A Húúdenagy-Erdő - hetedik fejezet

A Húúdenagy-Erdő - hetedik fejezet.

Hetedik fejezet, amelyben épp nem történik semmi. De tényleg szinte semmi. Ilyen is van.

A következő nap épp olyan volt, mint az összes többi előtte, meg amilyen az összes többi utána lesz, hacsak valami hatalmas nagy dolog nem történik, de erre az esély annyira csekély, hogy már-már elenyészőnek mondható.

Mentő Ödön az új szirénáját próbálgatta. De akárhogy állígatta, sehogy sem állt neki jól. Balra csúszott. Megigazította. Aztán túl jobbra csúszott. Majd megint balra. Ha így halad, és nem tudja beállítani, akkor marad a régi megoldás, és egy nájlon szatyorban szállítja.

Eszperente szerezet egy cseppet kedvetlen leledzett. Belefeledkezett, mert szerelme nem jelent meg egyeztetett helyen, s feleslegesen vett eledelt, mely kedvese kedvence lehetett: lereszelt zsemle meg tehenecske teje egybe keverve egy rettenetesen meleg helyen perzselve. De nem keseredhet el! Fejet fel!

Pista Bá a Gondolkodta-tó partján üldögélt kedvenc összehajthatós kis székén, és kavicsokat pöckölgetett a botjával. A nap meleg sugrait békésen szívta magába. Élvezte a nyuglamat.

Terem Búra egy fa alatt feküdt, és olyan jó ízúen horkolt, hogy a kis szobája, amit a szemére húzott minden levegővételnél berezonált. Hááááá-Brrrrrrrrrrrrrrrrrrzzzzzzzzzzz. Háááááá-brrrrrzzzzzzzzzzz. Mint egy ipari motor.

Bögöly szokása szerint úton volt. Sietett. Nem volt idő cseverészni, igaz, nem is akarta senki megállítani. Meg amúgy is éhes volt. Szanisz Ló pedig közel lakott, és épp a gatyáival pepecselt.

Rezső, a piri-pöttyös tigrincs a karmait koptatta az egyik kedvenc fája törzsén, amiért a fa roppant hálás is volt, mert valaki néha legalább megvakarta a törzsét. Ugyanis a fák is szoktak viszketni. Legalábbis a Húúdenagy-Erdőben. Bizony.

A kabócák a fákon kissé összekaptak azon, hogy ki fogja az egyik viccet elmondani, ami az előadás fontos poénja volt. Hosszas döngicsélésbe kezdtek, de aztán megállapodtak. Tündi fogja elmondani.

Tivadar épp Papíroskának, a nagyonagyonagyonagyon vékony lánynak csapta a szelet. És, hogy mennyire nagyonagyonagyonagyon vékony volt Papíroska? Nos, ha oldalról nézte bárki, akkor gyakorlatilag nem látszott. Tényleg nagyonagyonagyonagyon vékony volt. Ám ez senkit nem zavart. Legkevésbé Tivadart.

Zsiráf Zsötem az erdő fái fölé magasodva sütkérezett. Roppantmód sütötte a napocska, így be kellett volna kennie a fejét naptejjel, ám a lábai sajnos nem voltak elég hosszúak ahhoz, hogy felérjenek a fejéhez. Így szegénynek kicsit főtt a feje.

Egy apró rózsaszín röfi haladt szökdécselve a fák között és a Kovács ikreket kérdezgette, nem láttak-e véletlenül egy bizonyos Picimackót, vagy hasonlót, de Eminencia és Anomália megmondták neki, hogy egy másik mesében van, így lesz szíves visszaszökdécselni a saját erdejébe.

A nap szépen sütött. A szél békésen fújdogált, ő sehova se sietett. Az idő teljesen megfelelt az ilyenkor elvárhatónak. Minden és mindenki vidám volt. Kivéve az erdő kelet-déli részének nyugati csücskének jobb oldalától balra lefele egy papaja fa mamáját, aki ma nem nagyon volt boldog. Sőt! Épp ellenkezőleg. Szomorú volt. A leveleit lógatni kezdte, amik kicsit barnábbak is voltak a szokásosnál. Az ágai is mintha megrogytak volna. Bent álldogált a Húúdenagy-Erdő sűrűjében elbújva a kíváncsi szemek elől a barátaival. És… hát… szomorkott...

Foly. köv.?