A Húúdenagy-Erdő - tizennegyedik fejezet


https://smaragdkiado.hu/termek/varazslatos-mesketek-1-meseerdo/
  • 2023.
    már
  • 06

Tizennegyedik fejezet – amelyben kiderül mi volt Kornél üregében, és ez miért is fontos, aztán lecsillapodnak a kedélyek, és megtudjuk, mit csinál egy kolbász a tó partján
 
A három barát egyformán megkövülve nézte az üreget. Kornél megint elbambult. Ha r...

Kép forrása: saját

Tizennegyedik fejezet – amelyben kiderül mi volt Kornél üregében, és ez miért is fontos, aztán lecsillapodnak a kedélyek, és megtudjuk, mit csinál egy kolbász a tó partján

 

A három barát egyformán megkövülve nézte az üreget. Kornél megint elbambult. Ha rajta múlt volna az egész tisztást, sőt, az egész erdőt ellophatták volna.

  • No, jó. – kezdte Szanisz Ló – Mivel nekem patám van, nem tudok benyúlni, és kivenni, ha van is ott bármi. Mármint, be tudok nyúlni, de megfogni nem tudom.
  • És a gatyáid? – kérdezte Tivadar. – Azokat hogy veszed fel? Patád van. – hangja egyben volt gúnyos és vádló. Szanisz Ló ki akarta húzni magát. Nem szép dolog.
  • Az más! – vágta oda a lovacska. – Az megy patával is. Sőt menne nélkülük is! Sőt, egy kézzel is! Sőt! – folytatta volna, csak kifogyott a szavakból. Ami roppant meglepő a szavak koronázatlan királyától.
  • Sőt? És akkor most ennyi? Meg se próbálod? – erőltette Tivadar, de Szanisz Ló az égbe meresztette orrát, és prüszkölt egyet, jelezve, hogy fel is út, le is út. – No, jó. – Tivadar Rezsőre nézett.
  • Mi-mi-mi van? – nézett rá értetlenül Rezső. Óh, hogyne tudta volna, hogy mi van. De esze ágában sem volt a mancsait bedugni abba az üregbe.
  • Hogy-hogy mi van? – visszhangozta Tivadar. – Az van, kérlek, hogy valakinek be kell nyúlni, és a te mancsod erre teljesen…
  • Alkalmatlan! – vágta közbe Rezső.
  • Alkal… - Tivadar megtorpant, majd mégis lendületesen folytatta – Na, jó. Ide figyelj: ha te nem nyúlkálsz bele, és Szanisz Ló sem, akkor mi lesz? Itt nézzük ezt a likat napestig?
  • Amúgy tényleg esteledik. – jelezte Szanisz Ló.
  • Köszönöm. Látom, hogy esteledik. Épp ezért mondtam! – fujtatott Tivadar.
  • De-de-de nekem ma-ma-mancsom va-va-van. – mondta Rezső. Ez egyrészt tény volt. Másrészt kifogás. Majd Tivadar eldönti, melyiket választja. A vége ugyanaz: ő bele nem nyúl semmi sötét likba!
  • És??? Mancs? Nekem meg majdnem lúdtalpam! Mégis hordok csukát!
  • Felemásat. – tette hozzá a csoda ló gúnyos felhanggal.
  • Az mindegy! – csattant fel Tivadar. – Lényeg, hogy csuka van, kifogás nincs!
  • De-de-de nem le-le-lenne jobb, ha-ha-ha mégis te nyú-nyú-nyúlnál bele?
  • Nem! Én biztos nem nyúlok bele! – Tivadar utolsó szavait az erdő fái visszhangozták még pár másodpercig. Aztán némán álltak. A percek ólomlábakon bandukoltak, hogy egymásba olvadva órákká, majd napokká, hetekké, hónapokká, végül évekké váljanak. De erre most nem került sor. Mert Tivadar megtörte a csendet.
  • Jól van! Rendben! Akkor én! – mert ilyen volt. Önfeláldozó. Kész passz. Mi így szeretjük. – Belenyúlok, és kihalászom, bármi is legyen ott. Ételmaradékos tányér, bőrpénztárca, vagy egy szőrös bubics. Jó! – Feltűrte ingujját. Letérdelt. Becsukta a szemét. Nagy levegőt vett, bízva, hogy kitart a következő 6-8 órában. Ez eltart egy darabig – gondolták mind -, mivel Tivadar a karját csak miliméterről milliméterre tolta be.

A Húúdenagy-Erdő egy másik részén a tehetetlen düh, és harag egyre nagyobb mértéket öltött valakiben. Már nem csak villámok cikáztak, hanem kisebb-nagyobb lángnyelvek is megjelentek, amik diszkréten a helyiség függönyeit lángra lobbantották. A Lány motyogott valamit, és jobb kezével a lassan lángba boruló függönyre mutatott. A lángok kihúnytak.

  • Hogy lehettem ennyire figyelmetlen!? – dübörögte a Boszorkány.
  • Talán még ott van? – kérdezte a Lány bátortalanul.
  • Talán? – förmedt rá a Boszorkány – A talán nem elég jó!
  • Akkor menjünk oda, és keressük meg. Még biztos ott lesz. – javasolta a Lány bizakodva.
  • Hol van Artúr? – dörrent egyet a Boszorkány. Majd egy gyors motyogás után a Roombája megjelent a lábai előtt. Berregett, és engedelmesen hagyta, hogy gazdája rá álljon. A motorja felberregett, és már emelte is őt az erdő feletti ég végtelen kékjébe. Mögötte a Lány is megidézte közlekedési eszközét, majd rá állt. Az is felberregett, és az anyja után repítette.

Tivadar olyan lassan nyújtotta és tolta a kezét amennyire csak lehet. Ha 5 évig tart, akkor 5 évig tart. Így volt vele. Ő ráér. Mert ő ilyen volt! Ráérős.

  • Siess már! – sürgette Szanisz Ló, aki semmiképp nem akart egy Bamba-fa árnyékában nyugdíjba menni. – Nem érünk rá egész nap!
  • I-i-igen! Ha-ha-haladj már!
  • Ti könnyen vagytok! – förmedt rá a másik kettőre Tivadar. – Nem a ti karotok van bent a horror barlangban, pókok, skorpiók, kígyók és békák között! - És kirántotta a karját. Az eddigi munka ment is a levesbe. Újra elkezdte tolni. Ha lehet még lassabban.
  • Ó jaj... – sóhajtott a feno-mén. Aztán lépett egyet Tivadar felé.

Ekkor mi történt!? Ó jaj! Hát nem megbotlott a csodaló?! Pedig 4 lába van a lónak, és mégis megbotlik. És hogy, hogy nem, olyan ügyetlenül botlott meg, hogy Tivadar karját teljesen betolta az üregbe. Tivadar majdnem sivalkodni kezdett, de ráharapott az alsó ajkára, magában tartva ezt a kislányos reakciót. Pedig őszinte lett volna. Mármint most pont ő ilyen volt: őszinte. Viszont a karja már tövig bent volt. Nem volt mese. És érdekes… nem találkozott se pókokkal, se skorpiókkal, se kígyókkal, se békákkal. Viszont valamit érzett az ujjai alatt. Valami picit, ami kemény. Kör alakú. Megvan! Megmarkolta, és kihúzta a karját.

  • Látjátok, pupákok? Ennyike! Hát ettől féltetek annyira? – kérkedett a többieknek, akik tekintetében egy “ugye viccelsz?” nézés volt. Mert biza, ez járt a fejükben azután, hogy végignézték Tivadar vekengését az üreggel. – Na akkor! Hogy is mondta mindig Pista Bá? “Ez is megvolt, még sincs este!” Gyerünk haza!

Pista Bá neve hallatán mindnyájuk szíve kicsit elszorult. Hiányzott nekik az öreg. A bölcsességei, a sétabotja, és a kopasz feje teteje. Vajon mikor tér haza? Ha egyáltalán... Nem is beszélték túl a dolgot. Elindultak. Rezső elől, aki a saját szagát követve vezette őket. Tivadar, és Szanisz Ló egymás mellett követték a tigrincset. Nem loholtak. Inkább sóhajtoztak.

Az égen a két sötét alak gyors egymásutánban haladt. Az erdő fái lentről nézték őket, és integettek nekik. Kedves fák voltak. Mindenkinek integettek. A Roombák, vagyis az elektromos robotporszívók, szélsebesen repítették őket. A kimutatások szerint a Roombák 2.432-ször gyorsabbak, és hatod annyi üzemanyagot (áramot) fogyasztottak, mint elődeik, a turbó, rakéta porszívók, amik ráadásul hangosak is voltak. A modellváltás időszerű volt. Haladni kell a korral, még akkor is, ha Boszorkány az ember fia. Vagy lánya. Amint megérkeztek a Bamba-fa mellé, leugrottak Roombáikról, és odarohantak. Az idősebb feltűrte köpenye ujját, és mélyen benyúlt a Bamba-fa üregébe, aki ezen kicsit felszisszent. Jobban szerette, ha nem ilyen erőszakosak vele. De már késő volt. A Boszorkány jobbra és balra járatta karját. Ellökött az útból minden pókot, skorpiót, kígyót és békát. Keresett, és kutatott. Semmi. Semmi, de semmi. Az üreg üres volt. Mint egy játszótér éjjel. A düh, és méreg egyre jobban elhatalmasodott rajta. Tovább matatott, és kutatott.

A három jóbarát hosszú séta után visszaért a Húúdenagy-Erdő általuk már jól ismert részére. Egyszerre nagyot sóhajtottak. Pedig meg sem beszélték előre.

  • Akkor itt vagyunk. – nyugtázta Tivadar.
  • Itt. – értett egyet Szanisz Ló.
  • I-i-itt. – tette hozzá Rezső, a piri-pöttyös tigrincs. Feleslegesen.
  • Nekem mára elég is volt. – folytatta Tivadar, és újra egy mélyről feltörő sóhaj szaladt ki belőle.
  • Menjünk haza. – javasolta Szanisz Ló.
  • E-e-ez jó ö-ö-ötlet.
  • Haza. Én meg... – habozott, és kezébe vette a karperecet. Nézegette, forgatta. A gyöngyszemek karkötőn feketék voltak. Mint az ében. Csillogtak a madzagon, amire rá voltak fűzve. - …ezt magammal viszem.

Ezzel mindenki egyetértett, mert igazából senki nem akart elvinni semmit, ami egy Boszorkány tulajdona volt. Sőt, jobb is, hogy Tivadar vitte magával. Ő az a fajta legény, aki az ilyen varázstárgyakat simán tudja kezelni. Majd ő! A Gondolkodta-tó partjánál állva összenéztek, bólintottak egymásnak, és ki-ki elindult haza.

Kivétel Tivadar, aki pár lépés után lassított, majd megállt. A tavat nézte. Figyelte, ahogy a Nap lassan a fák mögé bukik, hogy álomba szenderüljön, és átadja helyét örök társának a Holdnak, akivel soha sem lehettek egyszerre egy helyen. Mintha egy “se vele, se nélküle” kapcsolatban lennének. Jól jöttek ki egymással. Amikor az egyik bejött, a másik jól kijött. Tivadar a tó partja felé lépdelt. Kavicsokat rúgdosott menet közben. Odaért a tó partjához. Leült. Annyira fáradt volt, hogy valójában lehuppant. Csak ült és nézett. Nézte a tavat. Nézte a fákat. A Holdat, és a lassanként előbújó csillagokat. Ahogy nézelődött meglátta, Kolbász Oszkárt. Oszkár pár méternyire tőle feküdt a tó partján. Ott, ahol mindig szokott. Tivadar elmosolyodott. Bár igazán nem vágyott társaságra, de Oszkárnak most megörült. Vele mindig jó volt beszélgetni. Nem dumált bele a dolgokba, nem kérdezett zagyvaságokat, és nem okoskodott. Csak okosan hallgatott. És néha csak erre van szükség: hogy valaki meghallgasson minket. Itt viszont meg kell jegyezni azt az apróságot, hogy Kolbász Oszkár valójában egy sima, hétköznapi paprikas kolbász volt. Semmi több. Igaz, nem is kevesebb. Viszont beszélni akkor sem tudott volna, ha akart. Sok idővel ezelőtt valaki elejtette a Gondolkodta-tó partján, és azóta ott volt. Mivel a Húúdenagy-Erdőben az idő máshogy telt, vagyis sehogy, és senki nem öregedett, így a tó partján felejtett kolbász sem romlott meg. A lakók – nem tudván, hogy ő nem egy társuk – tisztelettel kezelték, mellé ültek, és beszéltek hozzá. Valaki Oszkárnak nevezte, mert úgy hallotta ez a neve. Így lett Kolbász Oszkár. Oszkár mindenkit szépen, türelmesen meghallgatott. Nem dumált bele, nem kérdezett zagyvaságokat, és nem okoskodott. A közösség teljes jogú tagja lett. És most Tivadart hallgatta. Együtt nézték a tavat, a Holdat és a csillagokat. Tivadar elmesélte neki, hogy találkozott a Lánnyal. Hogy miként jutottak el a tisztásra, ahol minden fa szomorú volt. Hogy nem tudják, most mit tegyenek. Hogy találták meg a karkötőt a fában, ami most nála volt. És, hogy nem tudta, mi legyen vele. Belenyúlt pacuha ruhájába, és elővette a bizsut. Nézegette. A Hold fénye tükröződött minden szemen. Talán fel kellene vennie. Igaz, nem az ő stílusa. Csak kíváncsiságból. Forgatta. Nem. Most nem veszi fel. – gondolta végül. Lógatta az ujjain. Pörgette. Játszott vele. Megmutatta Oszkárnak is. Ő is megcsodálta. (Nem). Még hosszú percekig üldögéltek együtt a tó partján. Majd Tivadar elbúcsúzott Oszkártól, és tényleg hazaindult.

  • Neeeem! – erre az ordításra a süketek is felkapták volna a fejüket. – Hol van!?

A Boszorkány dühösen matatott az üregben, mindhiába. Annyira mérges volt, hogy az kimondani, de még leírni is nehéz. Az ujjaiból már sok-sok száz és ezer, kisebb és nagyobb villám cikázott az ég felé, megvilágítva a fákat, és bokrokat.

  • Biztos nincs az üregben? – kérdezte a Lány.
  • Nincs, mondom! Azt hiszed viccelek? – rivallt rá a Boszorkány.
  • Nem! Dehogy! – mentegetőzött a Lány, és hátrább lépett egyet. – Akkor nem tudom.
  • Hát én sem! De a karperec nélkül nem tudok átalakulni! – a Boszorkány fújtatott, kapkodta a levegőt, és ventillált. Ekkor becsukta szemeit. Mintha mormolna valamit. Nagy levegőt vett. Kifújta. És még egyet. És megint ki. Megnyugodott. Látszólag. – Rendben. Meg kell találnunk. De közben a tervet is folytatnunk kell! Kevés az időnk.
  • Igen, anyám. – mondta Ánya.

Folyt.köv.?

Miklós Krisztián, amatőr író / társasjáték blogger

18 éves elmúltam, két kisfiam van (11 és 1,5), szeretek írogatni gyermekmeséket, verseket, és sci-fi novellákat. Rajzolni, dalokat írni és dalszöveget is. Kedvenc hobbim a társasjátékozás. ;)


https://smaragdkiado.hu/termek/varazslatos-mesketek-1-meseerdo/

Vélemények a meséről

Ehhez a meséhez még nem érkezett hozzászólás, legyél Te az első aki véleményezi!
A szerző biztosan nagyon hálás lesz érte!