A Húúdenagy-Erdő - tizenötödik fejezet

A Húúdenagy-Erdő - tizenötödik fejezet.

Tizenötödik fejezet – amelyben eltelik egy kis idő, mindenki egy picit megnyugszik, valakivel találkoznak hőseink, majd elbújnak

A következő napok csendben teltek el. A három barát nem beszélt az esetről. Emészették a látottakat és tapasztaltakat. A szomorú bumeráng fákat, a Boszorkány észlelését, és a karpercet. A karperecet, amit Tivadarnál hagytak megőrzésre. Tivadar a párnája alá tette éjszakára, napközben pedig a zsebében hordta. Gyakran elővette és nézegette. Figyelte, ahogy a nap megcsillan a fekete gyöngyökön. De fel nem vette. Azt nem. Ő nem olyan volt.

A Mely?-csermely mellett futott össze Szanisz Lóval. Biccentettek, és megálltak.

• Mizu? – kérdezte Tivadar.
• Gondoltam megnézem, hogy van Rezső. Aztán beugrunk hozzád. Jössz?
• Simán. Jó ötlet. De hozzám minek ugrunk be?
• Hogy megkérdezzük, hogy vagy?
• Jaaaaa, értem. Ez kedves gondolat. – megvakarta a fejét. – De miért nem kérded meg most?
• Mit?
• Hát, hogy hogy vagyok. Ezért kár elmenni hozzám. Megaztán most nem is vagyok otthon.
• De azt mi nem tudhatjuk Rezsővel. Úgyhogy odamegyünk, és kiderül, ott vagy-e. Ha nem, akkor lehet, hogy focizol, vagy a Szürcsiben vagy.
• Igen, ez valószínű. Ott szoktam lenni.
• Na, ugye. Akkor gyerünk először Rezsőhöz! – adta ki az ukázt Szanisz Ló.
• Nosza! – Tivadar mielőtt elindult, egy pillanatig habozott, és ló társára nézett. – Te, figyi... Ez most ugye másik gatya rajtad?
• Még szép! – vágta oda Szanisz Ló, Tivadar megnyugtatására. De valójában nem másik volt.

Útközben összefutottak Rezsővel, aki épp Szanisz Ló felé tartott. Megszólították.

• Hahó! – köszöntötte mosolyogva a csoda paripa a piri-pöttyös tigrincset. – Hova hova?
• É-é-épp hozzád ta-ta-tartok. Go-go-gondoltam be-be-benézek hozzád. Ho-ho-hogy a-a-aztán elmenjünk Ti-Ti-Tivadarhoz.
• Ez szuper ötlet! Akkor meg is van a terv! – mondta azzal az örömmel Szanisz Ló, mint aki a spanyol viaszt találta fel. – Először elmegyünk hozzád, Rezső. Megkérdezzük, hogy vagy? Aztán irány Tivadar háza. Majd végül elmegyünk hozzám. – Hatalmas vigyor ült ki az arcára.
• Te most viccelsz? – kérdezte Tivadar.
• Miért viccelnék?
• Mert itt van Rezső is, én is, meg te is.
• És?
• Ezt figyeld! – a mutatóujját felemelte, és tekintélyt parancsolóan az égre mutatott vele. – Rezső!
• I-i-igen? – kérdezte gyanakodva a tigrincs.
• Hogy vagy?
• Jó-jó-jól. A-a-azt hiszem. Mi-mi-miért?
• Csak úgy. Na! Nagyszerű! Én jól vagyok, ezt bizton állíthatom. Szanisz Ló!
• Igen? Mondd csak!
• Hogy vagy?
• Jól, kérlek.
• Na! Tessék! – tárta szét mindkét tenyerét Tivadar. – Ennyike.

Szanisz Ló elcsodálkozott. Bár a szavak, és frázisok önjelölt mestere volt, de erre nem gondolt most. Az ifjú pacuhának igaza volt.

• Akkor most hova? – folytatta Tivadar.
• Sze-sze-szerintem né-né-nézzük me-me-meg vé-vé-végre azt a ka-ka-karpercet. – Rezső kimondta, azt amit mind gondoltak, de senki nem mert kimondani napok óta. Mert igazából ezért ment Szanisz Ló Rezsőhöz. Hogy utána átmenjenek Tivadarhoz a karperec miatt.
• Rendben. – nyugtázta Tivadar. – Hova menjünk? A Szürcsi biztos nem jó. Nagyon forgalmas.
• Neeeem, nem, nem. Oda ne. – értett egyet Szanisz Ló.
• A tóhoz?
• So-so-sokan va-va-vannak. Jó-jó-jó az idő.
• Hmmmm... – ezt a hümmöt bármelyik nagy, és híres gondolkodó elirigyelte volna Tivadartól.
• A Kócba? – dobta be az ötletet Szanisz Ló.
• A Kócba? – ismételte Tivadar, és hozzátett egy, már jóval kisebb, hümmöt – Hmm... Hát persze! Nekem is eszembe juthatott volna. – mondta, mert ő ilyen volt. Hogy eszébe juthatott volna. Csak épp nem.
• O-o-oké!
• Nosza! – adta ki Szanisz Ló az indulási parancsot.

A három hősünk elindult a Kóc felé. A Kóc arra-fele volt, ahol a Húúdenagy-Erdei Adóügyi Központ, és Papírtologató Hivatal épülete állt. Üresen. Ugyanis, mint azt már emltettem, a Húúdenagy-Erdőben nincsenek használatban hitelkártyák, bankjegyek, sem érmék. Úgy történt, hogy idekerült egy adóhivatalnok, aki úgy gondolta, a legjobb ötlet, ha bevezetik az adózás intézményét az erdőben is. Kellemetlen apróság, hogy nem járt utána ennek, csak miután felépíttette a hivatalt. Ami így feleslegenek bizonyult, és azóta is üresen kongott. Az adóhivatalnok ezután többször próbálkozott a pénz bevezetésével ilyen-olyan módokon. Kevés sikerrel. Pista Bá is beszélt vele, hogy meggyőzze, és megértesse vele, hogyan is megy ez a Húúdenagy-Erdőben. Azt nem tudni megértette-e, viszont az fix, hogy utána senki sem látta többet.

Tivadar, Rezső és Szanisz Ló triója épp a sztráda-járda egyik oldaláról akartak átmenni a másikra, amikor eléjük lépett egy hatalmas félig krokodil, félig ember ember. A három barát megállt. Mozdulatlanná dermedtek. A krokodil-ember kezében egy STOP táblát tartott. Ezzel nem lehetett vitatkozni. A STOP, az STOP, kérem! Ő ugyanis Wilhelm volt, az átkelő-őr.

Ha esetleg bárki kíváncsi rá, hogy került az erdőbe, szívesen elmondom. Aki nem, az ugorja át ezt a bekezdést. Szóval, a neve Wilhelm Sauerkraut volt, és Magadaztán szigetén nőtt fel. Onnan Nem Yorkba került ösztöndíjjas diákként. Sajnos függetlenül attól, hogy mennyi ember- és nemzetiség élt a Nagy Almában, csak nem néztek jó szemmel egy félig krokodil, félig ember embert. Így szegény Wilhelmnek bújdosnia kellett. A nem york-i csatornákba menekült. Ám ott sem volt szerencséje, mert 4 félig teknős, félig ember ninja elkergette őt. Pista Bá talált rá, miután átúszta az óceánt. Mármint Wilhelm úszta át. Az öreg pedig meginvitálta az erdőbe. Itt lett tisztességes munkája, és senkit nem zavart sem a krokodil, sem az emberi fele.

Wilhelm azért állította meg őket, mert épp közeledett a mazsorett-lámák gyakorló felvonulása. A zenét, és ritmust a mögöttük menetelő laboratóriumi patkányok, és egerek réz-, fa-, és műanyagfúvós zenekara szolgáltatta. Mivel a patkányok és egerek aprócskák voltak, sajnos keveset lehetett hallani a muzsikából. Inkább tűnt cincogásnak. A lámák hihetetlenül pontosan, egyszerre dobták fel botjaikat a szájaikkal. A botok kettőt fordultak a levegőben, majd visszhullottak. Sajnos elkapni nem sikerült nekik őket, mert a lámák párosujjú patás állatok, és nincs kezük. Így a botot dobáló és leejtő lámák megálltak azokat felvenni. Emiatt összeütköztek a mögöttük érkező pomponos lámákkal, akik lelkesen lengették a szájukban fogott színes pomponjaikat. A laboratóriumi patkányok és egerek eközben a lámák lábai alatt tovább masíroztak és cincogtak. Perdon, zenéltek. Rezső megnyalta a szája szélét, miután kiköpött egy mini tubát és fagottot.

A kissé káoszos felvonulás elhaladtával a három barát továbbment a Kóc felé. Ám Tivadar lábai hirtelen földbe gyökereztek. Lecövekelt, és nem ment tovább. A másik kettő szintén megállt. Nézték, mi ütött az ifjúba.

• Mi van? – kérdezte Szanisz Ló. – Miért álltál meg? Hahó? Figyelsz?

De Tivadar nem figyelt. Csak állt, és bámult. Mintha valami olyasmit mondott volna, hogy “haba-haba-haba”. De ennek semmi értelme nem volt.

• Hahó! – folytatta Szanisz Ló. – Mi van veled, Tivadar?
• O-o-ott… - dadogta a pacuha ifjú, amolyan Rezsősen. De most nem gúnyból. – Nézzétek. Ő az! Ott! – és orrával előre bökött, mert tudta, hogy ujjal nem illik mutogatni.

A két cimborája a mutatott irányba nézett, és meglátták a Lányt. Haját a szél gyengéden lengette, ruhája színes volt és csinos. Mozgása kecses, és légies. Mintha nem is a földön lépdelne. Sőt! Nem is lépdelt! Vonult! Repült! Lebegett! És közeledett. Észrevette Tivadart, és már távolról rámosolygott. Szanisz Ló és Rezső most Tivadarra néztek, aki a szája szélére erőltetett egy igen kínos, és gagyi mosolyt. Mint aki azt az ajándékot kapta, amire mindig is várt, de nem számított rá, hogy mégis megkapja. De megkapta, és most nem tudja, mit is mondjon. Rezső a könyökével megbökte Szanisz Lót, és pofákat vágott, kifigurázva a leblokkolt Tivadart. Szanisz Ló is értette mi a szitu. Csak a vak nem látta.

• Sziasztok! – köszönt a Lány.
• Szi-szi-szia! – köszönt vissza Tivadar, még mindig Rezsősen, akit kezdett kicsit zavarni, hogy már ketten dadognak. Az az ő reszortja!
• Hát hel-LÓ! – köszönt Szanisz Ló, és egy olyan bájgúnár mosolyt pakolt magára, hogy még a színházi ripacsok is megirigyelték volna.
• Ke-ke-kezit csó-csó-csókolom. – köszönt Rezső is, roppant illedelmesen.
• Rég nem találkoztunk. – mondta a Lány Tivadarnak. A hangjában valami kacér felhang volt. Alig érezhetően, de mégis. – Kik a barátaid? – és ránézett a két társra. Tivadar összeszedte magát.
• Ez, kérlek, Rezső, a piri-pöttyös tigrincs. Kissé dadog. – és barátjára mutatott. – Ez pedig Szanisz Ló, aki gatyát hord, és… – de nem tudta befejezni, mert a barátja átvette a szót. Elvégre ő volt a szavak kimondatlan feketeöves nagymestere.
• …és egy igazi varázs Ló. - Ekkorra Szanisz Ló bájvigyora hihetetlen mértéket öltött. Közelebb hajolt a Lányhoz, és hozzátette: - Igazi. Csiribí! – és kacsintott.

A Lány kedvesen, de nem közvetlenkedve megsimogatta Szanisz Ló nyakát, ahogy a lovakat szokták. HSSZZZZ! AÚÚÚ! Szanisz Ló egy pillanatra felszisszent. Minta megcsípte volna valami, pont ott, ahova a Lány tette a kezét. Mint mikor Bögöly beleharap. Furcsa. De már elmúlt. Talán csak képzelte. A Lány ekkor Rezső felé nyúlt, hogy őt is megsimogassa a füle tövénél. De Rezső hátrált, mert nem szerette, ha idegenek csak úgy piszkálják, még akkor is, ha simogatni akarták.

• Nagyon aranyosak a barátaid. – mosolygott a Lány. – Hova mentek? A Szürcsibe?
• Igen! Nem! Vagyis… majdnem! – Tivadarnak nehezére esett hazudni, de nem mondhatta el a Lánynak, hogy a Boszorkány karperecét fogják szemügyre venni. – De oda is megyünk majd! Te odamész?
• Igen! Imádom a sütiket ott! Viszek haza is belőlük! Anyám is szereti. – itt egy pillanatra megtorpant. Mint aki olyat mondott, amit nem kellett volna. – De akkor indulok is. Vigyázzatok magatokra! – és újra a három cimborára mosolygott.
• Sziiiiiiiiiiiiiiiiijjjjjjjjaaaaaaaaaaaaaaaaaaa! – mondta Szanisz Ló, annyira elnyújtva ezt a mézés-mázos köszönést, hogy csak úgy csöpögött belőle a méz és a máz. Tivadar egy pillanatra hunyorogva ránézett a feno-ménre.
• Szia! Majd találkozunk. – mondta az ifjú a Lánynak. – Vagyis, majd találkozunk?
• Persze. – és a Lány Tivadarra kacsintott. Majd Szanisz Lóra nézett. Még mindig mosolygott, és továbbment.
• Gyönyörű... – álmélkodott Szanisz Ló.
• Menjünk tovább. – mondta Tivadar kicsit durcásan, és elindult.

Elhagyták az adóhivatal üresen kongó épületét, és megérkeztek. A Kóc nem volt más, mint egy nagy dzsumbuj. Egy susnyás. Erre nincs jobb szó. Túlburjánzott növényzet. Nád, sás, fű, bozót, és egyéb cserjék rengetege. Itt el lehetett bújni, és el is lehetett veszni. De annyira, hogy voltak lakók, aki még mindig nem találtak ki belőle. A három barát törte maga előtt az utat, ahogy haladtak befele, a biztonságot ígérő katyvaszba. Tivadar a zsebébe nyúlt, hogy érezze, még mindig nála van a karperec. A karperec. Vajon milyen titkokat rejt?

Folyt. köv.?