A Húúdenagy-Erdő - negyedik fejezet

A Húúdenagy-Erdő - negyedik fejezet.

Negyedik fejezet, ahol felmerül egy gyanú, látjuk egy grundfoci-meccs végét, és megtudunk egyet s mást az időről séta közben

Egy jó pár nap eltelt már a Boszorkány észlelése óta. Kicsit el is lett felejtve. Amit nem látunk, az nincs, ugyebár. Vagy mégis? No, de sebaj! A lakók újra a megszokott mindennapjaikat élték, tettek-vettek, fontoskodtak. Szanisz Ló épp valami nagyon cifrát akart káromkodni, mert a tompora megint viszketett. Valami megcsípte éjjel és most meg akarta vakarni, dehát nem igazán sikerült neki, mert nem ujjai, hanem patái voltak, amik erre a célra vajmi kevéssé feleltek meg. Épp egy újabb szitkot akart a fogai között elereszteni, amikor kopogtak.

-       Ki vagy? – vakkantotta, vagyis nyerrintette az ajtó felé.

-       É-é-én! Re-re… - de Rezső nem tudta befejezni, mert Szanisz Ló már oda is kiáltott.

-       Bújj be, Rezső! Nyitva!

-       Szi-szi-szia, Sza-Sza-Szanisz Ló-ló-ló.

-       Mi szél hozott? – kérdezte, miközben még erősebben dörgölte ülőgumóit.

-       Csa-csa-csak beugrottam, ho-ho-hogy mi-mi-mi újság ve-ve-veled. Mert épp e-e-erre jártam. É-é-és miért is ne-ne-ne.

-       Köszönöm, minden patás, vagyis pompás, pajtás. Valami megcsípett éjjel, és nagyon-nagyon-nagyon viszket! – Szanisz Ló mintha nyomatékosítani akarná az elhangzottakat és még erősebben vakarta az ülepét.

-       Ó-ó-ó jaj! Az ke-ke-kellemetlen. Te-te-te, figyelj csak. Va-va-van itt va-va-valami. – rukkolt mégis elő Rezső, a piri-pöttyös tigrincs, a farbával. Közben vakargatta a bal vállát, mintha zavarban lenne. Mert abban is volt.

-       Na, ki vele!

-       A-a-az va-va-van, hogy Pista Bá-bá-bá. Hogy na-na-napok óta ne-ne-nem látni. – a felettébb erős  dadogása felettébb nehézkessé tette, hogy ki-ki-kifelezze ma-ma-magát. Oppradon, már én is kezdem.

-       Arra gondolsz, hogy Terem Búrával van folyton? És hogy alig beszél velünk? És hogy ki tudja miről beszélnek? És hogy ez gyanús?

-       A-a-arra! Po-po-...

-       AH! – szissznet fel Szanisz Ló – A popóm! Nagyon viszket!

-       Szó-szó-szóval, i-i-igen.

-       Feltűnt. Valóságosan igazságos, amit mondasz. – Szanisz Ló maga is meglepődött milyen jó kifejezést mondott. Hiába no, ez az erőssége. A kifejezés. Gondolta, sőt már-már tudta is mindig. – De mit tehetünk? Régi ismerősök. Biztos sok mondanivalójuk van egymásnak.

-       Há-há-há…

-       Egészségedre!

-       Ne-ne-nem! Ha-ha-han…

-       Ez szerinted vicces?

-       E-e-ejj már! – Rezsőben kezdett felmenni a pumpa. Összeráncolta a szemöldökét, nagy levegőt vett és újra neki futott: – Egymásnak lehet, de minket elfelejtettek? – Szanisz Ló szemei elkerekedtek. Rezső nem dadogott? Ezt hogy? Na mindegy.

-       Talán. Vagy nem. De az is lehet, hogy… - kereste a szavakat - …magánügy.

-       Le-le-lehet. De-de-de attól engem, mé-mé-még zavar egy ki-ki-kicsit.

-       Engem is. Való igaz. De mit tegyünk?

-       Szóljunk Ti-Ti-Tihamérnak és e-e-együtt ta-ta-ta...

-       Talán okosabbak leszünk. Igen. Nosza, keressük meg!

A két barát maga mögött hagyta Szanisz Ló istálóját és határozottan lépkedtek Tivadar vélt helye felé. Még nincs dél, tehát Tivadar focizik. A Valahol-réten a többiekkel rúgja a bőrt. A Valahol-rét észak-délnyugati irányban volt, alig huszon-se-sok percnyire. Szanisz Ló patái alatt ütemesen kopogott a talaj, míg Rezső, a piri-pöttyö tigrincs mancsai némán értek földet minden lépésnél. Útközben találkoztak Eszperente szerzettel. Üvözölték egymást annak rendje és módja szerint. És, hogy miért hívták őt Eszperente szerzeteknek? Nos, ezért:

-       Merre-merre? – kérdezte Eszperente szerzet.

-       Megyünk Tivadarhoz. Beszélni akarunk vele. Van egy, és más dolog. Te hova mész?

-       El kell mennem egy helyre, mert be kell szereznem egy levet, melyet kedvelek, s ez szer felett kellemes nekem.

-       Jaaaa, a boltba mész inni venni. – értelmezte Szanisz Ló. Rezsőnek ezeket a beszélgetéseket valahogy sosem sikerült dekódolnia, így ő inkább egy széles, de bambább mosolyt vágott.

-       Helyes. Egy hete vettem, de bevedeltem, s mert szeretem, vennem kell egy keveset. Kerevetemben lesz helye. Kellhet, mert megjelehet egy ellentett nembe szerkeszett egyed.

-       Ó, hogy randid lesz. Az jóóóóó… – Szanisz Ló kicsit gúnyosan, kicsi olyan “mindent is tudok” módon mosolyodott el. Rezső továbbra is a széles vigyorral az arcán pózolt. Tudta, neki itt most nem oszottak lapot.

-       Nem tehetek ellene! Szerelmes lettem. De ne fecsegd el! Elcsevegek vele, s lehengerelem. – Eszperente szerzet arcán olyan magabiztos mosoly jelent meg, amit még nem látott senki fia. Se lánya.

-       Húúúúúúha, hát akkor szurkolunk neked. – szurkolta Szanisz Ló. – Igaz, Rezső? – és oldalba bökte a hófehér piri-pöttyös tigrincset, aki igen megijedt, és ha lehetett volna jobban dadogni annál, mint ahogy szokott, akkor most jobban dadogott volna. Szerencsére nem lehetett.

-       Pe-pe-persze! Szurk-szurk-szurk! – a vigyor az arcán a természetesség semmi, de semmi jelét nem mutatta. Simán ráfagyott.

-       De kedvesek! Ezt szeretem. De, mennem kell! Keressetek meg egy este!

-       Persze-persze.

Elbúcsúztak Eszperente szerezettől és haladtak tovább. Kisvártatva megérkeztek a focipályához, vagyis a Valahol-réthez. És mennyire jókor! Épp közeledett a a meccs vége. Az állás: 5 – 9 volt a póló nélkülieknek. A pályáról a következők hallatszottak:

-       Mennem kell! Viszem a labdát.

-       Ne mááááááár!

-       Deeee, kész az ebéd.

-       Oké, akkor győztes gólig megy! 5 - 9!

-       Hozzad már! Te meg fogjad a szélén!

-       Jöhet! Itt vagyok!

-       Add be! Add be! De neeeeeeeeeeeeeeeeeeeeee! Hovaaaaaaaaaaa!?

-       Elől! Elől! Egyedül!

-       Kéz!!!

-       Semmi nem volt! Ki látta?!

-       Szabad! Mondom! Add már ide! Innen jövünk.

-       Közvetett!

-       Kis pályán? Hogy lenne már?

-       Ugorj elé! Áhhhhh ne máááááár!

-       GÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓL!

Üdvrivalgás és szomor. Kinek melyik. A győztes góllal a végső eredmény 10 – 9 lett. Győzőtt az egyik csapat. A világ egyik, sokadik csodája: a grundfoci szabályai sehol sincsenek leírva, mégis a világ minden táján mindenki ugyanúgy ismeri és be is tartja őket. Mintha egy láthatatlan kőbe lennének vésve: példul, hogy a dagi a kapus. Tivadar végigpacsizott mindekivel és fújtatva a pálya szélére kocogott, hogy köszönjön a barátainak.

-       Hát ti? Láttátok a meccset? Az összes beadásom majdnem gól lett. – fúj egy nagyot, és várta az elsimerést. Mert ő ilyen volt. Ami járt, az járt.

-       Majdnem? A majdnem az végülis csak egy “nem”. Nem? – gondolkodott el Szanisz Ló.

-       Mi van? Simán nyertünk volna, ha berúgják őket!

-       A vo-vo-volna, meg o-o-olyan, mint a ni-ni-nincs. Ne-ne-nem? – kérdezte Rezső.

-       Na, jó lesz már. Inkább azt mondjátok el, mi a helyzet?

-       Pi-Pi-…

-       Pipik? Hol?! – vágott közbe Tivadar és körbe-körbe járatta kissé csapzott fejét.

-       Ne-ne-nem! Pi-Pi-Pista Bá. E-e-el van tűnve. És e-e-ez gya-gya-gyanús.

-       Igen. Nekem is feltűnt. – nyugtázta Tivadar – Terem Búrával lóg. Vagy… - hümmögött, mert kicsit jobban belegondolt és kombinálni kezdett. Ő szokott ilyet is. – …vagy azt gondoljátok, hogy van valami a háttérben? És…

-       …és kihagynak minket. – fejezte be a gondolatot Szanisz Ló. – De akárhogy is. Ez gyanús, és én a magam részéről a végére akarok járni.

-       É-é-én is! – vágta rá Rezső, a piri-pöttyös tigrincs, szinte majdnem egyből.

-       Csáó! – Tivadar az egyik focis társának integetett. – Ja, igen! Én is! Ja. Mi a terv?

-       Hát, ezért jöttünk, hogy veled is megbeszéljük.

-       Ja-ja-ja. – erősítette meg Rezső, majd a három barát elindult, hogy séta közben átbeszéljék a tervüket.

Még nem beszéltünk az időről a Húúdenagy-Erdőben. Nem, nem az időjárásra gondoltam. Mert az idő ott is jár. Csak máshogy. Persze, van tél, tavasz, nyár és ősz is, viszont az idő valójában nem telik. Vagyis nem telik el. A tegnap épp olyan, mint a ma volt. Vagy van. Volt az az idős, kócos, bajuszos bácsi, aki egész életében az időt próbálta megmagyarázni az embereknek (sajnos roppant nyakatekerten, így nagyon kevesen értették meg). Na, ő azt mondta, hogy minden attól függ, hol vagyunk. Mármint időben. És helyben. És a hely most a Húúdenagy-Erdő volt. Az idő pedig végtelen. Ezért volt, hogy Pista Bá, aki már jócskán benne volt a korban, valójában sokkal, de sokkalta idősebb volt, mint amennyinek tűnt. Ahogy Tivadar úgy volt fiatal, hogy már nagyon-nagyon rég óta az volt. Satöbbi. Mert a Húúdenagy-Erdőben az idő állt. Úgy haladt. Na, erre tessék gombot varrni, kérem!

Pista Bá és Terem Búra komótos léptekkel sétált és csevegett. Néha-néha felnevettek, néha csak összenéztek és bólogattak. Nagyon egy húron pendültek. Ez tagadhatatlan volt. Ahogy haladtak, egy apró töpszli slapszli szaladt eléjük és hangos morgálásba kezdett. Pista Bá rámosolygott a “fenevadra”, ami a bokájáig sem ért fel. Sőt! Egy elhibázott lépéssel akár simán összetaposhatta volna az állatkát. De ő ilyet sosem tett volna. Minden álllatot szeretett és védelmezett. Egy bizonyos Golyókapkodó Manó a távoli rokona is volt anyai ük-ükapai szálon.

-       Elnézést! - szaladt oda egy gyermek, és már fel is kapta a slapszlit. – Nem bánt ő!

-       Semmi gond, kölyök. – mondta tárgyilagosan Terem Búra.

-       Még nem láttalak itt. – mondta Pista Bá. – Hogy hívnak, öcsi?

-       Mert nem rég jöttünk ide. De nem itt lakunk ám, hanem a másik felének közepe utáni végén. Csak Kekszet hoztam el sétálni, de ő elszaladt. Nagyon komisz. Eddig kergettem.

-       Értem. Nos, semmi baj fiacskám. – Pista Bá atyai mosollyal lapogatta meg az ifjú bal vállát. Egy apró villám-szerű zizzenést érzett, amit valószínű a statikus elektromosság váltott ki, amit a csoszogással gyűjtött össze a cipője talpa séta közben. Megesik az ilyen. – Isten hozott nálunk. Remélem még találkozunk. Én Pista Bá vagyok, ez pedig itt távoli barátom, Terem Búra. - Terem Búra megbiccentette a fejét, épp csak annyira, hogy a kis szoba ne essen le. A fiúcska egy pillanatig nézte őket, majd szó nélkül elszaladt, a slapszi pedig morgálva futott utána.

-       Nos, valóban sokan lakunk már itt a Húúdenagy-Erdőben.

-       Szép munka lenne mindenkinek bemutatkozni. – tette hozzá Terem Búra.

-       Na, ez már igaz, barátom! – és mindeketten jót nevettek ezen, majd mentek tovább folytatva értekezésüket.

Folyt. köv.?