A Húúdenagy-Erdő - huszadik fejezet

A Húúdenagy-Erdő - huszadik fejezet.

Huszadik fejezet – amelyben megjelenik a rendőrség, lesz egy csapat menekült, lesz, aki galád tervet hajt végre, és lesz, aki jót tesz

• Segítség! – ismételte, ezúttal hangosabban Tivadar, miközben a filctollal és csoki bonbonnal legyezett maga előtt.

Rezső elájult. Ez már sok(k) volt neki. Tompa puffanással huppant a padlóra. Szanisz Lón kezdett elhatalmasodni a pánik. Patáival Tivadar karjai felé nyúlkált. Vagyis oda, ahol valaha Tivadar karjai voltak. Mindhiába. Ujjak teljes hiányában nem tudott segíteni. Ekkor vette észre a földön heverő, kidőlt tigrincset. A pánik most tényleg úrrá lett rajta.

• Várj! Figyelj! Segítek! Nyugi! – hadarta, és kapkodta a fejét valami megoldást keresve. – Semmi pánik! – valójában magát nyugtatgatta ezzel.
• Semmi pánik! – ismételte Tivadar, aki szintén totálisan teljes pánikban volt. Egyáltalán nem akart egy dupla ormányos, kazántestű, lánctalpas valaki lenni, akinek filctoll és csoki bonbon a keze. – Akkor csinálj valamit! – kajabálta.
• Jó! – lihegte a most egyáltalán nem csodálatos ló – Várj! Nyugalom! Hozok… - be sem fejezte, mert úgy rohant fel az emeltre, mint a szélvész. Patái alatt csak úgy dübögött a padló. Tivadar egyáltalán nem volt nyugodt. Mert, amúgy ő nem volt pánikolós fajta. Kivéve, ha átalakult a teste. És erre mostanában elég sok példa volt. Lánctalpain forgolódott és előre-hátra gurult.
• Kezeket fel! – kiáltották mögüle.

Tivadar az ajtó felé nézett. Két kék ruhás alak állt ott. Rődner 2 Béla és Rődner 3 Béla. Ők voltak a helyi rendőrség. Az igaz, hogy a Húúdenagy-Erdőben nem volt szükség pénzre, de azért rendőrség mindig kell. Viszont fegyvert tartani még nekik sem volt szabad. Így Rődner 2 Béla egy légycsapót lengetett fenyegetőleg, Rődner 3 Béla pedig egy palack rovarirtó sprét. Ugyanis mellékállásban bogár- és rovarirtással foglalkoztak, mivel már évek óta nem történt bűncselekmény az erdőben. Tivadar lassított és megállt. Feléjük fordult, majd felemelte a filctollat és a csokibonbont. A két rendőr meglátta a földön fekvő Rezsőt. Nem volt kétség mi történt: “Ez a furcsa szerzet betört és hatástalanította a helyszínen tartózkodó tigrincset, aki ennek utána a padlón elterülendő foglalt helyet, stabil oldalfekvésben eszméletén kívül elhelyezkedve.”

• Látni akarom a kezeid! – kiabálta Rődner 2 Béla.
• Én is! – kiáltotta vissza Tivadar, és trombitált egy nagyot. Kezdett nagyon elege is lenni.
• Akkor le a földre! – folytatta Rődner 3 Béla. És leadott egy figyelmezető fújást a rovarirtó spréjel.
• Az nem lesz nehéz… - Tivadar picit előredőlt, és a két orrmány a súlyánál fogva lehúzta. Így arccal előre esett a padlóra. Hatalmasat dübbent.

Szanisz Ló eközben az emeleten rohangált fel és alá, bármi olyat keresve, amivel le tudná húzni Tivadar csuklójáról a karperecet, bárhol is van egy csukló egy filctollon vagy csoki bonbonon. Sajnos semmi használhatót nem talált. Ami meg mégis jó lett volna, azt nem tudta megfogni. Lent a két rendőr Tivadart kerülgette. Azt vizsgálták, hogyan tudnak rá bilincset adni. Közben a helyszínre érkezett Pletyka Mama is. Ő értesítette a rendőröket, amikor látott pár gyanús alakot Pista Bá háza körül őgyelegni. Egyébként Pletyka Mamának nem ez volt a rendes neve, hanem Cserfalviné Batormányi-Kis Bokorka. Ám mivel folyton pletykált, a Pletyka Mama nevet ragasztották rá. Eleinte tiltakozott, és mindekinek elmondta kik azok, akik Pletyka Mamának akarják hívni. De a név ettől még jobban ráragadt. És ami ragad, az tapad. Ezért nem is volt a Húúdenagy-Erdőben külön kamerás térfigyelő rendszer. Pletyka Mama mindent látott. Amit nem látott, az nem történt meg.

• Ők voltak? – kérdezte Rődner 3 Béla Pletyka Mamát. Rődner 2 Béla eközben a bilinccsel bíbelődött, mert sehogy se találta Tivadar csuklóját.
• Ők! – erősítette meg ex-Cserfalviné Batormányi-Kis Bokorka, alias Pletyka Mama. – Bár én hármat láttam. A leopárd az biztos itt volt. Meg volt egy ló is. Gatyában. – vakarta a bibircsókos állát Pletyka Mama miközben gondolkozott. – És volt egy nagyon pacuha fiú is. Lánctalpas egységre nem emlékszem.
• Valószínű, hogy álruha hordásának esete forgott fenn. – vélte Rődner 3 Béla. – Megbilincselted már? – kérdezte társát sürgetőleg.
• Nem tudom. Nincs keze. – és Rődner 2 Béla tovább fogdosta a padlón orrmánnyal előre fekvő Tivadart.
• De. – motoygta az ifjú – Ott leff af. Kereffe sak. Igen, arra!

Rődner 2 Béla megtalálta amit keresett. Érezhetően a filctoll kupakjánál volt a csukló. Ezt abból következtette ki, hogy egy fekete karperec is volt rajta. Azt viszont le kellett húznia ahhoz, hogy kattanhasson a bilincs. Óvatos mozdulattal eltávolította a nevezett ékszernek látszó tárgyat a gyanúsított filctolláról. Aki ekkor furán elhomályosodott és láss csodát! Egy pacuha ifjúvá vált. A két rendőr és a pletykás öregasszony egyaránt döbbenten nézett. Ilyet még nem pipáltak.

De nem volt sok idejük ámulni, mert közben Szanisz Ló megunta az emeleten az eredménytelen keresést és lecsörtetett, gondolván, hátha mégis tud segíteni. Paták ide, paták oda, ő mindent megtesz. Viszont olyan lendülettel érkezett, hogy telibe kapta mind a két Rődnert, és felborította Pletyka Mamát is, aki a fenekére csüccsent. A rendőrök olyan szerencsétlenül estek a padlóra, hogy összekoccant a fejük, és elájultak.

• Ne-ne-nem vagyok le-le-leopárd… - motyogta kótyagos hangon Rezső, aki ekkor tért magához.
• Húúúúúúúúúha! Most van baj! – Szanisz Lónak most esett le, hogy valójában elgázolta a hatóságot. Emiatt ülni fog. És egy teljesen más gatyában, az fix! Viszont Tivadar újra Tivadar. Ez jó hír. Vagyis, nincs más hátra, mint előre. Azaz: - Futáááááás! – ordította Szanisz Ló újra pánikba esve.

Tivadar a testrészeit tapogatta. Számba vette mindene megvan-e. Megvolt. Rezső is felült végre. Tisztogatni akarta magát, de valahogy érezte, nem ez a legjobb pillanat a személyes higiénia gyakorlására. Pedig az nagyon fontos, mint az közismert.

• Nem halljátok?! Futás van! – a varázslatosan bepánikolt ló az ajtó felé rohant, újra felborítva az ekkorra feltápászkodó Pletyka Mamát, aki megint a fenekére ült, és szitkozódva megint az öklét rázta.

A másik két cinkostárs gondolkodás nélkül követte ló barátjukat. Rezső tigrincsesen az ajtóhoz szökellt, és kirohant rajta. Tivadar átugrotta a földön ájultan heverő fekvőrendőröket. Odadobott egy “Kezit csókolomot!” köszönésképpen Pletyka Mamának és becsukta maga mögött az ajtót. Mert ő ilyen volt. Illedelmes.

Szanisz Ló elöl, mögötte Rezső és nagyon-nagyon lemaradva követte őket Tivadar. Annyira le volt maradva, hogy a másik kettő nem hallotta, ahogy kiabál nekik, hogy várják meg, mert ő nem egy versenyló. De nem várták meg. Csak futottak az erdő egy sötét része felé, mert abban bíztak, hogy amit ők nem ismernek, azt más sem. Ott nyomuk vész. Majd rendezik a soraikat később. Most a lényeg a menekülés.

A Boszorkány felvette köpenyét, fejére húzta a csuklyát. Várt. A Lány lassan mellé lépett. Ő is a köpenyét viselte, ám a csuklyát nem húzta fel ezúttal. Egymásra néztek. Egyszerre tárták ki karjaikat. Megjelent körülöttük a pici forgószél, ami körberepített pár gallyat és levelet. A robotporszívók engedelmesen a lábaik alá gurultak, ők pedig rájuk léptek. A roombák felberregtek és felemelték a két sötét alakot. A Nap már lenyugvóban és pizsamában volt. Hosszú napja volt. Ideje volt aludni. A felkelő Hold még a csipákat törölgette a szeméből. Mindig olyan nehezére esett felkelni. Volt, hogy nem is kelt fel teljesen, és félálomban volt az égen. Olyankor csak félhold volt. A csillagok is megjelentek szépen sorban, egyesével. Fontos volt, hogy ne egyszerre, mert az erdőben sok lakó szerette megszámolni őket elalváshoz. Azt pedig egyesével lehet a legjobban. Ezt a csillagok is tudták. A két alak ekkor már messze járt, vagyis repült. Úton voltak az erdő egyik távoli részébe, ahol kitölthetik édes bosszújukat a fákon.

A bumeráng fák az elmúlt időben annyi könnyet hullajtottak, hogy rendesen ingoványos lett körülöttük a talaj. De nem tudtak mit tenni. Ha a szomorúság rájön valakire, akkor az rajta van. És rajta is marad egészen addig, amíg valaki nem segít. És ez a valaki most ott állt a tisztáson. Csóválta a fejét. Mennyi szomorú fa. Vajon ki tehette? És miért? És az is biztos, hogy ha most itt ezek a szegény fák szomorúak, az erdő más részén is vannak hasolnó cipőben járó fák. Azaz könny-mocsárban járók. Illetve állók. Sóhajtott egyet. Nem szabad neki is elszomorodni. Még akkor sem, ha nagyon fontos, hogy másokkal együttérezzünk. Az erdő, és az éjjel sötétje jótékonyan takarta el. Tett pár lépést a legközelebbi fához. Rátette a tenyerét. Megsimította. Közelhajolt és odasúgta neki: „Ne félj, barátom. Segítek.”

Kitárta karjait, és megölelte a fát. A tenyerei alól fény szűrődött ki. A fény, egyre erősebb és melegebb lett. Áthatolt a fa vastag kérgén. Át az összes évgyűrűn. Át egészen a fa szívéig. A fát átjáró érzés nem csupán fény és meleg volt, hanem szeretet. Az alak az arcát is a fához tapasztotta, és még erősebben ölelte a szomorú fát. És láss csodát: a könnyek abbamaradtak. A fa szája szélén megjelent egy halovány mosoly. “Minden rendben, barátom.” – súgta oda a fának. Hátrább lépett. Ránézett a mellette könnyező fára. “És most te jössz.” Rámosolygott, és odament hozzá. Tenyerén újra felizzott a vakító, meleg fény, ahogy megölelte azt.

Folyt. köv.?