A Húúdenagy-Erdő - tizedik fejezet

A Húúdenagy-Erdő - tizedik fejezet.

A Húúdenagy-Erdő – tizedik fejezet, amelyben Rezső kicsit eltéved. De inkább nagyon. Valaki eltűnik, valaki más pedig meglepetést okoz. És jön még egy csodálkozás.

Rézső, a piri-pöttyös tigrincs hátrálni próbált. A rémülettől az ábrázata sápadt, és fehér volt. Ha nem lett volna eleve fehér a budája, akkor most a fehérnél is fehérebb lett volna. Lépten-nyomon nekiment valaminek. Nekiment egy sor párnacserjének, ami szerencsés volt, mert azok nem szurkálták össze a valagát. Majd következett egy hangfa csemete, ami az ütközéstől szűkített cisz-dúrban zengett hangosan. Végül nekitolatott egy olajfának is, de olyan lendülettel, hogy az érett olajkannák meginogtak az ágakon, kilötybölve jó pár liter olajat a földre, amiből nem kevés a tigrincs bundájára csöppent. Ekkor megfordult, és futni kezdett. Sorra ugrálta át a bokrokat, cserjéket és giz-gazos területeket. “El innen!” – ez járt csak a fejében, meg hogy: “Szólni Szanisz Lónak és Tivadarnak!”. A lábai – hála a sok-sok edzésnek, és gyakorlásnak - könnyedén vették az akadályokat. Azokkal nem is volt gond. Az iránnyal viszont annál inkább. Tudniilik az erdő ezen részét Rezső nem igazán ismerte. Leginkább semennyire. Ez persze érthető, mert az erdő… nos… valóban Húúdenagy volt. És ő most húúderossz irányba loholt. Szeretett volna kiabálni is, de mivel kapkodta a levegőt, a kettő egyszerre nem volt kivitelezhető. Ő a futás, iszkolás, inalás, megfutamodás és menekülés mellett döntött. Ahogy rohant Pista Bá szavai visszhangoztak a fejében. Azok a mondatok, amiket a Boszorkányról mondott az öreg. És Rezsőnek semmi, de semmi kedve nem volt megvárni, amíg holmi rusnya, bibircsókos banya elvarázsolja. Békává, vagy egy csokor ballagási virággá, vagy ne adj’ isten emberré. Ő inkább nyakába vette a lábait és rohant. Csak, rossz fele.

Tivadar és Ánya együtt kortyolták a málnaszörpjeiket. Valahogy nem igazán beszélgettek. Csak nézték egymást. Pedig tudtak volna, lett is volna miről. Mégis, most ez így sokkal jobb volt. Pohárka Jolánka mosolyogva nézte őket. Isten tudja miért, de miközben kiszolgálta a többi vendéget, mindig elmosolyodott, amikor rájuk nézett. Ezt persze ők nem vették észre. Csak Teszetosza Sándor, aki megint magának motyogott valamit. Ahogy szokott. A poharaik lassan kiürültek, és egyszerre szürcsögtek hangosan, ahogy az utolsó cseppeket kergették a szívószálaikkal, és próbálták azokat felszippantani. Ezen a hangon mindketten mosolyogtak. Ánya egy pillanatra, vagy még annyira sem, ici-picit oldalra fodította a fejét. Mint aki fülel. De épp annyira diszkréten, hogy ezt Tivadar nem is vette észre. Nem is vehette, hisz’ most éppen semmi különös hang nem hallatszódott a Húúdenagy-Erdő végtelen mennyiségű fái közül. Ekkor odalépett hozzájuk Eszperente Szerzet, és megszólította őket. Tivadarnak valamiért ez nagyon nem tetszett. Valahogy… ott legbelül. Érthetetlen. De így volt. És mert ő ilyen volt. Ez most kész, passz: így van.

• Esztek egy levest? – kérdezte Eszperete Szerzet – Egyetek esetleg egy kellemes leveles epres desszertet! – javasolta.
• Kedves – válaszolta Ánya –, de nem lehet. Mennem kell. – és már fel is állt.
• Ez kellemetlen. – Eszperente Szerzet ciccegett.

Tivadar csak kapkodta a fejét. „Mi az, hogy megy? Milyen desszert? Mi van?” – gondolta kapkodva. „Nem erről volt szó!” - Azt azért hozzá kell tenni, hogy valójában semmiről nem volt szó, nem volt megállapodás. De akkor is!

• Ez esetben: teljen kellemesen eme csendes reggel! – mosolygott a Lányra Eszperente Szerzet.

A Lány visszmosolygott rá, majd hátat fordított, és elindult az ösvényen, ahonnan érkeztek. Tivadar csak bambán nézte. Beletelt egy pár másodpercbe, mire meg tudott szólalni. Eszperente Szerzetre vettete szúrós pillantását, akit most bűnösnek talált abban, hogy a Lányt elzavarta. Pedig még percekig szürcsölhették volna azokat az utolsó cseppeket. Tivadar hirtelen a Lány után kapta a fejét, de az már nem volt ott az ösvényen. Felszívódott, eltűnt, nyoma veszett. Sutty! Pedig ennyi idő alatt nem juthatott el az elágazásig.

• Ez mi volt, te? – kérdezte Tivadar hepciás hangon.
• Ez? El kellett menjen. Ezt jelezte, nem? Megeshet eme eset, nem egyszer.
• Na, de… Ja… De hékás! Meg különben is! – Tivadar egy ormótlanul nagy, és egyáltalán nem illedelmes puffogás küszöbén állt.
• Elhelyezkedhetek melletted? – és Eszperente Szerzet leült Tivadar mellé. És mielőtt amaz belekezdett volna a hepciáskodásába, közel hajolt hozzá, mint aki valami titkozatosat akar mondani. Pohárka Jolánka majd’ kiesett a kiadóablakon, hogy hallja. De nem hallotta. Eszperente Szerzet súgni kezte: – Nagyon aranyos lányka. Szép a mosolya, csinos külső, és ész. Hisz’ láthatóan nagyon okos. Óvatos légy, Tivadar!

Tivadar erre köpni-nyelni nem tudott egy jó hosszú percig. Amit mondtak neki, az már önmagában egy HÚÚÚÚÚÚÚDEMIEZ! Az, pedig, hogy Eszperente Szerzet egyáltalán nem használt “e” betűket csak hab volt a tortán. Ami most nem is torta volt, hanem inkább savanyúkáposzta. Egy nagy tányéron tálalva. Kérdőn, és döbbenten nézett beszélgető partnerére, aki folytatta.

• Tudom. De cssssss! – és Tivadarra kacsintott – Tudod barátom, nem minden az, aminek látszik. Van, ami színjáték. Van, ami tükk. Van, ami varázslat. És van, ami egyenesen – apró szünetet tartott – Boszorkányság. – ezzel felállt a székből, kissé meglapogatta a döbbent Tivadar bal vállát. És miközben elindult, annyit mondott: – Ne feledd ezeket! – még egy mosoly, és már úton is volt. Pohárka Jolánka csalódottan mosogatott el két parfé tányért, mivel semmit nem hallott a titkos megbeszélésből.
• Mindig ez van. – sóhajtotta Sándor.
• Ó, hallgass, te! – szólt rá Jolánka.

Egy pillanatra álljunk meg, kérem! A Lány távozott, Tivadar ott maradt. Ez stimmt. De akkor szegény Tivadarnak kellett kifizetnie a fogyasztást? Nos, nem. A Húúdenagy-Erdőben nem volt sem pénz, sem kötelező munka, sem adóhivatal, így persze borravaló sem. Ahogy bor sem. Mindenki azt csinálta, amihez értett, és amit szeretett. Pohárka Jolánka üdítőket, kávét, teát és sütiket szolgált fel, mert ezt szerette. Teszetosza Sándor pedig Jolánkát szerette. Mentő Ödön nyugalmazott orvostanhallgató volt, így szívesen vállalta az egészségügyi munkatársi munkakört. Szerencsére kevés dolga volt. A lakók szerencséjére. Varrós mama varrni szeretett. Ő sem pénzért, hanem mert boldog volt, ha jól öltözöttek voltak a lakók. Kivéve azt a pacuha egyént, akit egyszer majd megkeres, jól leveszi a méretét, és varr neki egy rendes inget. Makacs fiú! De ott volt például Barométer-Köszvényes Vazul is, a metró igazgató, aki – mivel metró egyáltalán nem közlekedett a Húúdenagy-Erdőben – gyakorlatilag munkanélküli volt. Tehát a pénz nem volt gond senkinek, így a boldogságát is minkenki maga találta meg. Csak keresni kell. Mert ott van az!

Rezső még mindig őrült sebességgel futott. Már ő sem tudta hol van, hol volt, hol nem volt. Meseszerű egy futás volt ez. Néha anyira, de annyira gyorsan szaladt, hogy a piri-pöttyei majdhogynem lepotyogtak, vagyis lepöttyögtek róla, és csak roppant erős kapaszkodás révén tudtak a hátán maradni. Hosszú percek teltek el, de végre Rezső meglátta a fényt az alagút végén, vagyis a sűrű erdőrész végén. Egy tisztás! Mégiscsak jól tette, hogy annál a csalitosnál ötödjére már jobbra fordult, és nem megint balra. Kicsit lassított, mert - bár a fák már ismerősek voltak, mégis - be kellett magát tájolnia. Hol is van ő most, térben és időben? Aha! Ez a #495.-rét. Már biztos. Innen egy köpésnyire lakik Szanisz Ló. Rezső már átesett egy csomó növényen és a holtponton is. Majd holnap lesz izomláza. Ráér vele akkor foglalkozni. Most futás tovább!

Szanisz Ló ekkorra már hazaért a gyakor-ló pályáról, lecsutakolt, és megabrakolt. Új gatyát húzott, és jókedvűen nyerített egyett miközben megrázta a sörényét. A piri-pöttyös tigrincs ekkor rontott be hozzá. Méghozzá ajtóstul, kopogás nélkül. Még szerencse, hogy Szanisz Lón ekkor már rajta volt az új gatyája. Az lett volna a kellemetlen, ha nincs. Rezső kapkodta a levegőt. Minden mondatot úgy kellett magából kipréselnie. A dadogása ráadásul most még inkább hátráltatta.

• Sza-Sza-Szanisz Ló! – kezdte kapkodva. A varázs ló látta, hogy valami nagyon nincs rendben, ezért megpróbált segíteni azzal, hogy a félig eldadogott szavakat előre kitalálja. Elvégre ő a szavak koronázatlan nagymesteri szultán királya!
• Igen, Rezső? Látom baj van! Mondd, mi történt! És mitől vagy tiszta olaj?
• I-i-igen! Há-há-hát, ho-ho-ho – és Szanisz Ló segítőkészen közbevágott.
• Jött a Télapó? Ho-ho-ho? De még nincs itt az ideje.
• Ne-ne-nem! Lá-lá-lá – és megint a közbevágás, ezúttal a “láttam” szóba.
• Énekeltél, de rosszul sült el, mert a Rigó-kórus megint nem vett fel?
• Ne-ne-nem!
• Talán lázas vagy? De akkor – Szanisz Ló elgondolkodott – nem tudnál futni. Egyáltalán lehetnek lázasok a cicák?
• Fi-fi-figyelj má-má-már! – Rezső kezdett pipa lenni – Me-me-meg kell né-né-nézned, a-a-amit mu-mu-mu – és megmint érkezett a kéretlen segítség egy teljesen oda nem illő szóval
• Muzsika? Mégis csak a Rigó-kórus! De annyiszor megbeszéltük, Rezső. A te hangod bariton. Oda nem lesz jó. - Szanisz Ló egy megértő sóhajt is eleresztett a végén, mert tudta, hogy a Rigók valójában attól félnek, hogy Rezső felfalja őket, és ezért nem vették be a kórusba.
• Boszorkány! – szaladt ki Rezsőből.

Szanisz Ló elhűlt. „Ennek fele sem tréfa, kérem! Itt nincs se Télapó, se kórus. Itt baj van!”

• Láttad? – habogott – Mármint, láttál egyet? Vagy többet is? Vagy egyet sem? – remélte az utóbbit Szanisz Ló.
• Ne-ne-nem. A-a-azaz, mi-mi-mintha – most Rezső habozott, mint egy szappanreklám – va-va-valamit láttam vo-vo-volna. De me-me-megmutatom! Ti-Ti-Tivadar – Szanisz Ló átvette a szót újra.
• Igen, keressük meg Tivadart, és gyerünk oda, ahol láttad, amit láttál. Ne vesztegessük az időt! Tényleg – gondolkodott el a paripa – Mennyi az idő?
• Fé-fé-fél mi-mi-mindegy mú-mú-múlik mi-mi-mindjárt. – válszolta a tigrincs.
• Az jó, mert Tivadar akkor épp málnaszörpöt iszik. Futás! Te, – nézett menet közben a tigrincsre a ló –, miért vagy te olajos?

Eztán mindketten kinyargaltak Szanisz Ló istállójából. Vagyis Szanisz Ló nyargalt, Rezső pedig, macskaügyességgel haladt mellette. Az út csak úgy porzott a lábaik alatt. Akkora hévvel rohantak, hogy a menetszelük miatt Bögöly repülés közben körbe-körbe forgolódott, és el is szédült. “Akkor most nem megyek ahhoz a gebéhez.” – gondolta Bögöly, és másik elindult harapnivalót keresni.

Alig pár perc volt az út Tivadarhoz, akit a mai nap eddigi eseményei már így is kellően összezavartak. Olyanyira, hogy majdnem kért egy csésze jázminos teát sok mézzel, kevés citrommal és egy lehelletnyi csilivel. Most ott ült, és gondolkodott. A Lány járt leginkább a fejében. Ha ezt a Lány tudná, mennyit járt Tivadar fejében, már nagyon fárat lenne. Ezzel nem is lenne gond, de Eszperente (???) Szerzet intelme újra és újra visszaköszönt, ami eléggé belerondított a szép Lány képében. A két barát ekkorra ért oda, és kontrafékezések eddigi legdurvábbjával álltak meg. A szomszédos asztalokon az epres leveles desszert telement levelekkel. Ennek a falatozni vágyók felettébb nem örültek.

• Tivadar! – kiabálta Szanisz Ló picit lihegve.
• Ja, mi van már? Miért kell ekkora port kavarni? – kérdezte flegmaságot színlelve Tivadar. Mert ő ilyen volt. Ha kellett, flegmaságot színlelt. Rosszul. De akkor is!
• A-a-az va-va-van – folytatta volna Rezső, de mind tudták, hogy erre most nincs idő, így a csodamén visszavette a szót.
• Rezső volt az erdőben, és – megint kereste a jó szavakat, hogyan magyarázza el szavatosan, de Tivadar közbeszólt.
• Nem kell a rizsa. Látom gond van. – és szippantott egyett az orrán, ahogy - még mindig flegmán – kihúzta magát – Bökjétek már ki! És mitől vagy tiszta olaj, Rezső?

“Több meglepetés már nem jöhet ma. De legalábbis rosszabb nem.” – gondolta Tivadar.

• Boszorkány! – szaladt ki Rezsőből. És most megint nem dadogott.

Folyt. köv.?