A Húúdenagy-Erdő - tizenegyedik fejezet


https://smaragdkiado.hu/termek/varazslatos-mesketek-1-meseerdo/

Tizenegyedik fejezet, amelyben nekiiramodnak a barátok, látunk egy gyanús találkozót, megismerünk bizonyos lakókat, és kialakul egy kis káosz is
 
A három barát döbbenten nézett egymásra, de leginkább Rezsőre. Pechje volt, mert ő hozta a hírt, így tőle...

Kép forrása: saját

Tizenegyedik fejezet, amelyben nekiiramodnak a barátok, látunk egy gyanús találkozót, megismerünk bizonyos lakókat, és kialakul egy kis káosz is

 

A három barát döbbenten nézett egymásra, de leginkább Rezsőre. Pechje volt, mert ő hozta a hírt, így tőle várták a válaszokat, amiknek egyáltalán, de egyáltalán nem volt birtokában. Faggaták, kérdezgették és nyaggaták, de szegény csak ugyanazt tudta eldadogni. Látott egy tisztást, amit nem is tud elmondani, milyen, mert olyan, és egy furcsa alakot, de ebben egyáltalán nem volt bi-bi-biztos. Ami viszont biztos volt, hogy ezt meg kell nézniük. Ebben egyetértettek. Majdnem mind. Rezső, ugyanis kissé még be volt tojva.

  • Indulás! – kiáltotta Tivadar, és elkezdett futni balra. A többiek furcsán nézték, ahogy halad. Na, nem gyorsan, de úgy szépen a maga tempójában.
  • Te mégis mit csinálsz? – kérdezte Szanisz Ló.
  • Hát megyek a helyre, amit Rezső mondott. - válaszolta kicsit lihegve Tivadar.
  • És honnan tudod merre van egyáltalán? – Tivadar lassított, majd megállt. A fejét vakarta.
  • Nem igazán tudom. De tényleg, Rezső! Hát merre van? – rivalt rá a tigrincsre teljesen jogtalanul. Mert néha ilyen volt. Elszaladt vele a ló. Bár azt majd most fog.
  • De-de-de most a-a-akartam mo-mo-mondani. Csa-csa-csak elszaladtál.
  • Persze, hogy! Nincs időnk! Hátha még ott találjuk azt az “alakot” is.
  • Pattanj a hátamra! – bökött a fara felé Szanisz Ló – Rezső, te meg menj előre. Futás!

És uccu! Elől a tigrincs, aki – most, hogy már nyugodtabb volt – szag után haladt. Vagyis a saját bepánikolt szagmintáját követte. Mögötte alig lemaradva Szanisz Ló, akinek a hátán Tivadar pattogott. Talán emlékszünk még a mese elejére, amikor Pista Bá a mese elején gatyán ülte meg Szanisz Lót. Hát, Tivadar is így volt ezzel. Annyi különbséggel, hogy mérhetetlenül bénán. Kapaszkodni is csak épphogy kapaszkodott. Hol a paci sörényébe, hol a gatyájába. Hol pedig a saját füleit fogta, maga sem tudta miért. De haladtak, loholtak, és száguldottak a tett helyszíne felé.

Nem is olyan messze tőlük, a Gondolkodta-tó partján, a susnyás mellett, ahova a nap sugarai már nem találtak utat, két alak állt egymással szemben. Egy magasabb, és egy kevésbé magas. A magasabbon csuklyás köppeny volt. Valahonnan ismerős öltözet. Öltözéke eltakarta az arcát, és teljesen befedte vékony testét. Egyedül a kezei látszottak csuklótól felfele. Finom kezek voltak. Bibircsókoknak, ráncoknak és egyéb undiságnak nyoma sem volt. A vele szemben álló kisebb alak fiatalnak látszott, de nehéz lett volna pontosan megmondani, mert az árnyak jótékonyan elfedték az ő arcát is. Leguggolt, és a nádasból elővett egy hasonló köpenyt, mint amit a másik viselt. A hátára dobta, és ő is a fejére húzta a csuklyát. Egymásra néztek.

  • Sikerült? – kérdezte a magasabb. Hangja egyáltalán nem volt emberi. Remegős volt. Mély. Karcos és kellemetlen.
  • Igen. – válaszolta a másik, és bólintott. Az ő hangja pont, hogy kellemes volt és csengő-bongó. Minden szava méz.
  • Minden? – kérdezte vallatóan az első.
  • Természetesen. Semmit sem sejt.
  • És a bűbáj? – faggata tovább egyre türelmetlenebbül.
  • Rászállt. – a másik most kissé lehajtotta a fejét. Mintha nem örülne annak, hogy ezt kellett mondania. Méginkább: tennie.
  • Jó. Jó! Nagyon jó! – ezeket az “ó” betűket úgy megnyújtotta, hogy csak már miattuk is félelmetes volt, ahogy utána kacagásba kezdett. – Kettő megvan. Hátra van még kettő. – sarkon fordult, hogy ismét megidézze a susnyásban elrejtett, elbűvölt roombáját, amivel el fog repülni. - Siessünk! – nézett süregtően a másikra.
  • Igen, anyám. – mondta amaz, és egy hasonló bűvös mozdulattal életre hívta a saját robotporszívóját, ami engedelmesen a lába alá csúszott várva, hogy gazdája ráálljon, és messze repíthesse. A porszívók motorjai felberregtek és már emelték is a két alakot a déltuánba hajló kék égbe.

A trió már bent volt a Húúdenagy-Erdő sűrűjében. Olyannyira a sűrűjében, hogy itt még valójában egyikük sem járt. Rezső egy macska ügyességével szökellt, ami érthető volt, hisz’ tigrincs volt. Igazi nagymacska. Szanisz Ló pedig szinte mellette vágtatott, ahogy a lábai bírták. Rohanásukat hatalmas porfelhő kísérte. Amilyen gyorsan teltek a percek, olyan gyorsan fogyott a lábuk alatt a távolság. Legalábbis ebben bíztak, és Rezső orrában. A fele úton már rég túl voltak, amikor Szanisz Ló kissé hátra fordította a fejét, hogy megkérdezze Tivadart bírja-e még. De Tivadarnak se híre, se hamva nem volt. Szanisz Ló, a varász ló háta üres volt, mint az ajándékos dobozok a szülinap másnapján. A nagy loholásban észre sem vette, hogy elhagyta utasát. Rezső után kiáltott, aki kontrafékkel megállt, és hátra fordult.

  • Mi-mi-mi van má-má-már?
  • Mi nincs? – javította ki a tigrincset a ló – Vagyis “ki” nincs? – javította ki ezúttal magát a ló.
  • Ti-Ti-Ti – kezdte volna Rezső.
  • Igen. Lesetett valahol. – és aggódó szemekkel hátrafele kémlelt, hátha látja a közelben még a földön, vagy bárhol a barátját.
  • Te-te-te – futott neki Rezső megint egy mondatnak kevés sikerrel.
  • Igen én! – mondta beismerően Szanisz Ló – Nem vettem észre. De hát úgy loholtál! Ki tud egy tigrinccsel lépést tartani, úgy hogy valaki közben a hátán pattog, neked meg át kell ugrálni az akadályokat? – kezdte a vádaskodást a feno-mén. Tivadar szokott replikázni ezekre. Akinek most nyoma veszett.
  • Gye-gye-gyerünk vissza! Ke-ke-keressük meg va-va-valahol.
  • Igen! Jó ötlet. Mi leszünk a kereső... – kereste a nagy szavak mestere a nagy szót.
  • E-e-expedíció? – segítette ki Rezső.
  • ...alakulat! Ez az! – vágta rá Szanisz Ló. És ezzel elindultak visszafelé, Tivadar nevét skandálva.

Tivadar valójában már rég leesett. Egész pontosan akkor, amikor Szanisz Ló egy lelógó ág alatt vágatott el a fejét lehúzva. Mire Tivadar észlelte a növény eléje nyúló tartozékát, már késő volt. PAFF! Lepottyant a paripa gatyájáról, egyenesen háttal a földre. Ahogy földet ért a levelek még fel is röppentek ijedtükben. Nem számítottak rá, hogy ma vendég esik be hozzájuk. Tivadarnak sajgott a háta, zúgott a feje, és a szeme alatt be is lilult. Klassz mokkája lesz, mint egy boxolónak - gondolta. Leporolta pacuha ruháját, és járatta a szemét, hogy betájolja magát. Sikertelenül. Halvány lila gőze volt, hol van. Mert lilababot evett tegnap. Kukoricával.

Ahogy forgolódott, és nézelődött, arra azért sikerült rájönnie a patanyomokból, hogy merről érkeztek, így tudta, hogy a többiek merre mentek tovább. Elindult hát lassan utánuk. Azaz, indult volna, de a környező bokrok, mintha tudj’ isten hogyan, de megelevenedtek volna. Zsizsegtek, zörögtek, a levelek táncoltak a gallyakon sorban, mint a kovboj sortáncosok. Tudta, ez nemcsak szörnyen gyanús, de jót sem jelent. Ki tudja, mi mozog a zöld leveles… és idegességében egy dalt kezdett dúdolni, egy csipkebokorról. Léptei egyre óvatosabbakká, és lassabbakká váltak. Folyamatosan forgott körbe-körbe, mint aki sejti, hogy körülvették. És ahogy lassan hátrált, érzete, hogy valaminek nekiment. Talán fa, talán egy nagyobb kő, talán róka, talán nyúl. Hátrafodult.

Majdnem megált benne az ütő. Ott állt előtte egy majd’ 2 méter magas bennszülött. Orrában valami csont volt kereszben, fülében megannyi kézzel faragott fülbevaló. Teste félmeztelen volt, gatyája meg nem. Mármint nem volt. Helyette egy nagy csokor bugyilevélből készült ágyékkötőt hordott. Egyik kezében egy hosszú dárdát fogott, a másikban egy összetekert, lejárt TV-műsor újságot. Tivadar már hallott róluk. De nem sejtette, hogy igazak a mesék. Pedig, ha valaki, akkor Tivadar igazán tudhatná, hogy a mesék mind-mind igazak. Tivadar próbálta visszanyerni önuralmát, de kacérkodott azzal a gondolattal is, hogy egy hatalmasat sikít, nagyon-nagyon magas hangon. De nem tette. Mert ő ilyen volt. A környező fák, és bokrok mögül egyre több és több bennszülött lépett elő. Óvatosan közeledtek Tivadar felé, teljesen körbe fogva őt. Ekkor beugrott Tivadarnak!

Ők voltak a Wakonda törzs! A legenda úgy tartotta, hogy valaha Kis-Parasztánia szigetén éltek az óceánon túl. És mint minden rendes kannibál törzs előszeretettel láttak, és fogyasztottak turistákat. Sajnos ennek a kannibál szokásnak a kis-parasztániai kormány nem egyáltalán nem örült, ezért felszólította a törzset, hogy hagyják el a szigetet. Különben is egy menő hotelt akartak oda építeni, ahol a törzs lakott, és nem volt szükség bennszülött munkásra. Szegény törzs – mit volt mit tenni – nekiindult a nagy világnak, hogy új otthonra leljen. Nagyon stramm nép volt a Wakonda törzs. Ahogy haladtak, a lábaik csak úgy falták a kilométereket, ők pedig az út közben szembejövőket. Ezt senki nem nézte jó szemmel. Egyszer egy kisebb sereget is küldtek ellenük, de mivel kiváló harcosok voltak, a serget is legyőzték. Utána a törzs tagjai egymást kínálgatták a falatokkal, és katonákkal. Szerencséjükre találkoztak egy férfival, aki látva a törzs vekengését, felajánlotta, hogy segít nekik, és biztosít számukra új helyet. Annyi csak a feltétel, hogy az étrenjükön azonnal változtatniuk kell, mert az mégsem járja, hogy lépten-nyomon úgy falják a járókelőket, mint kis gyerekek a cukorkákat. Beleegyeztek.

- István vagyok. – mutatkozott be a férfi. – Gyertek velem. Van egy erdő, ahol sokan elférünk. – és mutatta az utat a sétabotjával. – De most szólok! Ha egyszer is megtudom, hogy nem álljátok a szavatokat...! – hirtelen ránézett a törzsre. Mintha minden tagjára egyszerre nézett volna, de mégis egyenként. És… mintha a szeme szikrázott volna. Szó szerint. Ez a primitív törzsnek roppant félelmetes volt. Nem is érkezett panasz rájuk soha.

A Wakonda törzs tagjai körbe állták Tivadart. Nem volt menekvés. “Remélem nem veszik elő régi rossz szokásuk!” – reménykedett az ifjú. A kör egy ponton lassan kinyílt. Mintha mindenki tudná, hogy most el kell onnan lépni. Egy sötét alak közeledett. Lépései furcsán ropogtak a leveleken, mintha legalább hatszor rakná le a lábait egy lépéshez. De nem lépett a fénybe. Úgy tűnt itt mindeki csak az árnyékban szeret beszélgetni. Vagy lehet, hogy nem volt naptejük? Tivadar hunyorgott, ahogy beazonosította, kivel is áll szemben. Róla is hallott már. Keveset, ugyan, de épp eleget ahhoz, hogy ne nyugodjon meg. Xoxoxkapitány állt előtte teljes terjedelmében. Ő volt a törzs önjelölt főnöke, mióta leszállt űrhajójával, és ezzel gyakorlatilag isteni rangot szerzett a primitív törzs szemében. Mint mindig, most is kezében volt hű barátja, Korsó, aki minden földi jó forrása volt (Xoxoxkapitány azóta is áldotta a napot, amikor megtalálta).

Tivadar nyelt egyet. Nem is kicsit. Igazi GLUTYYYY volt. Korsó, aki minden jó forrása, és Xoxoxkapitány hűséges társa volt, most láthatóan mérges volt, mert vörös színűre váltott. Vagyis a benne lévő lé. Erre Xoxoxkapitány, aki megértette társa üzenetét, egyik karjával Tivadarra mutatott. Vagyis nem a karjával, hanem azzal a sötétkék rákolló-szerű valamivel, amilye volt.

  • Fogjátok el! Hozzátok a faluba! – utasította alattvalóit Xoxoxkapitány. A törzs tagjai megindultak Tivadar felé dárdáikat rá szegezve.

Tivadar sajnos ezekből a mondatokból semmit nem értett, ugyanis Xoxoxkapitány a Wakonda törzs-, és saját űrnyelvének keverékét beszélte, amit Tivadar meg nem. Ekkor gonosz nevetés hallatszódott Xoxoxkapitány mind a három szájából. Tivadarnak kezdett elege lenni. Ő ilyen volt. Ami sok, az sok. Felcsattant!

  • Állj! Elég legyen! – puffogott. - Még egy újabb történetszál? Hát így sosem érünk a végére a mesének! – és Tivadar a meseíróra nézett. A törzs tagjai meghökkentek, dárdáikat leengedték. Egymáson, Xoxoxkapitányon, és a meseírón járatták tekiteteiket kérdőn.
  • De komolyan! – folytatta szörnyen hepciásan Tivadar – Jön egy Boszorkány, Pista Bá elmegy, visszajön a Boszorkány, nekem van egy nagy mokkám, szeretnék a Lánnyal beszélni, és most még ez is? Mindjárt aludni kell a mese végén, és még alig tartunk a felénél. – Tivadar összefonta a karjait, és nagyon komolyan nézett a meseíróra.
  • Ejnye, no! – ciccentett a meseíró.
  • Már annyira szeretném tudni, hogy mit látott Rezső!
  • No, jó. Megértem. – a meseíró nagyon részre-hajló volt a szereplőkkel. Elmosolyodott. - Nos, akkor most ezt a részt most lezárjuk, ééééééés: - A meseíró csettintett.

HOPP!

Tivadar ott pattogott újra Szanisz Ló hátán, aki követte Rezsőt, a piri-pöttyös tigrincset, a tett helyszíne felé. Egy fa kinyúló ága miatt Szanisz Ló lehúzta a fejét, és vele együtt Tivadar is. Már nem volt sok. Már majdnem félúton voltak. “Csak le ne essek…” – gondolta Tivadar. – “…megint.”

Folyt. köv.?

Miklós Krisztián, amatőr író / társasjáték blogger

18 éves elmúltam, két kisfiam van (11 és 1,5), szeretek írogatni gyermekmeséket, verseket, és sci-fi novellákat. Rajzolni, dalokat írni és dalszöveget is. Kedvenc hobbim a társasjátékozás. ;)


http://mocorgohaz.hu/

Vélemények a meséről

Ehhez a meséhez még nem érkezett hozzászólás, legyél Te az első aki véleményezi!
A szerző biztosan nagyon hálás lesz érte!