A Húúdenagy - Erdő - huszonnegyedik fejezet


http://mocorgohaz.hu/
  • 2023.
    már
  • 29

Huszonnegyedik fejezet – amelyben mindenki kialussza magát, történne egy szembesítés, de valaki késik
 
A hazavezető út mindenkinek meglepően gyorsan eltelt. Fáradtak voltak mindnyájan. Hazaértek, gyors tisztálkodás, fogmosás és ki-ki beesett az ágyába...

Kép forrása: saját

Huszonnegyedik fejezet – amelyben mindenki kialussza magát, történne egy szembesítés, de valaki késik

 

A hazavezető út mindenkinek meglepően gyorsan eltelt. Fáradtak voltak mindnyájan. Hazaértek, gyors tisztálkodás, fogmosás és ki-ki beesett az ágyába, kosarába vagy megállt az istálója ágynak hívott részén.

Pista Bá figyelte, ahogy szépen tálvolodtak a legények. Sójatott egyet, de egy olyan igazit, olyan nagyon mélyről kiszaladót. Felnézett a csillagokra. A nyári égen megannyi apró fénypont ragyogott. Vörösek, fehérek, kékek, halványak és szépek. Az öreg észrevett egy hullócsillagot. Sarkon fordult, és bement a lakásába. Odalépett az egyik kredenchez, kihúzta a felső fiókot, és egy apró, díszesen hímzett zsákot vett elő belőle. „Kár lenne értük.” – gondolta, és visszament az ajtóhoz. Kilépett, és újra az eget kémlelte. Meglátott még egy hulló csillagot. Felnyúlt, és a zsákkal elkapta, mielőtt az kihúnyt volna. Majd még egyet, és még újabbakat. Amikor már nem látott többet összehúzta a zsák száját, mosolyogva megpaskolta, nyújtózott egyet, és bement, hogy ő is nyugovóra térjen.

Amilyen gyorsan sikerült Tivadarnak elaludnia, annyira nyugtalanul aludt. Mindenféle rémes álmok gyötörték. Ő meg csak fordolódott, és hánykolódott. Az egyik álomban a két Béla üldözte végig a Húúdenagy-Erdő egyik ismeretlen szegletében. Hadonásztak a légycsapójukkal és spréztek a levegőbe. Tivadar futtában a zsebébe nyúlt, és elővette a karperecet. Belecsúsztatta a kézfejét, és PUFF! átalakul. De ezúttal nem lett sem kisfiú, sem a Lány. Helyette egy hatalmas monstrummá alakult át. A feje egy polip volt, az állán csápok tekergőztek. A teste nagy volt és zöld. A hátán denevérszerű szárnyakat viselt. De annyira aprók voltak, hogy nem tudták volna felemelni a testet. A nyaka átmérője legalább 100 méter volt. El lehet kézelni a többit! A rendőrök úgy megijedtek tőle, hogy azon nyomban 68, és még egy elfogató parancsot adtak ki ott helyben, busás vérdíjat tűzve a fejére. Ő pedig ijedtében a mini-szárnyaival csapkodott, mert megpróbálta repülve elhagyni a helyszínt, de nem sikerült. És csak csapkodott, meg ugrált, meg verdesett, de hiába. Megint felugrott, de megcsúszott, és nagyot puffant.

Tivadar erre felriadt. Az ágya mellett feküdt a padlón. A nap még nem kelt fel. Izadt volt, és ha lehet még fáradtabb. Megvakarta sajgó könyökét, amire sikeresen ráesett rémálmában, majd visszamászott az ágyba. „Még korán van.” – gondota, és visszaaludt.

A felkelő nap sugarai búcsút intettek a csillagoknak, és egy pacsit nyomtak a Hold mancsába, ahogy váltották egymást. A nap ébreszette a madarakat, a madarak a lakókat, a lakók egymást. Kivétel egy családot: Álomszuszékat. Ahogy a nevükből rá lehet jönni, Álomszuszék nem voltak korán kelők. Sőt! Olyannyira nem, hogy ha véletlenül déli 12 óra előtt felkeltek, az már eseményszámba ment. Egy legenda úgy tartja, hogy a család egyik meg nem nevezett tagja egyszer felkelt még a délelőtti matiné előadás előtt. Döbbenet! Ám ezt senki sem tudta megerősíteni, sem cáfolni. Kérdezni, meg senki nem akarta, mert annyira azért nem volt fontos.

Szanisz Ló ébredés után összeszedte magát, megabrakolt, és felvette a legszebb ugyanolyan gatyáját. Megrázta a fejét. A nyakán csak úgy lobogott a sörénye. Majd elindult Pista Bá lákása felé.

Rezső, a piri-pöttyös tigrincs hosszas reggeli mosdási rituálét tartott. Egy koszos folt nem sok, annyi sem maradt rajta. Elmajszolta a reggelijét, és ő is elindult.

Tivadar az ébredés utáni első 15 percben csak bámult maga elé. Úgy érezte magát, mint akit agyonvertek. Feltápászkodott. Kiment a fürdőszobába, és azon gondolkozott, hogy azt a töménytelen csipát hogyan szedje ki a szeméből? Már azon volt, hogy egy kisebb kalapáccsal, és vésővel fogja kikalapálni, de aztán mégis egy forró zuhany melett döntött. Roppant helyesen. Mert ő ilyen volt. Tudta, mikor mit kell tenni. A tisztálkodás után a konyhára nézett. Nem volt éhes. Majd eszik később – gondolta. Amúgy is menni kell, hogy időben odaérjen Pista Bához. Felvette kedvence ingét, betűrte az egyik odlalon, nadrágot húzott, felvette a felemás csukáit, és útnak eredt.

Idejük volt még bőven, mert nem akartak elkésni. Főleg nem Pista Bától, és főleg nem egy látens körözési ügyben, ahol még valami vérdíj lehetősége is fennforgott. Mind tudták, hogy inkább 10 perccel előbb, mint egy perccel később. Csak hát... Nem mindig úgy alakul, ahogy tervezünk, ugye kérem?

Szanisz Ló, és Rezső útja eseménytelen és gyors volt. Pikk- pakk megérkeztek Pista Bához. A két Rődner már ott volt. Szép is lenne, ha ők érnének a heylszínre legutóljára. Már kedélyesen csevegtek az öreggel. Épp Pletyka Mamáról értekeztek, illettve arról, hogy ő most egyéb irányú meg-, és kifigyelései miatt nem tudott részt venni a szembesítésen. A feno-mén, és a tigrincs egyszerre érkeztek meg.

  • Jó reggelt! – köszönt illedelmesen Szanisz Ló.
  • Jó-jó-jó reggelt! – mondta szintén Rezső.
  • Szervusztok! – mosolygott rájuk Pista Bá, de úgy, mintha nem is egy rendőrségi ügy lenne a háttérben, hanem csak egy szokásos málnaszörpös-palacsintás reggeli. – Hogy vagytok? Rég találkoztunk.
  • I-i-igen! Na-na-nagyon! – Rezső nem tudta türtőztetni magát. Valójában mindeketten szörnyen örültek. Csak ő bírta kevéssbé visszafogni lelkesedését. – Ho-ho-hol te-te-tetszett járni? Me-me-merre? É-é-és mi-mi-miért? És mi-mi-miért nem ha-ha-hamarabb? – és még ezer meg egy kérdést akart feltenni, de most ennyi jött ki belőle.
  • Nos igen, Rezső. Igen... – Pista Bá az állát vakarta. – Ezek jó kérdések, és meg is válaszolom őket, ha mind együtt leszünk. Mindenesterre nagyon örülök, hogy látlak titeket. – az öreg mosolya meleg volt, őszinte és kedves.
  • Igen! Mi is! Nagyon örülünk! – vette át a szót Szanisz Ló, a szavak koronázatlan császára – Mi is nagyon meg vagyunk... – megint kereste a szavakat, megint tőle nem várt módon.
  • ...za-za-zabolázva! – segített Rezső, ezúttal egy zagyvasággal.
  • Illetődve! Ez az! Szóval: jó, hogy visszatért!

Ezidő alatt annyira nem túl messze Tivadar is poroszkált Pista Bá felé. Rendezgette a gondolatait, és a folyton kicsúszú inge alját. Akarva akaratlanul is sztorikat gyártott, hogy mi miért is történt, mi az amit majd eltitkol, mi az amit, kicsit kiszínez, és mi az, amit egyenesen elmondhat. Kisebb gond, hogy a többiekkel nem egyeztetett. Így fennálll a veszélye, hogy egymásnak ellent mondanak majd, ami roppant kínos lesz majd. Főleg, hogy Pista Bá is ott lesz. Ahogy haladt, úgy hesegette el ezeket a kamuzós ötleteket. Inkább elmondja az igazat. Lesz, ami lesz. Maximum tényleg menekülniük kell - ezúttal komolyan –, és felcsapnak betyárnak, nyájakat hajtanak el, és a bolondját járatják a rendőrökkel. Már, ha el nem fogják őket azonnal. „Ehh! Badarság!” – gondolta, és baktatott tovább zsebre tett kézzel.

A távolság csökkent, az idő haladt, nem volt már messze, csak hát... ahogy említettem, nem mindig sikerülnek úgy a dolgok, ahogy azt eltervezzük. Szembejött a Lány. Tivadar lassított. Az ingje alját még intenzívebben tömködte a gatyájába, teljesen reménytelenül. A haját azért megigazította. A Lány persze már rég kiszúrta, és ő is lassított. Ma valahogy... fene se tudja... de még szebb volt. Vagy csak az erdő ágai közt áttörő fény, ahogy világított rá tette még szebbé? Vagy valami más is volt a dologban? Tivadar nem tudta. De mi igen, ugye? *kacsint*

  • Szia! – szólította meg a Lány. És a mosolya egy nagyon,de nagyon nagy pohár málnaszörp édességét is felülmúlta. – Hogy vagy, Tivadar? Hova mész?
  • Szi-szi-szia! – dadogta, nagyon Rezsősen a pacuha ifjú. – Jól vagyok, köszönöm. És te? Én épp megyek. Épp arra. Épp... És te? – a Lány nem tudta, de nem is akarta leplezni a kuncogását.
  • Én csak sétálgatok, és beszélgetek a lakókkal.
  • Óh... Hogy beszélgetsz. Értem. És miért? Vagy miről? – kérdezte tovább zavarában Tivadar, aki mindeképp fenn akarta tartani a beszélgetést. Csak sajna semmi, de semmi értelmes nem jutott eszébe.
  • Hát... – a Lány tétovázott. Mintha nem akarna válaszolni. – Ami az eszünkbe jut. Például, hogy szép az idő. – és újra nevetett.
  • Szép. Igen! – ez a Tivadar... Meg kell mondjam, már ezer éve ismerem, de ilyennek még nem láttam... – És kikkel találkoztál eddig? – folytatta az ifjú a kérdéseket. A Lány megint habozott kicsit.
  • Itt volt például DNS Dénes.
  • A nyugalmazott genetikus professzor?
  • Roppant kedves úriember.
  • Nos igen... – érett egyet Tivadar. – Bár arra vigyázz, hogy nehogy vért akarjon venni tőled. Ezt a rossz szokását nem tudta levetkőzni. – intette óva a Lányt az ifjú, aki ezen tovább nevetett.
  • Hahaha! Arra biztos nem kerül sor! – elhalult a mondat végére. A fiú szemeibe nézett, mintha valamit még mondani akarna, de nem azt mondta, hanem mást. – Főleg így, hogy találkoztunk. - sóhajtott egyet. De alig hallgatóan.

És a két fiatal tovább beszélgetett. Tivadar kezdeti bénázós kérdéseit értelmesebbek váltották fel. Úgyis mondhatjuk: kezdett belejönni, és elmúlt a zavara.

És amellett, hogy a zavara elmúlt, 10 óra is. Márhogy elmúlt. Egy perccel. Majd kettővel. Aztán öttel. És így tovább. Az a bajuszos tudós bácsi, akiről már volt egyszer szó, sok minden más mellett azt is mondta az idő relatív. Jaj! Brrrrrr! Mi ez már? Lásuk! Például: ha a fogorvosnál várunk 1 percet, az olyan, mintha órák hosszat várakoznánk, és szörnyűségesen lassan telik el az idő. Viszont, hogy a játszótéren tombolunk, és labdázunk, és csúszdázunk, és hintázunk, és homokozunk, az olyan, mintha alig pár percig lettünk volna ott. Pedig órák telnek el. Ugyi-bugyi? Nos, így volt ez most is. 11 óra is elmúlt már. Bőven. Pista Bá, a két Rődner, Szanisz Ló, és Rezső számárra ez olyan volt, mintha már hetek óta ott álltak, és csak várakoztak volna. Míg Tivadar észre sem vette, hogy röppent el az idő, amíg a Lánnyal sétált. Ám ekkor Tivadar észbe kapott.

  • Mennyi az idő?! – kérdezte riadtan.
  • Talán dél körül lehet. – mondta a Lány kicsit zavarodottan. „Mi üthetett a fiúba?”
  • Dééééééééééééééééééééééél??? – „Ez nem lehet! Te jó ég!” Tivadar pánik üzemmódba kapcsolt. – Most mennem kell! Ne haragudj! Majd hívlak! Szia! – és elszaladt.
  • Hívsz? Hogy? Hova? – a Lány nem értett semmit. – Szia... akkor... – és nézte, ahogy Tivadar úgy elrohant, mint aki a teret is meggörbíti, csak hogy gyorsabban haladjon.

A Lány benyúlt a zsebébe, és elővette a listát, amit az előző este kapott. A fele sincs még meg. Még egy sóhaj szaladt ki belőle lassan és hosszan. Nem úgy, mint ahogy Tivadar loholt.

„Ennek nem lesz jó vége!” – futott át újra, és újra Tivadar fején a gondolat. És ahogy csak tudott loholt, bízva abban, hogy ha eléggé gyors, akkor talán visszább ugrik az időben. De nem.

Ahogy közeledett már látta Pista Bát az ajtó előtt, meg a többieket. De leginkább Pista Bát nézte. És az öreg arcát. „Mamám!” – gondolta, és ekkor fel is hagyott minden reménységgel.

Folyt. köv.?

Miklós Krisztián, amatőr író / társasjáték blogger

18 éves elmúltam, két kisfiam van (11 és 1,5), szeretek írogatni gyermekmeséket, verseket, és sci-fi novellákat. Rajzolni, dalokat írni és dalszöveget is. Kedvenc hobbim a társasjátékozás. ;)


https://smaragdkiado.hu/termek/varazslatos-mesketek-1-meseerdo/

Vélemények a meséről

Ehhez a meséhez még nem érkezett hozzászólás, legyél Te az első aki véleményezi!
A szerző biztosan nagyon hálás lesz érte!