, mivel ott mindig 12 óra van, és folyamatosan süt a nap. Csak pár utcányit kellett volna menniük, és meghúzták volna magukat az egyik gangos bérházban. Szerencsére erre nem került sor, mert találkoztak Pista Bával, aki felismerte a helyzet komolyságát, és meginvitálta az összes Dínót a Húúdenagy-Erdőbe. Az őshüllők örömmel fogadták el az ajánlatot, és az egyik forró, nyári éjszaka leple alatt kisurrantak, egyenesen át az erdőbe. Pista Bá eközben elment az emberek tudósaihoz, hogy megkérje őket, hogy ne terjesszék a dínók létezését. Ha esetleg mégis kérdés merül fel, akkor fogják az egészet egy meteor becsapódására. Ők így is tettek. Ezért most én is megkérem Pista Bával karöltve a kedves Olvasókat, hogy ha bárki dínókról érdeklődik, semmi esetre se árulják el, hogy a Húúdenagy-Erdőben vannak. Köszönjük szépen, a dínók nevében!

Szanisz Ló lassított. Úgy gondolta, már eleget loholtak. Ideje rendezni a soraikat. Megállni átbeszélni, mi a terv. Kontrafékezett. Hosszú, méteres féknyomot hagyott maga mögött. Rezső egy ügyes szökkenéssel átugrotta a feno-mént. Vártak. Lihegtek és vártak. Vajon hol van Tivadar? Passz.

Szanisz Ló az utat lesegetve kémlelte a távolt, hátha meglátja lemaradt barátját. Rezső úgy érezte itt az idő, hogy nekiálljon tisztálkodni. Vagyis nekiüljön. Először módszeresen nyalogatta a hátát. Majd újra és újra megnyalta az egyik mancsát, hogy azzal tisztogassa a pofikáját. Amint végzett ezzel, felemelte egyik hátsó lábát, és… nos, mondjuk úgy, nem maradt olyan testrésze, amit ne tisztított volna meg. Dehát, ilyenek a cicák. A piri-pöttyös tigrincsek is. Tivadarnak viszont se híre, se hamva nem volt.

A két sötét alak eközben a Húúdenagy-Erdő egyik félreeső sarkában az utolsó fánál is végzett. Vagyis az utolsó fával is végzett. A körülöttük álló összes fa krokodilkönnyeket hullajtot, feláztatva maguk körül a talajt. Vigasztalhatatlanok voltak. A Boszorkány végignézett a fákon. Csukjáját hátrahajtotta. Szemei sárgán izzottak. Megnyugvással nyugtázta, hogy a terve újabb lépése is sikeres volt. Szája szélén egy kaján mosoly jelent meg. A Lány szintén a fákat nézte. Az ő szeme sarkában egy könnycsepp gyűlt össze. Felemelte a kezét, és letörölte a cseppet, mielőtt az végiggurult volna az arcán. A köpenye ujjával megtörölte az orrát.Az anyjára nézett, várta a következő parancsot. De leginkább azt várta, hogy végre hazamehessenek, és maga mögött tudja mindazt a pusztítást, amit végeztek az éjjel.

Tivadar végre befutott. Szanisz Ló nagyon megörült neki. Rezső már befejezte a fürdést, és nézte, ahogy Tivadar lehajol, megmarkolja a térdeit és a földet bámulva zihál. Próbált megszólalni, de nem sikerült. Híján volt a levegőnek. Nekifutott újra egy perccel később. Ezúttal siker koronázta erőfeszítéseit.

• Igazán… igazán megvárhattatok volna. – mondta vádlón.
• Miért nem szóltál? – kérdzete nem kevésbé vádlón Szanisz Ló – Ha mondod, hogy lassítsunk, lassítottunk volna.
• I-i-igen! Me-me-megvártunk volna. – erősítette meg Rezső.
• Dejszen kiabáltam! – akadt ki Tivadar.
• Hát, mi azt nem hallottuk. Én legalábbis tuti nem. – mentegetőzött a csoda-ló. – Te, Rezső? Hallottad?
• Há-há-hát… nem.
• Persze, hogy nem! – visította Tivadar – Mert hatszázhuszonkilenc kilométerre voltatok előttem!
• No, no – lassította le Szanisz Ló a túlpörgött ifjút -, annyi azért nem volt. Talán kettő. Esetleg három kilométer.
• Va-va-vagy négy! – segített Rezső. Vagyis azt hitte, hogy ezzel segített. De nem.
• Annál rosszabb! – és Tivadar úgy kapkodta mérgében a levegőt, mintha azt ingyen adták volna. Mintha. Ahogy ingyen is adták.

Ekkor az egyik bokorból zaj hallatszott. Olyan zaj, ami nem az éjszaka megszokott neszeinek része volt. Nem a prücsökök nászéneke, nem a leveli kékrák fülsüketítő rikácsolása, de nem is a Neszkuvik baglyok éjszakai huhogása. Ez, kérem, más volt. A három barát közelebb lépett egymáshoz. Kár volna hazudni: kissé féltek. Na jó… nagyon.

Ekkor megjelent előttük egy majd’ 2 méter magas bennszülött. Orrában valami csont volt kereszben, fülében megannyi kézzel faragott fülbevaló. Teste félmeztelen volt, gatyája meg nem. Mármint nem volt. Helyette egy nagy csokor bugyilevélből készült ágyékkötőt hordott. Egyik kezében egy hosszú dárdát fogott, a másikban egy összetekert, lejárt TV-műsor újságot. Mind hallottak róluk. De nem sejtették, hogy igazak a mesék. Pedig mind jól tudták, hogy a mesék mind-mind igazak. Mindig. A Wakonda törzs egyik tagja nézett velük farkasszemet. Rezső megint az ájulással küszködött, de tartotta magát. Nem akart a földre zuhanni, nehogy újra poros legyen a bundája, és tisztogania kelljen. A fák mögül, a bokrok közül újabb és újabb bennszülöttek léptek elő. Sokuknál fáklya volt, mások kezébe láncok voltak, melyek végein lángok pislákoltak.

Érdekes módon Tivadar páni félelme kezdett elmúlni. Figyelte, ahogy körbeállják őket a törzs tagjai. Egyre gyanúsabb volt neki ez az egész. Déjà vu! Ezt már látta! Igen! Ekkor a kör egy ponton lassan kinyílt. Mintha mindenki tudná, hogy most el kell onnan lépni. Xoxoxkapitány állt előttük teljes terjedelmében. Ezt Tivadar tudta, a többeik nem. Ő volt a törzs önjelölt űrlény főnöke. Vele volt hű barátja, Korsó, aki minden földi jó forrása volt (Xoxoxkapitány azóta is áldotta a napot, amikor megtalálta). Xoxoxkapitány szélesre tárta karjait. Vagyis a karjai helyén lévő 8 csápot, amiből 4 ollóban végződött. Félelmetes látványt keltett, mert így körülbelül 10 méteres volt keresztben és vagy 8 méter felfele. A kettő és fél remegő idegenre mutatott.

• Hát ti mit kerestek már megint itt? – kérdezte dörgedelmes hangon az ismeretlen nyelven.
• Állj! Ááááállj! – szólalt fel Tivadar, akinek leesett a tantusz. Karjaival úgy integetett, mint aki meg akar állítani egy meccset. – Már megint ők? Nem úgy volt, hogy nincs felesleges történetszál? – és kinézett a lapon át a Meseíróra. Szanisz Ló és Rezső félelme helyét most értetlenség vette át. Arcukon bamba arckifejezés jelent meg. Összenéztek.
• Tivadar kinek beszél? – súgta Rezsőnek a lovak szava. Izé… a szavak lova. Rezső csak rázta a fejét. Halvány lila gőze volt. De azt megtartotta most magának.
• Halló? Van ott valaki? Vagy aluszik? – Tivadar emelgette a fejét, és úgy nézett kifele, mintha azzal, hogy pipiskedik, jobban látott volna.
• Itt vagyok, Tivadar. – válaszolta a Meseíró. Rezső spontán elájult. Megint. Oda lesz a szép piri-pöttyös bundájának tisztasága. Megint. Szanisz Ló csak nézett, és semmit sem értett.
• Igen, ebben maradtunk. – folytatta a Meseíró – Viszont most fontos, hogy találkozzatok.
• Végre lesz szerepünk! – ujjongott Xoxoxkapitány gyermeki boldogsággal, és szökdécselni kezdett körbe-körbe. Hű társa Korsó tartalmának színe megváltozott, és habos-babos rózsaszín lett. Xoxoxkapitány majdnem ki is lötybölte örömében, pedig hihetetlenül áldotta azt a napot, amikor megtalálta. Tivadar gyanakvóan nézett, mert Xoxoxkapitány minden szavát értette. És mert bizalmatlanná vált az utóbbi időben újra és újra előforduló bennszülött találkozások miatt.
• Így görbülj meg? – kérdezte a mutatóujját behajlítva.
• Így görbüljek meg. – mondta a Meseíró mosolyogva. Ezúttal nem csettintett. – Folytassuk, hát!

Szanisz Ló Rezső pofázmányát paskolta, hogy felébressze. A művelet sikeres volt. Rezső magához tért, és egyből nehezményezte is, hogy miért kell őt egy patával verni? Mi rosszat tett? Xoxoxkapitány újra megszólalt.

• Mit kerestek itt nálunk? – ám ezúttal újra a saját földönkívüli, és a Wakonda törzs ősi nyelvének keverékét használta. A három betolakodóra mutogatott az ollóival. Ez már önmagában is félelmetes volt, de az, hogy hű társa Korsó tartalmának színe mérges zöld lett, sokat emelt hőseink paraszintjén.
• Mi-mi-mi erre me-me-menekültünk. – mondta Rezső tökéletes folyékonysággal, felettébb dadogva. Ezen meg most Xoxoxkapitány csodálkozott el. A másik két cimbora semmit, de semmit nem értett. Rezső hogy-hogy beszéli ezt a nyelvet is? És mit mondtott? Annyit tudtak biztosan, hogy sorsuk most a tigrincs mancsaiban van.
• Menekülni? Csak nem üldöz titeket valaki? Naaaa! Ki az? – dübörögte Xoxoxkapitány kendőzetlenül kaján kíváncsisággal.
• A-a-azt nem tudjuk, ü-ü-üldöz-e minket bá-bá-bárki. De-de-de, ha igen, a-a-akkor a-a-az a-a-a – nagyot nyelt – rendőség.
• Óh-ho-ho-hó! – Xoxoxkapitány felnevetett. Nevetés közben a hasát fogta és kissé hátradőlt. Nagyon látványos, és gonosz mozdulat volt ez a részéről. Így ettől a nevetéstől a másik két karakterünk még jobban megrémült.

Xoxoxkapitány odalépett a tigrincshez és hátbaveregette. Majd odament a bokorhoz, amibe beleesett a nagymacska a veregetéstől beleesett, és kihalászta őt.

• És én még azt hittem, hogy ki akarjátok figyelni a meglepetés műsorunkat! – Hű társával, Korsóval a kezében körbe mutatott alattvalóin. Xoxoxkapitány újra felnevetett. Újra félelmetes volt. Úgy néz ki, ehhez hozzá kell szokni.
• Mű-mű-műsort? – hebegte Rezső. Barátaira nézett, hogy fordítson nekik. – Va-va-valami műsorba po-po-pottyantunk be-be-bele.

Xoxoxkapitány füttyentett egyet. Talán a hétköznapi emberek füttyentésnek hívnák ezt. Bár a hang, ami a háta közepén végighúzódó nyílásból előjött nem valami magas hang volt. Inkább mély. És nem is volt éles. Inkább olyan volt, mint amikor egy lokomitív a kereszteződéshez ér, és az összes kürtjén jelzi, hogy “el az útból, vagy baj lesz!”. És minden kürtje egy óceánjáró hajóködkürtje volt.

A füttyentésre a Wakonda törzs tagjai körbe álltak, ám ezúttal nem úgy, hogy közre fogták volna a magukat hősiesen tartó hőseinket. Az egyikük egy törzsi rigmusba kezdett. A lábával ütemesen dobogott. Minden szóra egyet toppantott. A többiek pedig hümmögve, dúdolva és énekelve adtak neki aláfestést. Tivadar azon kapta magát, hogy az ujjaival csettintgeti a ritmust.

Az egyik bennszülött belépett a körbe. A kezében egy láncon lógó lángot tartott. Ezt elkezdte eleinte lassan, majd egyre gyorsabban lengetni. Ördögi ügyességgel dobálta és zsonglőrködött a tűzzel. Majd visszalépett a körbe, hogy helyét átvegye egy másik, aki egy fákályával csinált hasonlóan ördögien ügyes mutatványokat. És így tovább. Xoxoxkapitány könyökével megbökte Tivadart, és odaszólt neki.

• Még jó, hogy nem akartátok kilesni a produkciónkat!

Tivadar ebből semmit sem értett. De “jobb a békesség” alapon rávigyorgott Xoxoxkapitányra, és hű társára, Korsóra (akiről nem tudta, hogy Xoxoxkapitány azóta is áldotta a napot, amikor megtalálta).

Folyt. köv.?