Barion Pixel

A Húúdenagy-Erdő - tizennyolcadik fejezet


https://smaragdkiado.hu/termek/varazslatos-mesketek-1-meseerdo/
  • 2023.
    már
  • 29

Holistartunk fejezet? – amelyben új nap virrad, valaki féltékeny lesz, és valaki eltűnik
 
Tivadar kapkodta a virgácsait, maga mögött hagyva a Húúdenagy-Erdő ismeretlen részeit. Na, nem mintha Tivadar félős lett volna. Egy pillanatra sem! Mikor belé...

Kép forrása: saját

Holistartunk fejezet? – amelyben új nap virrad, valaki féltékeny lesz, és valaki eltűnik

 

Tivadar kapkodta a virgácsait, maga mögött hagyva a Húúdenagy-Erdő ismeretlen részeit. Na, nem mintha Tivadar félős lett volna. Egy pillanatra sem! Mikor belépünk egy sötét helyiségbe, nem attól félünk, hogy egyedül vagyunk. Hanem attól, hogy nem vagyunk. És Tivadar aztán nem félt sem a sötéttől, sem a helyektől. De legalábbis nem látványosan. Mert ő ilyen volt. Nem félős. Mindenestre szedte a lábait, ahogy hazafele tartott. Hosszú nap volt. Felsorolni is nehéz lenne, mi minden történt. A pacuha ifjú zsebre tett kézzel igyekezett lakhelye felé. Ez egyrészt kamu-nyegle modorát támaszotta alá a nézők számára, másrészt a zsebében lévő karperecet szorította erősen.

Hazaérve kivette zsebéből a varázsereklyét. Az asztalra tette, hogy az szem előtt maradjon. Na, nem mintha lába kelhetett volna. Bár varázscuccok esetén az ember sosem tudhatja, hogy nem növesztenek-e szárnyakat és röppennek ki a nyitott ablakon. Tivadar be is csukta őket. Fő a biztonság. Ruháit elpakolta, ahogy kell. Végig csinálta az esti rutint. Lefeküdt az ágyába és pislogott és gondolkodott. Próbált aludni, de az ördögnek sem sikerült. Talán a telihold miatt? Nincs is most telihold. A karperec járt a fejében. És azzal együtt a Lány. Átfordult a jobb oldalára, majd vissza a balra. Aztán újra át. Oda. És vissza. És megint oda. A percek csendben teltek, de Tivadarnak csak nem jött álom a szemére. Kívülről a prücskök csivitelése hallatszódott. Párt kerestek, és egész éjjel tartó szerenádot adtak. Tivadar felült az ágyában. Markolta a takaróját. Szuszogott. Nézte az asztalt, amin a karperecet hagyta. Felkelt, és odalépett a varázstárgyhoz. Méregette. Az csendben az asztalon pihent. A hold fénye megcsillant pár gyöngyszemen. Nagy levegőt vett, és felkapta. Visszalépett az ágyához, és a párnája alá tette. Kicsit megint forgolódott. Benyúlt a párna alá. A karperec ott volt. Rendben. És szépen elaludt. Az a jó az alvásban, hogy sosem tudjuk mikor alszunk el. Csak azt vesszük észre, hogy reggelt van. Minden alvás olyan, mintha időutazók lennénk. Csak becsukjuk a szemünket és ZSUPSZ!, eltelt egy csomó óra.

A reggel hangjai hiába keresték Tivadar füleit. Ő csak aludt és aludt. Kezét a párnája alatt tartotta. Nem direkt. De mégis. Az órák csendben teltek. A hajnalból délelőtt lett szépen. Tivadar szemeit lassan kinyitotta. Az ablaka alól egy fekete-frigó dala hallatszódott. A madár amint észre vette, hogy Tivadar megmozdult, széttárta a szárnyait, és jégkockákat potyogtatva elröppent. Tivadar dörzsölgette a szemeit. Úgy érezte, kipihente magát, és mégis valami nyomasztotta. Hirtelen a párnája alá nyúlt. „Megvan!” – nyugtázta, és kivette a karperecet. Ismét az asztalra tette, és elindult fogat mosni.

Szanisz Ló és Rezső akkor értek oda Tivadarhoz, amikor az újra felöltözött és zsebébe tömte a Boszorkánytól zsákmányolt, vagyis talált holmit.

  • Szió! – üdvözölte a gatyás ló barátját széles vigyorral.
  • I-i-igen! Szi-szi-szió! – ismételte Rezső, a piri-pöttyös tigrincs, mancsát felemelve.
  • Sziasztok! – köszönt vissza nekik Tivadar. – Bejöttök?
  • Csak épp erre jártunk. – kamuzta Szanisz Ló. Roppant gyengusan. Ki hinné ezt el, kérem, amikor egy Boszorkány bűvös karperece van valakik birtokában? Piha!
  • É-é-épp csak e-e-erre. – erősítette meg Rezső, még gyengébben.
  • Megvan még, ha azt akarjátok tudni.
  • Hooooogy? Miiiii? – képedt el a lovak legcsodálatosabbja. – Táááá, dehottttyis! Persze... – habozott kicsit - ...jó, hogy megvan. Bármi is legyen az, ami megvan.
  • Ká-ká-kár lenne érte.
  • Menjünk? – kérdezte sóhajtva Tivadar, aki már rég átlátott ezen a humbuk dumán.
  • Igen! – csattant fel mindkettő egyszerre. Ráadásul Rezső teljesen dadogásmentesen.

Kiléptek Tivadar lakásából. A nap hét plusz négy ágra sütött. Az 11 ág. Felhőknek nyoma sem volt. A szél az egyik fa mögött várt lesben. Az arra járókat akarta meglepni és jóóóól megfújni. Csak hát, a három jó barát nem arra tartott, ahol ő kukucskált. „Sebaj!” – gondolta a szél – „ Majd jön erre más.”

  • Azt akarjátok – kezdte Tivadar, miközben cammogtak -, hogy újra felvegyem?
  • Mi? Ugyan! Barátom! – Szanisz Ló a legrosszabb színész díját simán megkapta volna, ha bármilyen kritikus látta volna ezt az előadást. – Mi épp csak arra gondoltunk... – kereste a szavakat a szavak legyőzhetetlen ura.
  • Ho-ho-hogy, talán még e-e-egy próbát me-me-megér.
  • ...hogy felvennéd újra. – mondta a feno-mén.
  • Ja. – Tivadar tudta, hogy ez lesz. Olyannyira, hogy ha a barátai nem jönnek, akkor talán maga vette volna fel titokban. De jobb is így. – És hol?
  • Hát ez a jó kérdés, kérlek. A Kócot most hagyjuk.
  • Hagyjuk.
  • Ha-ha-hagyjuk. – nagy volt az egyetértés.
  • Megvan! – emelte fel patáját Szanisz Ló – Pista Bá háza! Hisz’...
  • ...nincs otthon. És törjünk be? – csodálkozott el Tivadar. Rezső is csodálkozott, de csak csendben.
  • Betörni? Nem, nem, nem! Báááááááááááár... – és Szanisz Ló felvette léptében a „gondolkodó ló” pózt – ...az ajtaja nyitva. Sőt! Ő maga mondta, hogy mindig nyitva áll bárkinek. És mi bárkik Sőt! Nem is akárkik! Mi, mi vagyunk!
  • Ez tény. – Tivadar nem is vitatkozhatott volna ezzel az állítással. Rezső sem. De annyira nem, hogy szökellni kezdett Pista Bá háza felé.

Ahogy haladtak, elértek a Tere-fere tere mellé. A lakók itt gyakran jöttek össze és cseverésztek. Tere-feréltek. Zöldövezet. Padok. Nyugi. Mi kell még? Rágcsát és üdcsit mindig hoztak magukkal. Most is jópáran ott üldögéltek és értekeztek. Ki erről, ki arról. Voltak fontos témák, mint például a dugványozott sólet virágok jövő évi ültetésének ütemezése a kelet-fenti szektorokban. És kevésbbé fontosak, mint a Cool-csagok téli vonulásának útvonalának beható elemzése.

Tivadar végignézett a lakókon. Volt, akit ismert, és volt akit nem annyira. Özv. Veresné Verses Veronika, a Kovács ikrek és Eszperente szerzet. Aki... álljunk csak meg! Kivel beszélget? Csak nem?! De! Az a Lány! Eszperente szerzet a Lánnyal csevegett. És milyen könnyeden. Mintha lufikról és vattacukrokról beszélgetnének. Tivadart valami furcsa, sárga érzés kerítette hatalmába.

  • Itt várjatok! – mondta ellentmondást nem tűrően Szanisz Lónak és Rezsőnek. És elindult Eszperente szerzet és a Lány felé, akik a Tere-fere tere szélénél üldögéltek.
  • Sziasztok! – szólította meg őket Tivadar. – Szép nap. Ugye?
  • De kedves! Gyere, telepedj le! – invitálta Eszperente szerzet Tivadart.
  • Szia! – köszönt a Lány is. És észre sem vette, de... elmosolyodott.
  • Jól telik? Hogy telik? Mi újság? – Tivadar valahogy nem tudott őszintén örülni a találkozásnak. Vagyis a Lánynak nagyon örült. De Eszperente szerzetnek egyáltalán nem. Érthetetlen.
  • Köszönjük – válaszolta a Lány -, jól vagyunk. Épp csevegünk. És te? Hogy vagy, Tivadar?
  • Én? Igen. Nagyon jól. Eddig. Pont jól. – a levegőt egyre erősebben vette. Szanisz Ló és Rezső most értek oda. Köszöntek ők is.
  • Sziasztok! Mizu van?
  • Mi-mi-mizu? Van?
  • Ez fergeteges! Gyerekek, gyertek! Egy cseppet belemelegedtem egy csevelybe eme kellemes szerzettel. – Eszperente szerzet a Lányra mutatott és szélesen mosolygott. Tivadarban valamiért egyre jobban ment fel a pumpa. Pedig nem volt nála biciklikerék.
  • Tééééényleg? – kérdezte nyájasan Tivadar. Bár ez annyira volt nyájas, mint amennyire egy csiga gyors egy Formula 3 futamon. Szanisz Ló érezte, hogy valami nagyon nem kóser a barátjával. Közelebb lépett hozzá. – És, miről is értekeztetek itt? Szabad nekünk is tudni? Vaaaaagy... titkos? – és rájuk kacsintott az ifjú.
  • Igen. – mondta a Lány. - Kicsit titkos. De már épp befejeztük. Igaz?
  • Persze! – Eszperente szerzet az órájára nézett és folytatta. - Mennem kell! Engedelmetekkel. – kalapot emelt, meghajolt és elindult. Tivadarban most pattant el valami. És maga sem tudja miért, neki akart ugrani Eszperente szerzetnek. Ezt a pillanatot Szanisz Ló nagyon jól elkapta. Ahogy Tivadart is.
  • Megfojtom! – sziszegte a fogai között Tivadar. De Szanisz Ló már satuba fogta. Miközben az csak jobban rángatózott, és még pacuhább lett. Rezső ekkor elájult. Nem erre számított. Ahogy a többiek sem arra, hogy ennyire gyengék a tigrincs idegei.
  • Naaa, nanananana, barátom! – nyugtatta a paripa nagyon pacuha barátját. – Hóóóóha! Mit fog szólni, a kedves... – és oldalra nézett, hogy a Lányt lássa. Közben Tivadart is odafordította. De... mi ez? A Lánynak se híre, se hamva. Hova lett? Nem is köszönt el. És ki porszívózik már megint!?

Tivadar ekkor röhögni kezdett. Nem, nem nevetgélni. Nem kuncogni. Egyenesen röhögni. Szanisz Ló pedig együtt vele. Rezső magához tért. Annyit látott, hogy a két barátja egymást ölelgeti, és érthetetlen okból röhögnek, mint két fakutya.

Az ok persze nem volt érthetetlen. A Tere-fere tere mellett végig csiki-bokrok húzódtak. Azok indái elérték a két cimborát, és ellentmondást nem tűrően elkezdték őket csikizni. Csikizni, és egyre jobban magukhoz húzni. Rezső már majdnem pánikba esett, ám ezúttal erőt vett magán. Megragadta Tivadart, húzta, cibálta és rángatta minél messzebb a csiki-bokroktól. Amikor az indák szorításából sikerült kiszabadítania, közösen megragadták Szanisz Lót, akinek ekkor már potyogtak a könnyei a nevetéstől. Közös erővel cibálni kezdték a humoros növényzettől a vihógó lovat. Alig pár perc telt el és mind ott ültek a füvön egymás mellett. Túl voltak rajta. Mégsem volt este.

  • Tivadar... – szólította meg barátját Szanisz Ló.
  • Igen?
  • Nem ilyennek ismertelek meg. – és kérdőn nézett rá az ifjúra.
  • Nem tudom, mi ütött belém. – válaszolta Tivadar. Lehajtotta a fejét, és megvakarta a búbját. Tapogatta magát, hogy mindene egyben volt-e. Igen. Megnyugodott. Benyúlt a zsebébe is. – Te jó ég! – kiáltotta – Ne már!

És elővette a karperecet. Vagyis annak darabjait. Ami valószínűleg a nagy ráncigálás során elszakadt. Tanácstalanság lett úrrá rajtuk. A Boszorkány ékszere elszakadt. A gyöngyök szanaszét. Talán nincs is meg mind. Most mi lesz?

Folyt. köv.?

Miklós Krisztián, amatőr író / társasjáték blogger

18 éves elmúltam, két kisfiam van (11 és 1,5), szeretek írogatni gyermekmeséket, verseket, és sci-fi novellákat. Rajzolni, dalokat írni és dalszöveget is. Kedvenc hobbim a társasjátékozás. ;)


https://smaragdkiado.hu/termek/varazslatos-mesketek-1-meseerdo/

Vélemények a meséről

Ehhez a meséhez még nem érkezett hozzászólás, legyél Te az első aki véleményezi!
A szerző biztosan nagyon hálás lesz érte!