A Húúdenagy-Erdő - tizenkilencedik fejezet

A Húúdenagy-Erdő - tizenkilencedik fejezet.

Az egy híján húszadkik fejezet – amelyben szó lesz bosszúról, nagy keresés veszi kezdetét, majd jön még egy furi átalakulás

• Merre jártál? – a kérdés dübörögve visszhangzott a lakásban. A szobában sötét volt, csak valami nagyon halovány fény sejlett be kintről. Egy valami világított csupán. Egy szempár. A karosszékben ült a Boszorkány és a Lányt figyelte. – Azt mondtam, siess! Egyik lábad itt, a másik ott. Erre te eltűnsz? Mit csináltál ebugatta?
• Találtam e-e-egy tisztást. – hebegte a Lány. Szemeit jobbra és balra járatta. Kerülte anyja tekintetét zavarában.
• Egy tisztást? – ismételte a Boszorkány kérdőn.
• E-e-egy tisztást. Igen! És ott – nyelt egyet – gya-gyakoroltam. És ügyes voltam, mert sikerült két fát is elbűvölni! – büszkén húzta ki magát, még akkor is, ha valójában lódított.
• Iiiiiigen? – csodálkozott el a Boszorkány, és felállt a karosszékből. A Lányhoz lépett. – Helyes. Helyes. Ezt már szeretem. Ezt tanítottam neked. És meglásd – kezét a Lány vállára tette -, bosszúnk édes lesz, mint amennyire keserű volt, amit ők tettek. Találtam is egy új helyet, ahova ma este elmegyünk. Szem nem marad szárazon! – És nevetett. És kacagott. És hahotázott. És félelmetes volt.
• Igen, anyám. Édes lesz a bosszú. – kezét az anyja kezére tette volna, de az elhúzta azt, ahogy a konyha felé indult, hogy csináljon magának egy pohár bogár-bél szörpöt. Sok jéggel. Azt szerette, ha az itala annyira jeges, mint a szíve. Ezért is bosszantotta, hogy mindig olyan gyorsan elolvad a jég az italokban.

A Lány szomorú tekintettel követte. A roombája a lábát böködte. Azt jelezte, hogy fáradt. A Lány ránézett, leguggolt hozzá. Megsimogatta, majd az ujjával egy apró kört rajzolt a levegőbe, és a robotporszívó elindult a töltőállomása felé pihenni. A Lány pedig a szobájába ment.

A három barát tanácstalan volt, mint egy kisközség. Ültek a fűben, és nézték a szétszakadt karpercet. Tivadar egyik tenyerében tartotta, miközben a másik kezével a zsebében matatott, és kereste a hiányzó szemeket. Mindhiába.

• Mi van? – kérdezte türelmetlenül a szavak lova. – Megvan?
• Nincs! Nem látod? – Tivadar idegesen keresett tovább.
• Ta-ta-talán a fö-fö-fö..
• A földre nem eshettek? – lopta el Rezső ötletét Szanisz Ló. És mind négykézláb kerestek tovább.

A fű nem volt magas, de nagyon sűrű volt. Valószínű, hogy a csiki-bokrok ráncigálása és csiklandozása közben történt a baj. Lehet, hogy a bokor indái lopták el. Akkor arra már hideg vizet ihatnak. Sosem szedik ki őket onnan. Már, ha ott vannak a hiányzó szemek.

• Hány darab hiányzik?
• Lehet, hogy három, vagy négy. – válaszolta Tivadar, miközben a dús füvet simogatta – Maximum öt. Talán hat. Vagy csak egy. Vagy egy sem. Nem tudom! – Tivadart nagyon bosszantotta, hogy annyit fogdosta a karperecet, de egyszer sem jutott eszébe megszámolni a szemeket.
• Azért bosszantó, hogy egyszer sem jutott eszedbe megszámolni a szemeket, pedig mennyit fogdostad. – ciccegte Szanisz Ló. Tivadar Szanisz Lóra nézett nagyon keményen. Olyan, igazán, de igazán hunyorogva.
• Mert te ugye megszámoltad?
• Nem is volt nálam! – védekezett Szanisz Ló.
• De nem is kérted el, mondván: “Óh, Tivadar, kedves barátom. Ugyan hadd számoljam már meg a gyöngyöket a karperecen!”
• Miért tettem volna?
• Hogy megszámold!
• Dejszen nem is tudok számolni rendesen! Ló vagyok!
• Elég legyen már! – tett rendet Rezső, a most egyáltalán nem dadogó piri-pöttyös tigrincs. – Keressük tovább a darabokat! A madzag legalább megvan? – kérdezte a többiek elkerekedett szemeit nézve.
• Van. A nagyja. – válaszolta megszeppenve Tivadar.
• A-a-az jó. Kö-kö-kösd össze addig.
• Jó ötlet. – értett egyet Tivadar, mert ő ilyen volt. Egyetértő. Összekötötte azt, ami megmaradt.

Kerestek tovább és még tovább és még egy kicsit. Semmi. De semmi. Találtak pár kacsakövet, amiből Tivadar eltett egyet, egy bükk-makkot, egy szívószálat (Valaki csúnyán szemetelt. Nem szép dolog!), és egy csapat mini-pulykát, akik különféle vidám indulókat énekeltek. Viszont most roppant mérgesek voltak, mert épp benne voltak a gyakorolásban, amikor Tivadarék megzavarták őket. A három jóbarát elnézést kért, és elhátrált.

• Akkor ennyi. – mondta Tivadar lemondóan.
• Mennyi?
• Semennyi!
• Mé-mé-még annyi se-se-se.
• Nincs meg. Vagy nincsenek meg. Mi legyen? – kérdezte a letört pacuha ifjú, miközben az egyik csukáját igazgatta, mert úgy érezte belement egy szúrós kavics.
• Nem tudom. Talán... – és Szanisz Ló, a szavak koronázatlan királya kereste birodalma alattvalóit, vagyis a szavakat.
• ...pr-pr-próbálkuk ki í-í-így is.
• ...így is felvehetnéd? – kontrázott Szanisz Ló. Rezsőt már kezdte kicsit zavarni, hogy ló haverja az ő ötleteit adja elő sajátjaként.
• Hahó! – egy kedélyesen vidám hang szólt hozzájuk. Odafordultak. Azt már tudjuk, hogy a Húúdenagy-Erdő minden lakója furi volt a maga módján. És ez így is volt rendjén. De Vratylag Csomány a furibbnál is furibb volt. Legalábbis, ahogy beszélt. – Hát ti mit krimláztok erre, mikor a tonyán is röttyent?
• Mi? Mi épp… - Tivadar most úgy kereste a szavakat, ahogy Szanisz Ló szokta. Fogalma sem volt, mit mondott Vratylag.
• ...é-é-épp klimmantottunk, me-me-mert Ti-Ti-Tivadar potyrántott e-e-egy csi-csi-csicsmántot. – magyarázta Rezső. A másik kettő úgy nézett rá, mint aki egy szárnyas sellőt látott elrepülni a Gazember-hó harminc-huszadikai ünnepi felvonuláson.
• Ahá! – nevetett Vratylag – Akkor blakmongyáljatok, mert sömpendős a frikmány! - és jól hátba vágta Tivadart, aki ettől csuklott egyet. Próbált Vratylagra mosolyogni, mint aki érti miről van szó. De sem mosolyognia, sem értenie nem sikerült.
• Ha-ha-ha! – nevetett Rezső, a piri-pöttyös többnyelvű tigrincs. – Böförtési lágyokosan tröszmélünk. – mindketten nevettek. Csak Szanisz Ló és Tivadar állt ott szótlanul. De ha Rezső úgy mondja, akkor az úgy van.
• Frikmáns! – folytatta Vratylag. – Csumpálda és kroszolát!

Vratylag búcsút intett nekik és elindult az erdő felé. Mentében még nevetgélt. Rezső valóban vicces egy tigrincs.

• Ez mi volt? – kérdezte őszinte meglepődéssel Szanisz Ló.
• Se-se-semmi. Csa-csa-csak beszélgettünk.
• Oooooooooooooké – nyújtotta meg Tivadar a szót. – Mindegy is. Gyerünk!
• Nosza! – adta ki utólag a parancsot Szanisz Ló. – Irány Pista Bá háza!

A három barát szaporán haladt a cél felé. Már csak pár fa és kanyar. A kolomp-fa ágai már messziről látszódtak. Pista Bá háza magányosan állt a fák között. A cimborák odaértek. Megálltak és körbenéztek. Feszülten figyelték figyeli-e őket valaki. Mivel egyikük sem volt rutinos besurranó tolvaj, roppant feltűnően csinálták mindezt. Csak a vak nem látta, hogy rosszban sántikáltak. Az ajtó mellé álltak. Forgatták fejüket. Tivadar bólintott Szanisz Lónak, aki még egyszer körbe nézett, és a kilincsre tette az egyik patáját. Rezső hangosan megköszörülte a torkát. Erre a másik kettő összerezzent. Szanisz Ló elengedte a kilicset, és hátra ugrott, egy jó 5 métereset. Tivadar behúzta a fejét az ingje nyakába. Mindenketten a tigrincset nézték. “Mi van már?” – suttogta Tivadar. Rezső rázta a fejét. “Semmi.” – motyogta - “Csak a torkom.” Mind felsóhajtottak. Újra! Ezúttal már ügyesebben haladtak. Az ajtó kitárult, és beléptek. A padló recsegett a lábuk alatt. Tudták, hogy senki nincs otthon, de mégis. Jobb félni! Pár percig mászkáltak, hogy bizti-bizti meggyőződjenek róla, hogy egyedül vannak. Egyedül voltak.

• Na, akkor. – kezdte Szanisz Ló – Nosza!
• Nosza? – kérdezte Tivadar. Nem azért, mert nem értette, hanem mert húzni akarta az időt.
• No-no-nosza! – buzdította Rezső is az ifjút, mert szörnyen kíváncsi volt.
• Jól van! Jól van! Na! – Tivadar benyúlt a zsebébe. Kutatott. Megfogta a megjavított karperecet és előhúzta. A nap sugarai ugyanúgy csillantak meg a megmaradt gyöngyszemeken, mint korábban. Tivadar ujjain lassan forgott a Boszorkány ékszere. Nagy levegőt vett. – No, jó.
• No…
• …jó-jó-jó.

Tivadar becsukta szemét. Megrázta a fejét, hogy a haja jobbra és balra lengedezett. Felemelte látványosan az egyik karját. A másikban a karperecet fogta, amit most odatartott a csuklója elé. Kifújta a levegőt, és felhúzta a karpercet. A többiek szemei hatalmasra nyíltak, ahogy várták az átváltozás eredményét. Vágni lehetett a csendet. Egyedül Bögöly szárnyainak zümmögése hallatszódott, aki hosszas követés után most érte utól Szanisz Lót. Berepült a nyitott ajtón és a paripa tompora felé repült. Rezső reflexből úgy csapta le, hogy csak úgy nyekkent a padlón. Hála a kitin páncéljának nem esett komoly baja, csak a feje volt kicsit zizi. Csillagokat látott. A kobakját fájlalva nézte a három jómadarat. Nem tudta mi folyik itt, és nem is értette volna meg. Elvégre csak egy bögöly volt. Így újra felrepült, ám ezúttal ki az ajtón, hogy más falatka után nézzen. Majd megbánja még ez a ló!

Tivadar alakja elhomályosodott. Úgy, ahogy korábban, csak most valahogy lassabban. De sikerült! - Az ifjú pacuha alakja a felemás csukákban átváltozott. Ám ezúttal se nem a kisfiú, se nem a Lány, se párna-fa nem lett.

A feje egy sarki-elefánt feje volt két hosszú ormánnyal. A teste egy fatüzelésű kályha, az egyik karja filctoll, a másik csoki bonbon, a lábai pedig lánctalpak voltak. Mivel az orrmányok roppant nehezek voltak a teste többi részéhez képest, arccal előre borult fel. Sajnos se a filctoll, se a csoki bonbon nem volt alkalmas arra, hogy tompítsa a zuhanást. Sem hogy utána felsegítse magát, hogy a lánctalpaira álljon. A két barátja próbálta (lánc)talpra állítani. Pár perc küzdelem után sikerült is a produkció.

• Húúúúúúúúúúúúúha! – Szanisz Ló, ha akarta volna sem tudta volna leplezni megdöbbenését.
• Ennyire rossz? – kérdezte Tivadar.
• Ne-ne-nem!
• Nem? Huh… Akkor jó!
• Mé-mé-még rosszabb!
• Micsoda??? – és egy nagyot trombitált az orrmányaival. Ezen maga is meglepődött.
• Szerintem inkább… - a varázslatos ló habozott - …inkább vedd le a karperecet!
• Az lesz a legjobb. – Tivadar a csuklója felé nyúlt. Csak hát az egyik karja csoki bonbon volt, a másik filctoll. Ezekkel nem lehet fogdosni. Kétségbe esetten kapkodott. – Nem tudom levenni! TRŐŐŐŐŐŐŐŐT! – trombitálta - Segítség!!!

Folyt. köv.?