A Húúdenagy-Erdő - nyolcadik fejezet


http://mocorgohaz.hu/
Nyolcadik fejezet, amelyben búcsúzunk valakiktől, még több fát találunk, akik szomorúak, és még valami furcsa is történik
 
Az idő napos volt, a szellő pihent egy fán, emiatt a bárnyfelhők kissé morcosak voltak, mert nem tudtak vonluni. Elégedetlenkedve ...

Kép forrása: Saját

Nyolcadik fejezet, amelyben búcsúzunk valakiktől, még több fát találunk, akik szomorúak, és még valami furcsa is történik

 

Az idő napos volt, a szellő pihent egy fán, emiatt a bárnyfelhők kissé morcosak voltak, mert nem tudtak vonluni. Elégedetlenkedve bégettek, de mivel magasan voltak az égen senki nem hallotta őket. Egy teljesen hétköznapi hétköznap volt a Húúdenagy-Erdőben. Pista Bá és Terem Búra kényelmesen, kedélyes csevegés közepette sétált a fák között. Csoszogtak, baktattak, lépdeltek, andalogtak, slattyogtak és kavicsokat rúgdostak maguk előtt. Kedvesen oda-odaköszöntek a többi lakónak, sőt mindegyikükhöz volt egy-egy kedves szavuk is. Ők is tudták, hogy mennyire fontos, hogy kedvesek legyünk a többiekhez. Összefutottak özv. Veresné Verses Veronikával is. Vele hosszabban is elcsevegtek a rég nem látás örömére.

  • Szia Veronika! – köszöntötte Pista Bá a színpompás ruhát és 5 méteres szoknyát viselő hölgyet.
  • Pista!

Hogy rohannak az évek,

Öröm látni téged,

S ki ez a snájdig úr,

Ki melletted elbúj’?

  • Csak sétálgatunk a barátommal. Bemutatom neked Terem Búrát. Régről ismerjük egymást. – és a mellett álldogáló Terem Búrára mutatott széles kar mozdulattal. Terem Búra enyhén megbiccentette a fejét, épp annyira, hogy a kis szoba ne csusszanjon le, egyenesen Veresné Verses Veronika nyakába.
  • Kisztihand. – modta nagyon régiesen. Ez azt jelentette, hogy „kezeit csókolom”. És, mert Terem Búra igazi úr volt – sőt, ÚR, csupa nagy betűvel – így is tett: kezet csókolt. Nem mernék megesküdni rá, de valami huncutság volt a szemében.
  • Fiatalember, nagyon kedves,

Kézcsókjával nekem kedvez

Veronika az én nevem.

Nem baj, hogyha letegezem?

Nem volt baj. Még váltottak pár rímet (főként Terem Búra és Veronika), majd búcsút intettek, és haladtak tovább sétájukon. Az ösvény széléről rájuk köszönt Kabóca Csabóca is, aki épp a fellépésre készülve gyakorolta a rá kioszott poénok elsütését. Ha már összefutottak Pista Bával ,akkor a véleményét is kikérte az öregnek az előadásáról. Elmondta a szövegét. Komoly hatásszüneteket iktatott be, kikacsintgatott a közönségre, és díszes meghajlást is tett a végére. Azt akarta, hogy mind a két poénja úgy üljön, hogy csak na, sőt még annál is jobban! Hogy csak na-na! Megnyugtatták Csabócát, hogy fantasztikus és egyben óriási sikere lesz. A közönség biztosan a combját fogja csapkodni. Az az apróság, persze szóra sem érdemes, hogy Csabóca csak a saját szövegét mondta el, így csak minden második mondat hangott el a viccekből.

Pár perc mendegélés után odaértek a Szürcsi büféhez. A büfé valójában egy alighasznált kisbusz volt, amit szorgos kezek alakítottak át és hoztak a Húúdenagy-Erdőbe, amíg a jármű még tudott magától gurulni. A büfét a mindig nagy hangú, mindig jó kedvű, mindig nagy darab Pohárka Jolánka üzemeltette, aki bőven mérte, és szolgálta fel a rendelt itókákat a kedves vendégeknek. Azt még érdemes hozzátenni, hogy Pohárka Jolánka haja annyira, de annyira bozontos, és kócos volt, hogy már évek óta egy kulipintyő család fészkelt benne. Vele dolgozott a férje, a soha nem nagy hangú, szinte sosem jó kedvű, mindig aprócska termetű Teszetosza Sándor. Azt még érdemes hozzátenni, hogy Teszetosza Sándor feje búbján egy hajszál nem sok, annyi sem volt. Így telente korcsolyapályaként üzemeltette kopasz feje búbját, amit a Húúdenagy-Erdő aprócska, de annál lelkesebb meztelencsiga hokicsapata bérelt jelentéktelen összegért ezdés céljából.

A három barát az egyik talponálló pult mellett állt talpon. Szanisz Ló egy vödörből itta a vizet nagyon hangosan és kulturálatlanul. Rezső, a piri-pöttös tigrincs egy tálkából lefetyelt tejet, és fröcskölt le körben mindenkit. Tivadar pedig bubis málnaszörpöt szürcsölt mohón, mert ez volt a kedvence. Kész passz. Ő ilyen volt. Málnaszörpös kívül és belül is. Kívül azért, mert nagy mohóságában összefröcskölte a pacuha ingjét. Belül azért, mert már a nyolcadik nagy pohár bubis málnaszörp csorgott le a pocakjába. Pista Bá és Terem Búra lépett oda hozzájuk. Köszöntek, és illedelmesen megkérdezték, hogy csatlakozhatnak-e. A három barát természetesen igent mondott.

  • Mi újság, mi újság? – kérdezte Pista Bá. – Hogy vagyunk? Hogy vagyunk?
  • Köszönjük, köszönjük, pompásan, pompásan. – felelte Tivadar, aki kissé össze volt zavarodva, hogy miért kell mindent kétszer mondani, kétszer mondani?
  • Az remek, remek. – hümmögte Pista Bá, ezzel még nagyobb zavart okozva Tivadarban. – Nos, azért jöttünk, hogy búcsút vegyünk. – tért a lényegre, és levette okuláréját, hogy egy finom tapintású textil darabbal megtörölgesse. A három cimbora nem tudta leplezni meglepetését. Rezső szája szélén egy csepp tej hosszú útra indult lefele az állára, ahol himbálózott még kettőt, mielőtt a tigrincs mellényszőrőre vetette magát egy csatakiáltással, amit sajnos senki nem hallott. Mivel tej volt. A három barát pedig csak bámult a bejelentés okozta meglepetéstől.
  • Bú-bú-búcsú? E-e-el tetszik me-me-menni? – törte végül meg a csendet Rezső.
  • Igen, Rezső. Terem Búra is, és én is elmegyünk. – Pista Bá a sarkain himbálózott, láthatóan ő is furcsán érezte magát egy kicsit.
  • Nananana! Hóóóóha! Ááááááácsi! – tört elő Tivadarból. Ráadásul erről a „hóóóóháról” Szanisz Lóban egy roppant rosszemlékű kantár kellemetlen rémképe sejlett fel. Brrrrrrrrrr! „Soha többé!” – gondolta, és igazított egyet a gatyáján.
  • Ez nem így megy, hogy csak úgy elmegy Pista Bá. – hőbörgött Tivadar.
  • É-é-és Te-Te-Terem Búra i-i-is. – tette hozzá illedelmesen Rezső.
  • De, Tivadar. Most el kell mennünk. – Pista Bá hangján lehetett érezni, hogy ez most nem képezi vita tárgyát.
  • És, és... – hebegte Szanisz Ló – De, ugye vissza tetszik jönni? Hát, ha nem is egyből, mondjuk ma, de azért – gondolkodott mi a jó szó – teszem fel holnap?

Pista Bá hümmögött és billegett. A három barát szemeiben annak a reménytelen reménynek a szikrája csillogott, amikor az ember „igen” választ vár, miközben tudja, hogy a válasz „nem” lesz. De hátha!

  • Nos, nem. Biztos, hogy nem holnap. Talán kicsit később. – mondta a rossz hírt Pista Bá.
  • Talán. Igen. Később. – erőstette meg Terem Búra és igazított egyet a kis szobáján.
  • Hosszú az út előttünk, indulnunk kell. – és az öreg kéz-, pata és mancsfogásra nyújtotta kezét. – Vigyázzatok magatokra addig, és egymásra is!
  • Ú-ú-úgy lesz, Pi-Pi-Pista Bá-bá-bá.
  • Persze, vigyázok én mindenkire. – mondta kevés hitelességgel Tivadar.
  • Igen! Tessék csak rám bízni őket is, meg mindekit is! – mondta Szanisz Ló, kicsit több meggyőződéssel, mint kollegája.
  • Nos, ez esetben: szervusztok! – Pista Bá rájuk mosolygott, megfordult és elindult a Húúdenagy-Erdő legközelebbi be-, és kijárata felé.
  • Van szerencsém. – mondta Terem Búra, és megemelte picit a kis szobáját, mintha kalapot emelne és biccentett, majd Pista Bá mellé ért, hogy együtt sétáljanak tovább.

Annyira meg- és le voltak döbbenve, hogy még a részletekről is elfelejtették fagganit az öreget. De már késő. Lelombozódtak, mint a Békanyál-tó melletti lugasban a hivatásos szomorúfüzek. Ezt nem lehet máshogy mondani. Elkeseredtek, elbúsultak, elkenődtek, elszomorodtak, elszontyolodtak. Sőt! Egyenesen elszontyompolodtak!

  • Pedig milyen jó indult a reggel. – mondta Szanisz Ló. – Jót aludtam, a kedvence gatyám van rajtam, nem csípték meg az éjjel valakik a valagam. Erre tessék! Ez!
  • Neked több gatyád is van? – hunyorgott Tivadar Szanisz Lóra. – A terepszínű, az oké. Na, de másik?
  • A-a-azt a te-te-terepszínűt, ké-ké-kérlek ne em-em-emlegesd. – motyogta Rezső, a piri-pöttyös tigrincs, miközben újra lejátszódott benne az a pár súlyos másodperc, ahogy a még súlyosabb lóval együtt ráestek az egyáltalán nem súlyos Tivadarra kolompostól, ágastól, és mindenestől.
  • Igen, van! Hogyne lenne! Csak nem gondolod, hogy ugyanazt a gatyát hordom minden nap? – kérte ki magának Szanisz Ló. – Annyi csak, hogy mind roppant hasonlatos egymáshoz.
  • Vettél egy tucat ugyanolyan gatyát? – képedt el Tivadar.
  • Egész pontosan 34-et!
  • Hagyjátok már a gatyákat! – csattant fel Rezső, ismét egyáltalán nem dadogva. Vett egy nagyobbacsak levegőt, ami erős sóhajba fordulva hagyta el a tüdejét – E-e-elmegy...
  • – nyugtázta szomorúan Tivadar. – De mondjuk, barátom, te még igazán beszélhettél volna hozzá. – bökött orrával Rezső felé.
  • É-é-én? – a tigrincs csodálkozva nézett a pacuha barátjára a felemás csukában.
  • Igen, te! Mivel dadogsz. Így húzhattad volna az időt! Esetleg hosszan mesélhettél volna nekik mondjuk a... – gondolkodott - ...az űrcsillagászati kifürkészeti egyetem legújabb tudományos miegymásairól.
  • A miről? – ezt már Szanisz Ló sem értette, pedig ő a szavak önjelölt nagymesetere volt.
  • Hát arról! Őőőőő, amit mondtam. Az űrcsillagról!
  • A-a-azt sem tu-tu-tudom, ho-ho-hogy az mi-mi-mi az?
  • Nem mindegy? A lényeg, hogy ha elég hosszan mondtad volna, akkor nem megy el.
  • Elég hosszan? – csóválta a fejét a csoda-mén – Mondjuk 3-4 évig?
  • Legalább! Vagy 20! – vágta rá Tivadar határozottan. Mert ő amúgy egy igen határozott egyén.
  • Ezt te sem gondolod komolyan, barátom. – nézett Szanisz Ló Tivadarra kissé kérdőn, kissé komolyan.
  • Re-re-remélem! – erősítette meg a tigrincs.
  • Nem, persze, hogy nem. Csak talán. De akkor is! – Tivadar kifakadt. Mert most nem volt olyan, mint szokott.

Az erdő egy teljesen másik részén, ahol a madár is jár, a Sármenti Tölgyfüge lugas összes tagja elsápadt kicsit. Kicsit nem érezték jól magukat. Pedig szerették ők a látogatókat, és alapvetően vidám természetük volt. Jókat szoktak nevetgélni. De most, azóta, hogy a látogatójuk elment, valahogy nem. Valahogy semmi sem jó. Sőt! Inkább szomorú. Egyre inkább.

A látogató puha lépdekkel haladt, már-már szökellt egyik fától a másikig, ahogy távolodott a lugastól. Árnyéktól árnyékig haladt teljesen nesztelenül, mint egy macska. Minden lépte könnyed volt és légies. Megállt egy Bamba-fa mellett. A fa lábainál lévő üregbe nyúlt, és kivette hosszú, fekete köpenyét. A köpenyt széles mozdulattal a vállára borította, a csuklyát pedig a fejére húzta. Karjait széttárta és apró köröket írt le a két mutatóujjával. Motyogott. A levelek körülötte mintha feléledtek volna, felemelkedtek a földről, és az idegen körül körbe-körbe kezdtek repkedni. Por, levelek és apró gallyak, mint egy mini-hurrikán táncoltak körülötte. Szél volt, de hang egy pisszenés nem sok, annyi sem. Egy villanás! És az idegen lába alatt megjelent egy roomba. Olyan magabiztosan állt rajta, mint akinek egyenesen része a lakástisztító automata robotporszívó. A roomba felberregett, egyre magasabb fokozaton búgott, majd az idegennel a hátán felemelkedett, maguk mögött hagyva a pityergő Sármenti Tölgyfügéket, és a látottakból semmit sem értő Bamba-fát.

Folyt. köv.?

Miklós Krisztián, amatőr író / társasjáték blogger

18 éves elmúltam, két kisfiam van (11 és 1,5), szeretek írogatni gyermekmeséket, verseket, és sci-fi novellákat. Rajzolni, dalokat írni és dalszöveget is. Kedvenc hobbim a társasjátékozás. ;)

Vélemények a meséről

Ehhez a meséhez még nem érkezett hozzászólás, legyél Te az első aki véleményezi!
A szerző biztosan nagyon hálás lesz érte!