A Húúdenagy-Erdő - tizenhetedik fejezet


https://smaragdkiado.hu/termek/varazslatos-mesketek-1-meseerdo/
  • 2023.
    már
  • 29

Tizenhetedik fejezet – amelyben a döbbenetet egy újabb követi, kiderül miért ne dobáljunk kavicsot a tóba, és valaki elkeveredik egy kicsit
 
Ha a három cimbora versenyzett volna, melyikük a döbbentebb, biztos, hogy holtverseny alakul ki, és meg kelle...

Kép forrása: saját

Tizenhetedik fejezet – amelyben a döbbenetet egy újabb követi, kiderül miért ne dobáljunk kavicsot a tóba, és valaki elkeveredik egy kicsit

 

Ha a három cimbora versenyzett volna, melyikük a döbbentebb, biztos, hogy holtverseny alakul ki, és meg kellett volna osztozniuk az első díjon. Tivadar a pocsolyában bámulta ámulva magát, vagyis a kisfiú képét. Kereste a régi megszokott pacuha önmagát, és ezzel együtt a szavakat is. Egyiket sem lelte. Végül Szanisz Ló törte meg a csendet.

  • Annyira azért nem rossz. – hümmögte bíztatólag. Tivadar végtelenül lassan felé fordította a fejét, és hunyorgott amilyen erősen csak tudott.
  • “Annyira nem rossz?” – ismételte - “Annyira nem ro-o-ossz”!? – most újra, de dühösebben, több “o-val”.
  • Té-té-tényleg. – értett egyet Rezső kicsit, egyáltalán nem meggyőzően.
  • Ne kezd te is! – Tivadar türelme meglehetősen fogyóban volt. Rezső ártatlanságot színlelve felemelte a mancsait, mintha azt mondaná “nem ő volt”. Szanisz Ló folytatta:
  • Te, és nem tudsz mássá alakulni? Mondjuk Rezsővé? Vagy egy trópusi párna-fává? Vagy nem is tudom, egy... – de nem tudta befejezni, mert Tivadar közbeszólt.
  • Szerinted én ezt terveztem? Egy alsótagozatos, matekfaktos akartam lenni? Azt sem tudtam mit tud ez a karperec! – puffogta az ifjabbnál most még ifjabb Tivadar.
  • Jó, jó. Csigalom, nyugavér. – nyugtatgatta a feno-mén a pulykavörös kisfiút. – Csak gondoltam hátha.
  • Ta-ta-talán ve-ve-vedd le. – javasolta Rezső – É-é-és meglátjuk mi-mi-mi lesz.
  • Ez jó ötlet. – értett egyet Tivadar, és már húzta is le a csuklójáról az ékszert.

Az alakja egy pillanatra elmosódott, kusza lett, majd ott állt újra saját valójában. A többiekre pillantott, de meg sem várva a reakciójukat, már nézte is magát a pocsolyában. Ő volt az. Tivadar. A pacuha ifjú, felemás csukában. Felsóhajtott, a megkönnyebbüléstől.

  • Na látod! – mosolyodott el Szanisz Ló – Nincs itt hiba!
  • Még jó! – rivallt rá Tivadar.
  • No, no, barátom! – csitítgatta a csoda paripa. – Nyugodjunk meg! – és látványosan beszívta a levegőt és úgy kifújta, hogy Rezsőnek lengedezett tőle a bajsza.
  • Mo-mo-mostál te re-re-reggel fogat? – kérdezte Rezső, és picit köhécselni kezdett Szanisz Ló szájának duftjától.
  • Talán. De az most mindegy! Fontosabb, hogy mi is legyen?
  • Mármint, hogy „mi legyen”? – tudakolta Tivadar.
  • Hát hogy, felveszed megint? Mármint hogy – és kissé sunyin nézett az ifjúra -, újra kipróbáljuk?
  • Hogy-hogy “juk”? – hőbörgött Tivadar – Eddig is csak én próbáltam ki!
  • Mo-mo-mondjuk é-é-érdemes lenne. Csak mo-mo-most úgy, hogy ko-ko-koncentrálj valakire, há-há-hátha át tudsz a-a-azzá változni. – javasolta felettébb dadogva a felettébb piri-pöttyös tigrincs. Tivadar elgondolkodott, és a karperecet méregette.
  • És ha nem tudok visszaváltozni?
  • Akkor valaki szépre és jóra gondolj, azt javaslom. – mondta bölcsen Szanisz Ló.
  • Már mégse gondolhatok Terézanyára vagy a Mona Lisára!
  • Miért nem?
  • Mert azt sem tudom, hogy néztek ki! – fújtatta Tivadar.
  • Akkor gondolj másra!
  • Rád? – sandított rá Tivadar. Szanisz Ló meglepődött.
  • Sze-sze-szerintem Sza-Sza-Szanisz Lóból e-e-elég e-e-egy is. – jegyezte meg roppant helyesen Rezső.
  • Sok is. – tette hozzá Tivadar a bajsza alatt. – No jó. Még egyszer! Aztán… aztán nem tudom mi lesz. – mert ő ilyen volt. Határozott volt ha kellett, és bizonytalan is, ha kellett, ha nem.

Tivadar nagy levegőt vett. Becsukta szemeit. Fejét kissé hátra hajtotta. Az ujjai között morzsolgatta a karperec gyöngyeit. A többiek lélegzetvisszafojtva figyelték.

  • Szerintem nem jön neki össze. – súgta Szanisz Ló Rezsőnek, aki félhalkan lecsicssegte.

Tivadar hirtelen mozdulattal rácsúsztatta a csuklójára a karperecet. Az alakja elmosódott egy pillanatra. A másik kettő újfent ledöbbent. Ott állt… a Lány!

A Lány, aki valójában ekkor a Gondolkodta-tó partján üldögélt. A vizet nézte, ami mozdulatlanul feszült előtte. A kezével egy kavics után matatott. Felemelte, amit talált. Megnézte. Sima volt a felülete, sötét szürke színű és gömbölyded. Megsimította, ráfújt és dobásra emelte a kezét. A kavics halk bluggyanással merült el a tóban. Köröket rajzolt a víz felszínén.

  • Hé! – kiáltotta egy hang a tó felől. A Lány meglepődve nézett oda, ahonnan a hang érkezett. Ahova a kavicsot dobta. – Nem tudnál vigyázni? – folytatta a hang tulajdonosa. A Lány tétovázott. - Az ember csak úgy szépen, békésen uszikál, te meg majdnem betöröd a fejét azzal a sziklával? Hát milyen dolog ez?!
  • E-elnézést! – hebegte a Lány.

Ugyanis a kaviccsal majdnem fejbe dobta az épp arra úszó Har Csabát. Persze ezt nem tudhatta, mikor a kavics eldobását tervezte. Kellemetlen, hogy így alakult.

  • El van nézve! – mondta még mindig kicsit mérgesen a hal, és nagyot pödört bajszán. – De legközelebb leszel szíves vigyázni, hogy hova dobálod a Mt. Everest-et!
  • Igen. – mondta a Lány – És, tényleg elnézést!
  • Ugyan, nem kell a szívedre venni. – mondta valaki megnyugtatón a Lány háta mögött – Csaba ilyen. Puffogi.
  • Pedig nem direkt volt, esküszöm. – és hátranézett, hogy a hang gazdáját is lássa, de mire odafordult senkit sem látott. Csak Kolbász Oszkárt. De róla mindenki tudta, hogy nem beszél. Így ő nem lehetett. “Furcsa... Nagyon.” – gondolta a Lány. Visszanézett a tóra. A hal is elúszott már. Picit megrázta a fejét, mint aki ki akarja belőle rázni a zavaró zagyvaságok zűrös zömét. Majd felállt, leporolta a szoknyáját, és elindult az erdő felé.

 

  • Te, barátom – mondta Szanisz Ló – ez most nagyon jól sikerült.
  • Va-va-valóban! – erősítette meg Rezső, és a fejével is egyetértően bólogatott.
  • Hogy-hogy? – kérdezte Tivadar, aki még nem látta magát. Odalépett a tócsához. Belenézett. És… na de ki látott már ilyet? Ha nem a saját szemünkkel látnánk, nem hinnénk el! Tivadar, a pacuha ifjú, felemás csukában most… hogy, hogy nem… elpirult! Már nem csak a két barátja lepődött meg, hanem mi is. Ugye?
  • Hát, látod. Csini lettél. – kacsintott rá a csoda-ló. És könyökével oldalba bökte Tivadart.

Tivadar hirtelen mozdulattal lerántotta a csuklójáról a karperecet, és visszalakult. Nagy dirrel-dúrral elindult kifelé a Kócból, kicsit félretolva maga elől a másik kettőt. Ők nem értették.

  • Halló? Most… most mi van? – kérdezte Szanisz Ló bambán.
  • Ti-Ti-Tivadar! – kiáltotta utána dadogva Rezső. – Á-á-állj már meg! Vá-vá-várj!

De Tivadar nem várt. Határozottan szelte maga előtt a kusza növényzetet. Utat törve tolta el mind maga elől. A paripa és a tigrincs mögötte kapkodott. Szólongatták, hogy álljon meg, és várja be őket. Mindhiába.

Kiértek a Kócból, és Tivadar nyomult tovább. De nem arra, amerre lakott, hanem épp ellenkező irányba. Öles léptekkel haladt a Húúdenagy-Erdő észak-jobb-nyugati fele felé. Szanisz Ló és Rezső könnyedén megelőzhették volna, de mindketten érezték, hogy az most nem lenne helyes. Sőt! A leghelyesebb az, ha most hagyják kicsit Tivadart. Megálltak, és figyelték, ahogy egy kanyarban eltűnik.

  • Szürcsi büfé? – kérdezte Szanisz Ló.
  • Szü-szü-szü… Az. – felelte Rezső. És elindultak egyszerre a büfé irányába.

Tivadar már hosszú percek óta taposta az utat a csukái talpa alatt. Kicsit ő sem tudta miért. Kicsit mégis. De azt nagyon nem, hogy merre. Az erdő sűrűsödni kezdett körülötte. Ő viszont csak az utat figyelte a lába előtt, így nem tűnt fel neki, hogy egyre mélyebben jár már. Mélyebben, és főleg ismeretlenebb területen. “A Lány…” – gondolta – “Miért pont a Lány?” Csak ez járt a fejében. Ez valami nagyon új jelenség volt számára. Valami szépre és jóra gondolni. Erre tessék! A Lány. Tivadar megállt. Nekitámaszotta a hátát egy fának, és a lombokon át az égre nézett. Vagyis nézett volna, de olyan sűrű volt az erő, hogy egy felhő nem sok, annyi sem látszott. Pici fénycsíkok szűrődtek be a levelek között.

“ Vajon merre vagyok?” – töprengett. – “Itt szerintem még sosem jártam.” Megrázta a fejét, hogy elhesegesse a kelletlen gondolatokat, és arra koncentráljon, hogy hol van. Illetve , hogy hogyan jut haza. Tekintetét körbe járatta. A nagy gondolkodásban elfelejtette merről érkezett. Bizonytalan léptekkel egyik fától a másikig ment. “Talán erre? Nem, nem. Arra!” – bizonytalankodott. És ekkor az egyik bokorból előlépett egy majd’ 2 méter magas, bennszülött. A Wakonda törzs tagja. Orrában valami csont volt kereszben, fülében megannyi kézzel faragott fülbevaló. Teste félmeztelen volt, gatyája meg nem. Mármint nem volt. Helyette egy nagy csokor bugyilevélből készült ágyékkötőt hordott. Egyik kezében egy hosszú dárdát fogott, a másikban egy összetekert, lejárt TV-műsor újságot. Hallott már erről a törzsről, de még sosem találkozott velük. Elbizonytalanodott. Vagy mégis? Tivadart nagyon furcsa érzés fogta el. Miközben törte a fejét, egyre több és több bennszülött lépett elő a susnyásokból. Körbeállták Tivadart, akinek most nagyon félnie kellett volna az ex-kannibál törzs tagjaitól. De mégsem tette. A kör egy ponton lassan kinyílt. Mintha mindenki tudná, hogy most el kell onnan lépni. És ott állt megint Xoxoxkapitány, a törzs önjelölt vezetője, hű társával, Korsóval, aki minden jónak forrása volt (Xoxoxkapitány azóta is áldotta a napot, mikor megtalálta). Szemei hosszú nyúlványokon magasodtak Tivadar fölé. Mind a nyolc. Olló-szerű karjával Tivadar felé intett.

  • Vigyétek és kötözzétek ki! Gyerünk! - adta ki a parancsot.

Sajnos Tivadar ezúttal sem értette, hogy mit mond Xoxoxkapitány. Azt viszont tudta, hogy nem jót sejtet, hogy kötelekkel közelednek felé páran a bennszülöttek közül. És ekkor beugrott neki! Déjà vu! Ezt még Pista Bától hallotta. Amikor valami olyan, mintha már lett volna. Azaz: már láttam. És ez most pont olyan volt. Vagyis, hogy már volt. Tivadar kinézett oldalra. Egész pontosan a könyv oldalán túlra.

  • Megint? Tényleg nem kell új történet szál. Ennél most sokkal fontosabb dolgunk van! – és a meseíróra nézett. A meseíró elgondolkodott, majd egyetértőleg bólinott.
  • Igazad van, Tivadar. De akkor mi legyen a bennszülöttekkel?
  • Azt én nem tudhatom. – felelte az ifjú. Mert ilyen volt. Nem mindentudó.
  • Igen! – kontrázott Xoxoxkapitány, ezúttal nem a halandzsa nyelven – Mi lesz velünk? Mikor kerülünk sorra? Ha egyáltalán. – hű társa Korsó szinte teljesen lefagyott. Oly’ annyira, hogy Xoxoxkapitány majdnem elejtette, pedig tudta, hogy Korsó minden jónak forrása (és azóta is áldotta a napot, mikor megtalálta).
  • Rendben! Rendben! Csak sorban. – mondta a meseíró tekintélyt parancsoló hangon. Csettintett.

Tivadar ott állt egyedül az erdőben. Fény alig szűrődött be a lombok között. Forgatta a fejét, kereste az utat. “Azaz! Arra!” – és egy kis ösvényre nézett. “Onnan jöttem.” És elindult hazafelé.

Folyt. köv.?

Miklós Krisztián, amatőr író / társasjáték blogger

18 éves elmúltam, két kisfiam van (11 és 1,5), szeretek írogatni gyermekmeséket, verseket, és sci-fi novellákat. Rajzolni, dalokat írni és dalszöveget is. Kedvenc hobbim a társasjátékozás. ;)


https://smaragdkiado.hu/termek/varazslatos-mesketek-1-meseerdo/

Vélemények a meséről

Ehhez a meséhez még nem érkezett hozzászólás, legyél Te az első aki véleményezi!
A szerző biztosan nagyon hálás lesz érte!