A Húúdenagy-Erdő - tizenkettedik fejezet

A Húúdenagy-Erdő - tizenkettedik fejezet.

Tizenkettedik fejezet, amelyben mindenki elszomorodik, mert megtudjuk mi is történt, hőseink beszélnek valakivel, és valaki nagyon mérges lesz

Rezső, piri-pöttyös tigrincs, Szanisz Ló, a gatyás paripa és Tivadar, a pacuha ifjonc felemás csukában, emberfeletti erővel loholtak. A loholás alatt Rezső macskafeletti erővel történő szökellését, és Szanisz Ló lófeletti erővel történő vágtatását érthetjük. Tivadar volt az egyetlen, aki emberfeletti erőt fejtett ki, de ő a kapaszkodásra koncentrálta mindezt az erőt. Nagyon nehéz egy vágtató ló hátán maradni, kiváltképp, ha az adott lovon egy poliészter gatya van. Pattogás közben Tivadar egy pillanatra belegondolt, hogy milyen melege lehet ló pajtásának ebben a gatyában. De aztán rájött, hogy a lovak nem izzadnak. A gondolataiból egy aprócska gallyacska leveles vége ébresztette fel, ahogy pimaszul arcon vágta, mint valami pökhendi királynő, aki az alattvalóját tanítja móresre vagy illemre.

Már nem voltak messze. Még egy pár fa, pár bokor, sövény és gazos bozót. Éééééééééés megérkeztek. Miután megálltak pontosan 1 perc 48 másodpercig mozdulatlanul, földbe gyökerezett lábbal néztek szótlanul. Bámultak, és csodálkoztak. A szemeik, mint 100 éve kiszáradt talaj a vizet, úgy itták be a látványt. Fogalmuk sem volt merre voltak, de azt tudták, hogy nagyon rossz helyen. Vagyis ez a hely most nagyon nem jó. Rossz. Egy tisztás. Körbe bumeráng fák, melyek mikor lehullajtják gyümölcseiket, azok a földre érkezés előtt visszahullanak az ágakra. És ez a sok-sok fa, mind-mind szomorú volt. Nem ám csak úgy, hüppögősen, vagy szipogósan. De nem ám! Ezek a fák mind krokodilkönyeket hullattak. Annyit bőgtek már, hogy a talaj előttük teljesen ingoványos lett, ahova pár hobó-béka már be is költözött. A leveleik barnák, sárgák és szürkék voltak. Lekonyulva lógatták az orraikat, és levelekkel teli ágaikat. Szomorú látvány voltak. Bőgtek, és azok is aki látták őket. A három barát bizonytalan, és lassú léptekkel lépdelt a tisztás közepe felé. Megálltak. Nagyon lassan körbe, és körbe forogtak. Ha Bögöly-, és a barátai ott lettek volna, simán berepülhettek volna a szájaikba. Szerencsére nem voltak ott. Tivadar odalépett az egyik bumeráng fához. Nézte. Összeszorult a szíve. Rezső, és Szanisz Ló is odamentek egy-egy fához. Kezeiket rátették a fák ragacsos kérgére. Megsimogatták őket. A fejüket lehajtva mentek fától fáig.

• Ez szörnyű. – mondta meghatódva Szanisz Ló.
• Ja. – értett egyet Tivadar. De ennél most nem jött több elő belőle. Mert ilyen volt. Ha szomorú volt, szomorú volt. Kész.
• Mi történt itt? – kérdezte Szanisz Ló, és jobb híján Rezsőre nézett. Elvégre ő itt volt “akkor”.
• Ne-ne-nem tudom. Mi-mi-mire ide é-é-értem, már e-e-ezt láttam.
• De azt mondtad volt itt még valaki. – Tivadar is Rezsőt nézte.
• I-i-igen. De-de-de nem biztos. Csa-csa-csak úgy láttam. Ho-ho-hogy… – Rezsőnek elcsuklott a hangja. Sóhajtott egy nagyot, és folytatta – …valaki beszaladt a fák közé. – most senkinek nem tűnt fel, hogy nem dadogott. Csak nekünk.
• Sikerült megnézned? Hogy nézett ki? Milyen volt?
• Ja! Ez jó kérdés! Magas volt? Alacsony? Kék? Fürge? Ló? – Szanisz Ló ezen kérdés hallatán Tivadarra hunyorgott.
• Már hogy lett volna ló!? Te vagy a ló! – puffogta a csoda ló fiatal barátjának.
• Én-e? Te vagy ló! – vitatkozott Tivadar – És miért ne lehetett volna egy ló?
• Mert a lovak nem csinálnak ilyet! De még hasonlót sem! – kérte ki a lovak nevében Szanisz Ló.
• Már miért ne csinálhatna egy ló hasonLÓÓÓÓÓÓt? – ezt a „lót” a végén annyira megnyomta, hogy csak na.
• Mert a lovak híresen… – mondta volna a paripa, de Rezső közbe vágott. Mérges volt, és mérgében becsukott szemmel toporzékolt.
• Muszáj ezt!? Nem ló volt! Egy emberi alak. De sötét volt. Nem láttam jól. Csak hogy fürge. Ugrált, ahogy haladt. És ügyes volt. Nesztelenül ment. Még az én kifinomult tigrincs füleim se… – megtorpant, ahogy rájött, hogy a másik kettő rendesen bámulja őt. Elbizonytalanodott, de folytatta – …ha-ha-hallották jó-jó-jól. Me-me-meg aztán me-me-meg is ré-ré-rémültem. – a szája lebiggyedt a mondat végén.
• Semmi gond, Rezső. – nyugtatta meg Szanisz Ló a tigrincset – Mi is ezt tettük volna. Én biztosan.
• Én is. – értett egyet Tivadar is – Talán. – ezt hozzá kellett tennie, mert ő mégiscsak ilyen volt.

Tivdar odalépett Rezsőhöz, és vállára tette az egyik kezét. Ez jól esett Rezsőnek. Szanisz Ló is odament. Az egyik patáját ő is rátette a tigrincs másik vállára. Ekkor Rezső széttárta mancsait, és magához rántotta a két barátját, és úgy ölelte meg őket, mint egy ipari satupad. De hát, mire vannak a barátok, ha nem erre? Na, ugye!

• Na, jó! – törte meg az idilt Tivadar – Járjunk körbe! Hátha találunk nyomokat. Merre szökellt?
• A-a-arra! – és a tisztás észak-jobb oldala felé bökött dél felé.
• Akkor nyomás! – adta ki a parancsot Szanisz Ló.

A megadott irányba igyekeztek, maguk mögött hagyva a szomorú fákat. Amit viszont nem vettek észre, hogy azután, hogy megsimogatták a fákat, megölelték és megvigasztalták Rezsőt, a fák kicsit boldogabbak lettek. Épp csak kicsit. De akkor is! Hőseink most a földet kémlelték. Nyomokat kerestek. Lábnyomokat vagy bármit, ami rendellenes, és arra utal, hogy valaki itt járt. A fűben semmi nem látszott. Se láb-, se más nyom. Tivadar szétnyitotta a bokrokat, és beléjük nézett. Azt gondolta, hátha még ott van az a „valaki”. De legbelül nagyon remélte, hogy nincs. Szanisz Ló a fákon kereste. Talán felült egy ágra, és most is őket figyeli, mint egy abakúsziai fürkész bagoly. Rezső, a piri-pöttyös tigrincs szimatolt és fülelt. Szagminták? Semmi. Hangok? Csak a szokásos. Nyomoknak se híre, se hamva.

• Na jó. – kezdte Tivadar – Még menjünk el addig a Bamba-fáig. De ha ott sem lesz semmi, haza megyünk.

Ezzel mindenki egyetértett. Lépdeltek, kémleltek, és figyeltek. Semmi. Szanisz Ló prüszkölt egy nagyot.

• Sehol semmi. – csalódottan megállt a Bamba-fa mellett.
• Se-se-semmi se-se-se. – helyeselt Rezső.
• Ja. – tette hozzá eléggé feleslegesen Tivadar.
• De.
• Mit “de”? – hunyorgott Szanisz Ló Tivadarra. – Semmi “de”! Már egy órája keresünk, és figyelünk, és semmi.
• De-de. – jött ismét az ellenkezés. Szanisz Ló többnyire egy végtelenül türelmes ló volt. Saját maga szerint. Legbelül élvezte is a parttalan vitákat Tivadarral, de ez most nem volt tréfa dolog. Felcsattanva odaszólt az ifjúnak:
• Mondom semmi! Most ne ellenkezz!
• Ééééééééééééén? – a világtörténelem “énjeinek” egyik leghosszabb “énjét” hallhatta mindenki, aki hallotta. – Meg se szólaltam te! Nyilván Rezső volt! “De-de”. Ez da-da-dadogás, te-te-te. – majd látványosan, egyben roppant gyerekesen nyelvet öltött a varázs lóra.
• Bi-bi-biztos, hogy ne-ne-nem én vo-vo-voltam. – mentegetőzött Rezső. – És ne-ne-nem szép do-do-dolog gú-gú-gúnyolni, ha va-va-valaki da-da-dadog! – Rezsőnek nem esett jól. Ami teljesen érthető.
• Jó. – mondta Tivadar – Igazad van. Elnézést. De akkor ki volt? – a tekintetét gyanakodva járatta körbe mind a három cimbora. Valaki volt még ott. De ki? És hol?

Ekkor egy szörnyű felismerést tettek. Pont egyszerre. Ha nem ők mondták… és épp keresik a Boszorkányt… aki lehet, hogy még ott van… akkor nem mondhatta más, mint… elhűltek egy pillanatra. Majd egyszerre felkiáltottak:

• A Boszorkány! – és rémülten felpattantak. Lábaik remegtek, testük cidrizett, körmeiket rágták és remegtek, mint három nyárfa levél.
• Daaaaaa – mondta a hang – Nincs Boszorkány. Csak én vagyok. Kik vagytok?

A három barát rémülten kereste a hang forrását. Szanisz Ló jött rá végül a megoldásra.

• A fa! – mondta hitetlenkedve. A meglepődése azért volt meglepő, mert a Húúdenagy-Erdőben a csodák mindennaposak. Kicsi csodák, és nagyok egyaránt. Ahogy mindenhol. Csak észre kell őket venni. – A fa az! – mind a Bamba-fára néztek.
• Ki más? Mit hittetek? Talán a Vicsi-vogányi Király főszakácsának szomszédja az?
• Há-há-há – kezdte volna Rezső, de a fa közbevágott, mert nem tudta, hogy Rezső dadog, ugyanis épp bambult, mikor szó volt róla.
• Hahá! – húzta széles mosolyra az amúgy bamba száját – Örülök, hogy már nevettek. Én Kornél vagyok. – nyújtott volna kezet is, csak hát nem volt szegénynek. Csak ágai. Bár az nagyon sok. A barátok sorban bemutatkoztak.
• Tivadar.
• Szanisz Ló.
• Re-Re-Rezső.
• Re-Re-Rezső? Neked van a legfuribb neved. De sebaj! Mi szél hozott ide titeket?
• Az úgy volt – kezdte Tivadar -, hogy Rezső megtalálta itt a fákat, amik nagyon szomorúak voltak. De nagyon! És szólt nekünk. Mi ide jöttünk lóhalálában.
• Naaaaa! – nézett gorombán Szanisz Ló Tivadarra.
• Vagyis jöttünk, ahogy csak tudtunk. Mert Rezső azt mondta, hogy látott valakit még. És ha a fák szomorúak, az csak egyet jelenthet: - hatásszünetet tartott – Boszorkány!

Nézte a fát, várva a megdöbbenést, vagy rémületet, vagy bármi reakciót. De semmi. Tényleg. Nulla reakció. Így nézték a fát még egy végtelennek tűnő percig.

• Ja, hogy mi? – a fa észbe kapott. Elbambult. - Ja igen! Boszorkány! Igen, persze. Itt volt.

Mindhárman elképedtek. Egyrészt, mert a boszorkány ottjártának tényét olyan játszi könnyedséggel jelentete ki a fa, mintha a holnapi időjárásról tartana eszmecserét. Másrészt, mert igazuk volt: Boszorkány volt a dologban!

• Nézzetek be az üregembe! – mondta Kornél, a Bamba-fa.
• Aaaa… hova kérlek? – kérdezte Tivadar, mert nem volt biztos benne, hogy jól hallotta, amit egyébként jól hallott. De a fa nem válaszolt. Megint végtelenbe vesző útjára indult, ami egy perc a képzeletbeli óra köralakú lapján. De Tivadar nem várta meg, míg a másodperc-mutató körbeér. – Hahó! Hova nézzünk?
• Hogy? Óh, igen. Az üregembe. Itt, a lábamnál.

Szanisz Ló lehajtotta fejét és kukucskált. Az üregben nagyon sötét volt. Mellé lépett Rezső is, aki busa fejét jobbra, majd balra, majd újra jobbra döltögetve lesegetett. Sötét. Tivadar is odaguggolt. Nagyon sötét. Márpedig valakinek be kell nyúlnia. Egymásra néztek. Szinkronban nyeltek egyet.

Az erdő egy másik részén valaki szörnyen mérges volt. Csapkodott. Toporzékolt. Tajtékzott. Fröcsögött. Rontott, és bontott dühében.Csapott papot.

• Hol van!? – a hangja még a korábbinál is érdesebb, mélyebb és mennydörgősebb volt. Ujjai végén apró villámok kezdtek vitustáncot járni. – Hova tetted!?
• Sehova, nem is láttam. – válaszolta a másik. Bár tudta, hogy igazat mond, hangjában mégis ott bujkált a félelem. – Nálad volt, mikor elmentél arra a tisztásra a Bamba-fánál.
• GRRRRRRRRRRRRRR! – az apró villámok az ujjai végén hatalmas mennydörgő ménkővé nőttek, és cikázva útnak eredtek az ég felé. – Dühe mérhetetlen volt. Mert a tudomány a düh mérésére még nem talált ki semmilyen szerkezetet. Lehet mérni lázat, magasságot, zöldségeket és keréknyomást is. De dühöt nem. Bár, ha bárki lemérte volna, akkor az a mérőketyere most biztos kiakadt volna. Ahogy a Boszorkány is.

Folyt. köv.?