A Húúdenagy-Erdő


http://mocorgohaz.hu/

Első fejezet, ahol megismerünk pár barátot, azt is megtudjuk szép dolog-e kinevetni valakit és még valami baj is történik

Hahaha! Te aztán egy furcsa szerzet vagy!
Én? Hát ez nem túl kedves. Nem is ismersz!
Na és? Nem kell, hogy ismerjelek ahhoz, hogy m...

Kép forrása: Miklós Krisztián illusztrációja

Első fejezet, ahol megismerünk pár barátot, azt is megtudjuk szép dolog-e kinevetni valakit és még valami baj is történik

  • Hahaha! Te aztán egy furcsa szerzet vagy!
  • Én? Hát ez nem túl kedves. Nem is ismersz!
  • Na és? Nem kell, hogy ismerjelek ahhoz, hogy megmondjam, hogy furcsa szerzet vagy.

Tivadar szája elé emelt kézzel kuncogott, már ha kuncogott volna, de csak úgy tett. Még a vállait is mozgatta. Látványos volt, bár nem hatásos. Újjal azért mégsem akart mutogatni. Ő is tudta, hogy az már túlzás lett volna. Színészkedésből is megárt a sok!

  • Ghmhmhmhmhmha – álkuncogott tovább
  • Egyáltalán nem kedves. És nem is esik jól az ember fiának. Sem lányának.

Terem Búra talán tényleg nem volt a leghétköznapibb egyén aki, valaha a Húúdenagy-Erdőben járt, de a „furcsa szerzet” titulus talán túlzás volt. Az igaz, hogy nem volt magas. Inkább alacsony volt. Inkább volt mélysége, mint magassága. Sőt! Magasan a legalacsonyabb volt a sorban. Már amennyben merhetünk átlagot húzni a magasság tekintetében. A ruházata viszont teljesen hétköznapi volt. Egy nagyobb tömegben fel sem tűnt volna szinte senkinek. Igaz, hogy volt egy kisebb szoba a fején, amit kalap gyanánt hordott, de a mai világban senki szemére nem hányhatunk semmit csak azért, mert bármilyen újszerű divatirányzatot képvisel. Vagy akár épp újat teremt. Ahogy Terem Búra is.

  • Te meg langaléta vagy. És pacuha is. Nagyon is! A csukád meg felemás. Kalapod meg egyáltalán nincs! – vágott vissza Terem Búra.

Terem Búra különösen hiú volt a kis szobájára, és bár elnézte a külvilágnak, hogy nem mindenki hord sem kalapot, sem szobát, ám ha bárki szóvá tette az övét, az nem esett neki jól. Egyáltalán nem. Nem csoda, hogy megpróbált visszavágni. És mi tagadás, az érvei jogosak voltak. Itt kell megjegyezni, hogy Tivadar legbelül egyáltalán nem volt büszke ruházatára. Valójában mindig is szeretett volna szépen felöltözni, de az nem lett volna vagány és menő és modern és ilyen. És ő igazán az akart lenni. Vagány és menő és modern és ilyen. Így nagyon örült, amikor az alábbi ancúgot sikerült összeguberálnia. Pacuha ruha és felemás csuka. De ezt senkinek soha se nem mondta el. Őt nem olyan fából faragták. Neki elvei vannak, kérem!

  • Talán nem vagyok alacsony. Mint egyesek. És talán pacuha is vagyok. Mint mások. És a cipőm is felemás. Mint harmadok. De legalább nem vagyok kirívó. És nincs a fejemen egy...
  • Egy mi? – kérdezte Terem Búra kissé előre hajolva, erősen hunyorogva.
  • .. egy... egy kis szoba. – Tivadar maga is tudta, hogy ez a kuncogás annyira, de annyira nem igazi, hogy az csak na. De már kitartott mellette. Ő ilyen. Kitartó.
  • Inkább legyen egy szép, tiszta kis szobám, mint pacuha, felemás csukám.
  • Jó! – vágta rá Tivadar.
  • Jó! – vágta rá Terem Búra is.

Ebben megállapodtak. Ott álltak egyással szemben egy nagyon-nagyon-nagyon-nagyon-nagyon hosszú pillanatig. Terem Búra kihúzta magát és orrát, becsukott szemmel, az égbe emelte. Fújtatott egyet. Ez fontos gesztus volt. Tivadar pedig - belül azért a pacuhasága miatt megbántott állapotban - tovább erőltette a kuncogást.

Pista Bá ekkorra ért oda. Az öreg csoszogását már messziről lehetett hallani, ahogy az apró kavicsos sétányon surrogott feléjük, csak eddig senki nem figyelt rá. Elvből, ugyebár. Pista Bá megállt és ránézett az egyikre, majd ránézett a másikra. Apró, körkeretes szemüvege, amit az orrán, teljesen feltolva hordott, szinte eggyé vált arcával. A botjára támaszkodott és sóhajtott. A fejét is megcsóválta. Bárki egy kis sütnivalóval hamar megérti miről is van szó. Ha nem is tudja a pontos témát, de azt a vak is látja, hogy a két fél között valami van. Valami, ami nem stimmel. Nagyon nem. És ezt nem lehet szó nélkül hagyni.

  • Hát mi a mazsolástúrósrétes van itt? – kérdezte tekintetét oda-vissza járatva. – Mi ez a kuncogás és mi ez a pökhendi fújtatás?

Ekkorra Terem Búra a karjait is összefonta, ezzel is nyomatékot adva az igazának és sértettségének. Tivadar már kezdett kifogyni a kuncogási szuszból, így ő szólt először.

  • Hát tessék már ránézni! Hát mi furcsa szerzet ez itten? – és még egy ál-kuncogást hajrázott elő, mielőtt Pista Bá rászólt.
  • Nézem. Látom. És nem értem. – Pista Bá a botjával Tivadar felé bökött – Nem értem, mit kuncogsz te? Mi olyan vicces?
  • Hát tessék már nézni. Hát... egy... egy szoba van a fején. – 10 perce itt jött volna az, hogy Tivadar hangos kacagásban tör ki, de ekkorra már elfogyott mind az igazi, mind a műnevetése.
  • És ha egy kis szoba? Talán egy virágváza jobb lenne? Netán egy kuplungtárcsa? Vagy egy szupermarket? – Pista Bá szavai hatására Terem Búra még szórósabban nézett Tivadarra, aki alig láthatóan nyelt egyet, és még alig láthatóbban hátra hőkölt. Persze, persze tudta ő, hogy sem egy virágváza, vagy egy kuplungtárcsa sem lenne egyáltalán jobb és főleg nem egy szupermarket. De Tivadar most már fenntartotta a látszatot. Őt ilyen fából faragták. Elkezdte, végigcsinálja. Punktum!

Pista Bá most hihetetlenül, elképzelhetetlen mértékben, szörnyen-nagyon látványosan végigmérte Tivadart. Látta már ezerszer és tegnap is, meg azelőtt is, tudja, hogy fest, de most külön fontos volt a megfelelő hatás elérése végett ez a végig nézés. Fel és le járatta a tekintetét. Ciccegett és sóhajtott is kicsit, miközben a fejét is rázogatta. Pista Bá apró bajusza meg-megmozdult szája fölött, és ősz haját, ami már csak körben nőtt a fején, megsimította. Tivadart egyre jobban zavarta, hogy mérgetik. Ahányszor Pista Bá a cipőjére nézett hol a jobbat dugta a bal mögé, hol a balt a jobb mögé. Nem mintha el tudta volna dugni rendesen bármelyiket. És nem mintha Pista Bá ne látta volna már a cipőit ezerszer és tegnap is, meg azelőtt is.

  • És te mennyivel vagy nem furcsább szerzet, Tivadar? – kérdezte szúrós tekintettel Pista Bá.
  • Hátőőő... – habogott Tivadar – nekem nincs szoba a fejemen.
  • – értett egyet Pista Bá. – Az nincs. Csak pacuha ruhád és felemás csukád. Egy szoba semmivel nem furcsább, sőt egy kuplungtárcsa sem lenne az, ha megfelelően viseli valaki. Egyáltalán ismered az illetőt?
  • .. – susogta Tivadar egyre lejjebb sütött tekintettel. – ...nem igazán. Mondhatni egyáltalán nem. Most láttam először. Leginkább, 10 perce sincs.
  • És be sem mutatkoztál neki? Vagyis, úgy mutatkoztál be, hogy kinevetted?
  • Csak kicsit! – mentegette magát Tivadar – A nevetés többsége nem is volt igazi!
  • Tivadar, ez itt Terem Búra, és fordítva, Terem Búra, ez a modortalan ifjú itt Tivadar.
  • Örvendek – köszönt Terem Búra miközben megszorította emberesen Tivadar kezét, akinek, mint a csiga-bigának, kissé kigúvadtak a szemei, ahogy a vasmarok satuba fogta.
  • Ín iiiiiis – sziszeget Tivadar. Terem Búra teremtét meghazudtolóan erősnek bizonyult.
  • Hát ezen is túl vagyunk. – mosolyodott el Pista Bá – Tivadar, már csak egy dolog van hátra.
  • Neeeeeeeeem – próbálta a szót a végtelelnségig nyújtani a megszólított.
  • Tivadar! – szólt rá az öreg. Itt, kérem, nem volt helye ellentmondásnak. Mindenketten tudták.

Tivadar elszégyelte magát. Valóban nem túl kedves dolog kinevetni valakit. És nem csak a külseje miatt. Bármi miatt. Nagy levegőt vett és így szólt:

  • Ne haragudj, kedves Terem Búra. – mondta lesütött szemmel. – Nem akartalak megbántani.
  • Ugyan, semmi gond. – mosolyodott el Terem Búra.
  • Na, hát ez is megvan, mégsincs este. – húzta ki magát Pista Bá, mint aki jól végezte dolgát. És csakugyan jól végezte dolgát. – És most mesélj Terem Búra, mi szél hozott ide téged?

Terem Búra épp belekezdett volna históriájába, amikor a távolból jelentékeny porfelhő látszott közeledni. Mindhárman hunyorogtak, tenyereiket a homlokukhoz támasztották és kissé előbbre is dőltek, hátha ezzel jobban látják a porfelhő kiváltó okát. Nem is kellett sokat várniuk. Szanisz Ló volt az, aki lóhalálában érkezett hozzájuk. Hatalmasat fékezett, ezzel apró kavicsokat, földet és leveleket verve fel. A három várakozó elfordult az arcukat védve a kontrafék mellékhatásától. Szanisz Ló, a ló szörnyen lihegett. Láthatóan tényleg fontos volt, hogy ideérjen amilyen gyorsan csak lehet.

  • Pista Bá! Pista Bá! – kiáltotta Szanisz Ló – Azonnal jönnöd kell! – csak úgy kapkodta a levegőt. Ennek fele sem tréfa! Tényleg baj van!
  • Mi történt Szanisz Ló? – kérdezte az öreg elkerekedő szemmel, és a szájjal.
  • Pattanj fel a hátamra, útközben elmondom. Egy percet sem veszíthetünk!
  • Gyertek ti is! – kiáltott hátra Pista Bá miközben úgy ugrott fel Szanisz Ló hátára, hogy akár 10 évet is letagadhatott volna. Sőt, 20-at is talán! – Futás! – vetette még oda vágtában a két csodálkozónak Pista Bá.

Pista Bá rövid, őszes hajja nem lobogott a szélben rövidésge miatt, ahogy Szanisz Ló egyenesen a vélt vészhelyzet irányába vágtázott vele. Noha megpróbált kapaszkodni, nem volt könnyű dolga, mert gatyán ülte meg Szanisz Lót. Pattogott össze is, vissza is, ahogy vágta fokozatra kapcsoltak. Álljunk csak meg itt, kérem! Mi az már, hogy gatyán megülni egy lovat? Mert bizony nem Pista Bá gatyájára gondolunk jelen esetben. Hisz’ meg lehet ülni egy lovat nyeregben, lehet szőrén is, de itt más a helyzet, kérem. Szanisz Ló büszke személyisége ugyanis nem engedte, hogy többé bárki nyerget pakoljon a hátára. Egy nemes telivérnél ez nem dukál. Az ő felmenői a pampák, a szavannák, a prérik és az angliai ügetők híres musztángjai voltak. Ahogy azt Szanisz Ló mindig is állította. Nem véletlenül menekült el korábbi gazdáitól. Éppenséggel pont azért, hogy újra ne kötőféken rángassák és ne nyergeljék fel. Illetve nemcsak büszke volt, de meglehetősen civilizált is. A majdnem kellően választékos szókincsével egy adag divatosság is párosult. Így nadrágot, vagyis egy gatyát hordott. Már mégsem ügethet pőrén egy nemes paripa?! Ezért hát, Pista Bá ezen a gatyán csúszkált a vágta közben, és próbált Szanisz Ló csinosra nyírt sörényébe kapaszkodni. Nehéz egy gatyás lovat megülni, főleg az ő korában. Amiről senki nem tudta pontosan mennyi is. De bőven benne volt az fix.

Eközben a két újdonsült ismerős is útnak eredt. Langaléta lévén Tivadar gyorsabban haladt öles léptekkel, míg Terem Búra mellette próbált lépést tartani, mert futás közben fognia kellett a kis szobát a fején, hogy az le ne essen.

  • Te akkor – lihegett Tivadar – hogy is – újabb lihegés – kerültél ide? – kérdezte futtában.
  • Én... huh... huh... – légszomj és levegő utáni kapkodás – huh.. huh.... – és ennél több nem jött elő most a fején a kis szobát egyensúlyozó Terem Búrából. Örült, hogy nagyjából nem maradt le nagyon.

Folyt. köv.

 

 

 

Miklós Krisztián, amatőr író / társasjáték blogger

18 éves elmúltam, két kisfiam van (11 és 1,5), szeretek írogatni gyermekmeséket, verseket, és sci-fi novellákat. Rajzolni, dalokat írni és dalszöveget is. Kedvenc hobbim a társasjátékozás. ;)


https://smaragdkiado.hu/termek/varazslatos-mesketek-1-meseerdo/

Vélemények a meséről

Ehhez a meséhez még nem érkezett hozzászólás, legyél Te az első aki véleményezi!
A szerző biztosan nagyon hálás lesz érte!