Barion Pixel

A Húúdenagy-Erdő - tizenhatodik fejezet


https://smaragdkiado.hu/termek/varazslatos-mesketek-1-meseerdo/
  • 2023.
    már
  • 06

Tizenhatodik fejezet – amelyben a Lány eltűnik, megtudjuk milyen ha valaki kikap otthon, és kiderül mire is jó a Boszorkány karperece
 
A Lány még pár métert lépkedett, miután maga mögött hagyta a három barátot. Az ösvény enyhén elkanyarodott. A hat...

Kép forrása: saját

Tizenhatodik fejezet – amelyben a Lány eltűnik, megtudjuk milyen ha valaki kikap otthon, és kiderül mire is jó a Boszorkány karperece

 

A Lány még pár métert lépkedett, miután maga mögött hagyta a három barátot. Az ösvény enyhén elkanyarodott. A hatalmas fák jótékony takarást biztosítottak neki a kanyar után. Hátranézett, hogy megbizonyosodjon, hogy Tivadarék már nem láthatják. Letért az útról, és a fák felé indult. Minden úgy volt, ahogy eltervezte. Szinte. Kerülgette a fákat egészen addig, amíg egy nagy, lombos mocsányka fához nem ért. A mocsányka fa sűrű ágain méretes, érett mocsánykák lógtak. Himbálóztak, ahogy a szél fújdogálta őket. Egy-egy mocsányka akár 3 kilósra is megnőhetett. Mind arra várt, hogy leessen, és magvaikból újabb mocsányka fák sarjadjanak. De ha valakire ráestek volna... hát, jaj annak! A Lány odament az egyik fa mellé. Körbepillantott. Nem látja senki. A fa tövéből előkapta az ott hagyott köpenyét. Magára öltötte, a csuklyát a fejére húzta, hogy arca se látszódjék. Széttárta karjait, és közben motyogott valamit. A lába előtt megjelent a Roomba. Rálépett. A robotproszívó felberregett, és az égbe emelte a Lányt, aki félelmetes magabiztossággal, állt rajta úgy, mint a cövek. Fel- és elrepült. A Lány azt már nem látta, hogy a fák közül egy alak figyelte őt. Ez az alak visszlépett a fák közé, és nesztelenül eltűnt.

Rezső, Szanisz Ló és Tivadar már percek óta törték maguk előtt az utat. Nem akarták a véletlenre bízni, hogy bárki is meglássa őket. Ez most egy szuper-titkos és szuper-magán akció volt. A Kóc növényei könnyen elhajlottak az útjukból.

  • Itt nem jó már? – kérdezte Szanisz Ló, mert kezdte unni az úttörést. Ló volt, nem úttörő.
  • Nem tudom. Mit gondoltok? – Tivadar a barátaira nézett.
  • Ne-ne-nekem jó. – dadogta Rezső, a piri-pöttyös tigrincs, kevés meggyőződéssel. „Így utólag annyira nem is volt ez jó ötlet.” – gondolta.
  • Akkor ácsi van! – adta ki a parancsot Szanisz Ló. – Mutasd azt a karperecet!

Megálltak. Kicsit kitaposták maguk körül a növényzetet. Tudták, hogy holnapra úgyis újra felállnak a lelapított levelek. Tivadar a zsebébe nyúlt. Kutatott. Keresett. Az arcára egyre inkább a meglepetés, majd a kétségbe-esés ült ki. Jobban a zsebébe nyúlt. Most a másikba. Újra amabba. Semmi.

  • Mi van már? – türelmetlenkedett Szanisz Ló.
  • Nem tudom. – mondta idegesen Tivadar – Nem találom. Pedig itt volt! Még az ösvényen ellenőriztem.
  • A-a-az hogy le-le-lehet? – csodálkozott Rezső.
  • Mondom, hogy nem tudom!
  • Ne már! – Szanisz Ló a fejéhez kapott, de annyira, hogy a patájával majdnem hókon búrta maga magát. – Mondd azt, hogy elvesztetted!
  • Nem mondom. De nincs meg!

Rezső egyik mancsát a szeme elé tartotta, és lehajtotta a fejét. Elkezdte csóválni. Szanisz Ló arcára egyre inkább döbbenet ült ki. „Ilyen nincs.” – gondolta.

  • Ilyen nincs. – mondta ki, amit gondolt. – Elvesztetted? Hogy lehetsz ilyen? De nem is csoda. Ebben a pacuha ruhában... – de nem tudta befejezni, mert Tivadar ekkor diadalmasan előrántotta a zsebéből a karperecet.
  • Tessék! Megvan ám! – arcára kaján vigyor ült. – Mi van a pacuha ruhámmal?

Most mindhárman a karperecet bámulták, ami Tivadar mutatóujja végén himbálózott. Fekete volt, apró gyöngyökkel. A nap fénye meg-megcsillant rajtuk. Csak bámulták, és gondolkodtak, hogy most hogyan tovább?

  • Talán, ha felvennénk? – kezdte Szanisz Ló.
  • Talán.
  • I-i-igen, Ti-Ti-Tivadar. Ta-ta-talán, ha felvennéd? – pontosított Rezső.
  • Már, hogy én? – Tivadar szemei elkerekedtek. – Miért pont én?
  • Végtelenül egyszerű, barátom. Nekem patáim vannak. Arra nem vehetek fel ékszert. Rezsőnek mancsai. Szintén nem ékszer-kompatibilis. Nem marad más, mint te. Mivel kezeid vannak, barátom. – Szanisz Ló annyira elégedett volt ezzel a magyarázattal és magával, mint még talán soha. Sakk-matt.

Tivadar nyelt egyet. A barátaira pillantott, akik támogatólag néztek vissza rá. Egyben örülve, hogy nem nekik kell kipróbálni ezt a felettébb gyanús tárgyat.

  • De lehet, hogy csak simán egy ékszer. Talán az operába hordja. Nincs is varázsereje.
  • Ta-ta-talán! – erőstette meg Szanisz Ló felvetését Rezső. Teljesen meggyőződésmentesen.
  • Talán??? És, ha mégis? És, ha felveszem és elvarázsol? Mondjuk elhízok tőle? Vagy megvakulok? Ne adj’ isten kirepülök az űrbe? Aztán leshetek onnan.
  • Hát, barátom, ha elkezdesz repülni, csak kapd le gyorsan a karperecet. – mondta tudományosan a csodaparipa. – Azért gondoljunk bele. – folytatta még tudományosabban. – Ha ilyesmiket tudna, akkor nem venné fel a Boszorkány sem. Ki akarna elhízni? Vagy kirepülni az űrbe, kérlek? – ebben kicsit igaza volt Szanisz Lónak.
  • De ő tudja kezelni ezt! Én meg nem! – csattant fel Tivadar. Akinek meg ebben volt kicsit igaza.
  • Csa-csa-csak vedd fel! – biztatta a tigrincs. – Mi-mi-mi bajod le-le-lehet? Mi-mi-mi itt va-va-vagyunk!

Tivadar a tigrincsre nézett. „Na jó.” – gondota.- „Mi bajom lehet?” Mert ő ilyen volt. Bátor. A szíve legmélyén. Becsukta a szemét. Nagy levegőt vett. Kifújta, de annyira hosszan, hogy egy szusz nem sok, annyi sem maradt a tüdejében. „Jöhet a mehet!” – gondolta, és a jobb kézfejét átdugta a karperecen, egészen a csuklójáig húzva azt. Várt. Várt, és figyelt. Nem érzett semmit. „Ez jó jel. Semmi sem történt. Biztos csak sima ékszer.” – gondolta, majd kinyitotta a szemét, és a barátaira nézett, akik a szájukat tátva bámultak rá. Szemeik úgy elkerekedtek, úgy gúvadtak ki, mint két csiga-bigának. A levegőt is visszatartották. Döbbenten bámulták Tivadart. Aki kérdőn nézett rájuk.

A Lány hazaért. Leszállt a Roombáról. Kedvesen megsimogatta. Tudta, hogy nélküle nem tudna így közlekedni. A Roomba doromboló hangot hallatott, majd halkabb üzemmódba kapcsolt, és a helyére gurult töltődni.

  • Itt vagy!? – jött a kérdés bentről. A hang most is érdes, mély, és félelmetes volt.
  • Igen, anyám. Megjöttem. – válaszolta Ánya, miközben levette a köpenyt, és a fogasra akasztotta.
  • És? Mondd már, mi volt! – kérdezte a Boszorkány türelmetlenül. – Sikerült?
  • Félig. – mondta kicsit félve a Lány.
  • Félig!? Hogy-hogy?
  • Hát, félig. A lovat sikerült megbájolni. De a nagy macska nem hagyta magát.
  • Ez nem jó! – mondta ciccegve a Boszorkány a szobából. A szobából, ami nagyon sötét volt. Az ablakon a redőny le volt húzva. Egyáltalán minek is nekik ablak? A fény miatt biztos nem. – Akkor ezt ki kell javítanod! – instruálta a Lányt. – Kevés az időnk, és nem szúrhatod el megint!
  • Értettem. – a Lány lesütötte a szemét. Nem szerette, ha valami nem sikerül. Ahogy azt sem szerette, hogy ezért kikap. Azt senki sem szereti.

A Lány a konyhába ment. Elhúzta a függönyöket. Nagyon szívelte a sötétet. Élvezte, ahogy a napfény hozzáér az arcához, simogatja, melegíti. Odalépett a mosogatóhoz. Tele volt edényekkel. Halkan sóhajtott, megnyitotta a csapot, és megfogta az egyik poharat. A pohár ragacsos volt. Ha megszagolta volna, biztosan megmondta volna, milyen bájital készült benne. De nem érdekelte. A víz alá tette, és a mosószeres szivaccsal elkezdte sikálni. Közben kinézett az ablakon, és figyelte, ahogy egy raj füstli-fecske elrepült a fák felett. „Ők milyen szabadok.” – gondolta a Lány. A poharat letette száradni, és egy kistányért emelt fel, hogy azt is elmossa. A tányérról még apró cseppekben folyt le a varangypattanáslé. Megborzongott. Majd felnézett a felhőkre. „De vicces.” – gondotla – „Az egyik pont olyan, mint a pacuha fiú.”

A pacuha fiú viszont ez idő alatt a barátait bámulta értetlenül.

  • Mi van??? – Tivadar az ujjaival böködte Rezsőt. Aztán Szanisz Ló sörényét is meghúzta. – Mondjátok már, mit bámultok!
  • Te, komám... – törte meg a csendet Szanisz Ló. Elégre ő volt a szavak önjelölt örökös bajnoka. – Te... Tivadar vagy? Vagyis, te vagy az Tivadar?
  • Igen! Te vagy az, Tivadar? – kérdezte Rezső is, tökéletesen dadogásmentesen. De ez most senkit nem érdekelt.
  • Én! De miért? – Tivadar semmit nem értett.
  • Mert eléggé kétséges a dolog. Lehet, hogy egy pillanatra nem figyeltünk, és azért?
  • I-i-igen! E-e-elbambultunk ta-ta-talán. A-a-az lehet. – erősítette meg a gyanút Rezső, a piri-pöttyös tigrincs, aki most legalább annyira össze volt zavarodva, mint a piri-pöttyök a hátán.
  • Nem értelek titeket. Abban maradtunk, hogy én veszem fel a karperecet. – magyarázta Tivadar. – Tessék. Felvettem, most meg nem jó?
  • De, de. Nagyon jó. – válaszolta a szintén csodálatosan összezavart lovacska. – Mármint, nagyon jó, feltéve, hogy te vagy az, Tivadar.
  • Hagyd már ezt! – csattant fel Tivadar. – Ki más lenne?
  • Figyelj csak!

Szanisz Ló körbenézett. Keresett valamit. Rezső megértette, mit is akar a ló. Ő is nekiállt keresni. Kerestek fent, kerestek lent. Közel, és távol. Egy perc nem sok, annyi sem telt el. Éééééééés: Megvan! Egy aprócska tócsa a földön. Pont jó lesz.

  • Gyere csak ide, komám! – hívta magához Szanisz Ló Tivadart. Rezső feszülten figyelt mellettük.
  • Minek? – értetlenkedett az ifjonc.
  • Csak gyere! És meglátod!
  • Na, jó...

Tivadar öles léptekkel odament Szanisz Ló mellé. A varázs ló az egyik mellső patájával a földre mutatott. A tócsára. Tivadar ránézett. És meglátta benne Szanisz Lót. Aki hangosat ciccegett, mivel Tivadar nem értette meg a feladatot. Majd megragadta Tivadart a vállainál fogva, és odatolta a tócsa fölé, hogy az magát lássa benne.

Tivadar szemei elkerekedtek. Döbbenet lett úrrá rajta. Most már érti, a többiek miért viselkedtek így. Újra a tócsába nézett, hogy megnézze magát. Vagyis, hogy megnézze azt az idegen kisfiút, aki a tócsából nézett vissza rá.

Folyt. köv.?

Miklós Krisztián, amatőr író / társasjáték blogger

18 éves elmúltam, két kisfiam van (11 és 1,5), szeretek írogatni gyermekmeséket, verseket, és sci-fi novellákat. Rajzolni, dalokat írni és dalszöveget is. Kedvenc hobbim a társasjátékozás. ;)


https://smaragdkiado.hu/termek/varazslatos-mesketek-1-meseerdo/

Vélemények a meséről

Ehhez a meséhez még nem érkezett hozzászólás, legyél Te az első aki véleményezi!
A szerző biztosan nagyon hálás lesz érte!