A Húúdenagy-Erdő - kilencedik fejezet

A Húúdenagy-Erdő - kilencedik fejezet.

Kilencedik fejezet, ahol... Hoppá! Ki ez a lány? És Rezső is talál valami érdekeset

A napok szépen követték egymást. Na, nem sorban. Csak szépen. Mert kedd után jött egy péntek, majd egy szerda és megint egy szerda, aztán egy vasárnap. Mivel az idő a Húúdenagy-Erdőben se nem számított, se nem úgy telt, mint máshol a világban. Már legalább nyolc nap eltelt, hogy Pista Bá és Terem Búra elköszöntek. De lehet, hogy több is.

A három jó barát eleinte nagyon nehezen viselték a váratlan távozást. Rezsőnek szabályosan rémálmai voltak, ahol várta Pista Bát, de ő csak nem jött, helyette viszont egy rusnya, vén banya jelent meg, aki mindig meg akarta fogdosni, meg megsimogatni és meghúzni a farkát a csontos, randa kezével. Ő menekülni próbált, de a talaj alatta nem engedte, mert a földből kinövő indák körbefonták és visszahúzzták a mancsait. Ő meg egyhelyben futott. A simogató kezek meg csak közeledtek. Ekkor mindig felébredt. Szerencsére. Nyelvét kinyújtva lihegett ezen álmok után, majd módszeresen megmosdatta magát, amivel úgy érezte attól nemcsak kívül, de belül is megtisztul. Ez mindig megnyugatta.

Szanisz Ló a gyakor-ló pályán volt, ahova futni járt. Szeretett kondiban maradni, és itt le tudta vezetni az energiáit, anélkül, hogy bárki ostorral csapkodta volna a fenekét, miközben „gyítézik” neki. Mindig feltötötte a gatyáját, és uccu bele! Most különösen gyorsan, és sokat futott. Sorra dönötte meg a saját köridejeit. Rekord rekord hátán. Az övén meg senki. Amikor vézgett odasétált az itat-tóhoz, és percekig kortyolta a vizet. Majd megrázta a fejét, amitől a csapzott sörénye csak úgy lobogott. Igazi csodamén volt.

Tivadar épp úton volt a Szürcsi büféhez egy jó málnaszörpöt inni, amikor szembe jött vele a Lány. Még sosem látta. Sőt! Még sosem látott ilyen szépet sem. De még hasonlót sem. Lassított léptein, hogy minél tovább nézhesse a Lányt. Önkéntelenül hátra nyúlt az ingéhez, és a pacuhán kilógó végét elkezdte menet közben a nadrágjába tömködni a derekánál, kevés sikerrel. Mintha a Lány is lassított volna, de ezt nehéz volt megállapítani. Főleg Tivadarnak, aki most mintha nem is lenne ott ahol van, vagy egyáltalán ezen a bolygón. Az idő mintha egyre lassult volna, meg ők is, ahogy egymás mellé értek. Tivadar nem is próbálta, de nem is tudta volna leplezni bámulását, amitől a Lány kuncogni kezdett, és finom kezét a szája elé emelte, szemeit becsukta egy pillanatra. Mintha kicsit rebegette is volna a pilláit? Tivadar szóra nyitotta a száját, hogy leszólítsa a Lányt. És valahogy... furcsa... mert ilyen még nem fordult elő vele. Ő nem ilyen volt. De most. Most kérem, ifj. Lakóvölgyi von Tivadar száján egy hang nem sok, annyi sem jött ki. A Lány pedig lassan elsétált mellette. Ezt a blamát! Tivadar magát is meglepte hirtelen jött némaságával. Pont itt jön a Lány, ő meg átmegy néma keszegbe. Blama. Emiatt kicsit el is ment a kedve a málnaszörptől.

• Nem tudod merre van a Szürcsi büfé? – kérdezte egy mesebelien szép hang, szinte énekelve. Tivadar megtorpant és hátra fordult.
• Ho-ho-hogy? –egy pillanatra valamiért Rezső jutott eszébe – A büfé? Igen! Vagyis, hogy pont nem! – Tivadar teljesen össze-vissza beszélt. Valljuk be: zavarban volt. Pedig ő nem ilyen ám. De most. Nagyon ilyen volt. – Van büfé. Persze, hogy Szürcsi. – hebegte, és a Lány kuncogott.
• Tudom hogy van, de azt meg tudod mondani, merre?

„Hogy lehet valakinek ilyen gyönyörű hangja?” - tűnődött Tivadar - „Mert, hát gyönyörű az arca is, de a hangja is,” – folytatta a gondolatvonatot – „persze az igen furcsa lenne, ha mondjuk repedt fazék hangja lenne.”

• Hát, akkor megyek és megkeresem. – törte meg a csendet a Lány – De azért köszönöm. – és már fordult is volna meg, amikor Tivadar megszólalt végre, miután a Lány kisiklatta a gondolatvonatát.
• Persze, hogy tudom merre van! – mondta ezúttal meglepően határozottan. Mert ő ilyen volt. Legalábbis mostanában folyton meglepte maga-magát. - Épp oda megyek én is. Jössz velem?
• Tényleg? De jó! – a Lány puha, macska-szerű szökelésekkel haladt Tivadar felé, akinek most kinyílt a szája a csodálkozástól. Mintha... mintha fénylene a Lány? Vagy szikrázik? Vagy hogy? – Mehetünk? – kérdezte a Lány a bambuló Tivadart.
• Ja! Gyere. Erre. – és elindultak egymás mellett lassan sétálva a büfé felé.

Rezső ezidőben épp hadgyakorlatot tartott. Elvégre mégis csak egy tigrincs, kérem! Azok pedig ügyesek, harcosak és félelmetesek is, ha kell. Mondjuk Rezső ezen három tulajdonságból csupán eggyel rendelkezett. Ügyes volt. Eléggé. Ezért ejárt gyakorolni, fáról fára ugrált, ügyeskedett, lopózott, és rámorgott néhány arra fészkelő Bimbalóc madárra is. Erre a tojók hosszú, kék csőrükkel rákoppintottak a piri-pöttyös tigrincs orrára, aki sűrű, és felettébb dadogós elnézések közepette tovább ugrált gyakorolni. Közben egyre mélyebben ment be az erdőbe, ahol a napfény sem jut már annyira át lombok és az ágak között. „De nem baj.” – gondolta – „Így még jobb is.” Az egyik fa törzse viszont nagyon furcsa tapintású volt. A sötétben nem igazán lehetett kivenni milyen FAjta. Rezső amúgy sem jeleskedett soha növénytanból. Ő tesiből volt ügyes, mint az látható volt. Ez a fa viszont olyannyira fura és más volt, hogy meg is mozdult. Beszélő fát már látott. Ott voltak például a Pletyka-kórók, meg a favicceket mesélő Bot Géza. Na meg a szittya Lúgas Matyi is, aki kissé kényszeres volt, és mindent háromszor akar csinálni. Ez a fa viszont szőrös volt. Mindehol, végig. Se egy gally, se egy ág vagy odú. Zsiráf Zsötem, aki érezte, hogy valami, vagy valaki lelkesen birizgálja a bal hátsó lábát, oldalra hajtotta a fejét, mint aki megint titkot akar elárulni, és leszólt Rezsőnek, hogy lesz szíves a karmait kihúzni a bundájából és lemászni. Rezső dadogva elnézést kért, és lecsúszott Zsötem lábán, igyekezve minimális kárt tenni benne. Majd elindult tovább-, és beljebb, a Húúdenagy-Erdő újabb zugát felfedezni hadgyakorlatozás közben.

Tivadar és a Lány odaértek a büféhez. Pohárka Jolánka már messziről üdvözölte őket, vagyis Tivadart, akit minden nap vendégül látott. Teszetosza Sándor csak feléjük fordította kopasz fejét, sóhajtott, és valami olyasmit motyogott, hogy „Ejj, még egy, akinek elment az esze. Na, majd megtanulja.” És folytatta a maradék 10 kiló szőlőszem meghámozását, amit Jolánka kért tőle még egy hete. Bár a jó hír, hogy a felével már megvolt. Miket meg nem tesz érte.

• Ne motyogj már, Sándor! – csattant oda neki Jolánka. – Mi kértek inni fiatalok? – ezt a kérdést már Tivadaréknak címezte.
• Egy máln... – kiáltotta majdnem oda Tivadar, amikor eszébe jutott, hogy illem is van a világon. Legalábbis Pista Bá mindig ezt tanította neki. Ejj Pista Bá... vajon mikor jön vissza? Na, de! A lányhoz fodult – Mit kérsz inni?
• Egy málnaszörpöt. – felelte. Tivadar szemei elkerekedtek. Ő is? Pont málnaszörpöt? Nahát!
• Két málnaszörpöt kérünk! – mondta Jolánkának, de szinte alighogy kimondta az üccsik már ott voltak az asztalukon, ugyanis Jolánka hallotta mit beszélnek. – Köszönjük. – mondták egyszerre.
• És, khm – Tivadar megköszörülte a torkát – még nem láttalak erre?
• Ez most kérdés? – nevetett a Lány.
• Nem, nem. Ja. De. Szóval, én Tivadar vagyok. – és már megint kezdett belejönni. Mármint a zavarba.
• Én Ánya vagyok. – mondta a Lány.
• De szép név. És milyen érdekes. Mármint nem szokványos. Dehát, ugye, mi az, ami szokványos? – Tivadar zavara nőttön nőtt. – Mert ott van például Jövő Jenő. Az ő neve is csak félig szokványos. Mert – a Lány látva a zavart kuncogott, és közbekérdezett
• Miért hívják így? Vagy ez tényleg a neve? Jövő Jenő? Ő mindig csak jön?
• Nem, nem. Ja, ő azért Jövő Jenő, mert azt mondja, minden nap reggel az előző napra ébred. Vagyis nála tényleg áll az idő.
• Azta! – a Lány elcsodálkozott. – És honnan tudjátok, hogy igaz? Mármint, ő csak azt mondja, hogy nem emlékszik az új dolgokra, nem?
• Hátőőőő... – Tivadar most már duplán zavarban volt. Egyrészt még mindig nehezen fogta fel, hogy a Lánnyal beszélget, másrészt volt valami abban, amit Ánya mondott. Lehet, hogy Jenő végig kamuzik? – Tudod, mi itt a Húúdenagy-Erdőben nem kételkedünk egymás szavában. Mert nem is akar senki senkit átverni. Mert miért is tenne bárki ilyet? - Jaj most meg ez! Tivadar ügyetlenségében leejtette a szívószálat, ami pont a Lány széke alá esett.
• Hagyd csak! – mondta a Lány, és már nyúlt is le érte.
• Nenene, majd én! – Tivadar, mint a villám indította útjára jobb karját a szék alá. És minő véletlen? Egyszerre ért oda-,és véletlenül össze is a két kéz. Tivadar úgy érezte, mintha egy apró villám csapott volna bele, ahogy hozzáért a Lányhoz. Igazi villám. Zapp!

Rezső már jó ideje bent volt az erdő sűrejében. Kicsit kezdte unni is a kommandózást, ezért keresett egy fényesebb részt, ahol majd betájolja magát, és hazafele veszi az irányt. „Szuper! Erre láthatóan ritkul az erdő.” – gondota, és ütemesen futott a fényesebb erdőrész irányába. A Húúdenagy-Erdő észak-dél-bal részén tényleg sűrűbben nőnek a fák. Ahogy az erdő lombján beszűrődő fény mennyisége egyre nőtt, úgy látta Rezső is egyre jobban a fákat és bokrokat. „Hopp! Egy tisztás! Na, ott majd kitalálom merre tovább.” Odaért a tisztáshoz, és amit látott... az... az döbbenetes volt számára. Még a szája is tátva maradt.

• Sza-Sza-Sza... Ti-Ti-Ti...va-va-valaki... Szanisz Ló!!!! Tivadar!!! – kiáltotta torkaszakadtából.

Folyt. köv.?