12 nap karácsonyig

12 nap karácsonyig.

A legenda szerint karácsony éjszakáján az első éjféli harangszóra a gonosz lelkek elveszítik egy időre az erejüket és az állatok beszélni kezdenek. Olyankor minden megtörténhet!

Tizenkét nappal Szenteste előtt egy különösen hideg, szeles délutánon, amikor a nap bújócskát játszott a felhőkkel, egy Linette nevű, élénk fantáziájú, tizenkét éves kislány ugrándozott egy kis, őrségi falu macskaköves utcáin. Barna haja minden egyes ugrásnál meglibbent, a szemeiben ezernyi kaland pajkossága csillogott.

Ezen a napon, ahogy Linette a pékségbe ment, megvette a kalácsot, meg a zsömléket, amire az édesanyja kérte, de még nem volt kedve hazamenni, így körbe járta a piacot. Ahogy bolyongott, nézelődött, egyszer csak egy különös bódéba botlott. A többi gyümölcsöt, élelmiszert és ruhákat árusító standtól eltérően ez csillogó csecsebecsékkel és különös karácsonyi szerkezetekkel volt feldíszítve, amelyek csillogtak-villogtak és zümmögtek. A bódé mögött egy öregember ült, akinek a szakálla olyan fehér volt, mint a távoli hegyek tetején a hó. A szeme éles volt, mint egy sólyomé, és olyan vidám huncutsággal csillogott, mint a kislányé.

„Üdv, ifjú kalandor!” -köszöntötte furán a kislányt az öregember, a hangja olyan rekedtes, rozsdás volt, mint az őszi falevelek színei. „Szeretnél belekóstolni a Csodálatos Krisztián árujába?”

„A Csodálatos micsodába?” -kérdezett vissza Linette kíváncsian.

„Kedves lányom, Krisztián a varázsló vagyok.” -mutatkozott be a férfi egy grandiózus kézmozdulattal, csillámporfelhőt küldve a levegőbe. „A legfantasztikusabb kívánságokat kínálom azoknak, akik elég merészek ahhoz, hogy elfogadják.”

„Egy kívánság?” -visszhangozta Linette, és a gondolatai máris tele voltak különböző ötletekkel. „Ez csapda?”

"Nem csapda, csak egy kis szórakozás!” -biztosította a kislányt a varázsló és rákacsintott Linettre. „De vigyázz, mert a kívánság, amit teljesítek, nem mindig az, amire számítasz.”

Ezt hallván Linette szeme még fényesebben csillogott. Hogyan is tudott volna ellenállni egy ilyen érdekes ajánlatnak? Gondolkodás nélkül rábólintott. „Rendben, Krisztián úr, benne vagyok!

Mi a kívánságod?”-kérdezte az öregember, s ezúttal kellemes, csilingelő hangon szólalt meg.„ Azt kívánom, hogy bárkivel, bármikor helyet cserélhessek, de csak egy napra.

Rendben, de ne feledd el, hogy mindig csak egy napra.”

És ekkor a varázsló könnyed kézmozdulattal egy maréknyi csillogó port fújt a levegőbe, és ahogy az Linette körül leülepedett, a lány furcsa bizsergést érzett, amely a fejétől a lábujjáig átjárta.

Másnap reggel Linette arra ébredt, hogy a nap besüt az ablakon, és gondolatai a rejtélyes kívánság körül kavarognak. Valóság volt, vagy csak egy ostoba álom? Miközben ezen töprengett, a kisöccse, Jakab berontott a szobájába, már felöltözve, készen állva arra, hogy szánkózni hívja.

„Linette!”-üvöltött a fülébe Jakab, és felugrott az ágyára. „Megígérted, hogy ma elviszel a parkba!”

„Ó, tényleg!”-mondta álmosan Linette, és játékosan felborzolta Jakab haját.

Ahogy Jakab kirohant a szobából, Linette így gondolkodott. Mi lenne, ha ma próbálnám ki a kívánságot? Ahogy a parkba értek, észrevette a Galambos nénit, egy mogorva öregasszonyt, aki mindig ugyanazon a padon ült, és mindig a galambokat etette, soha nem mosolygott, és rosszallóan nézett a közelben játszó gyerekekre.

„Mi lenne, ha helyet cserélnék vele?” És még mielőtt Linette kétszer is meggondolta volna, azt suttogta maga elé: „Csere!” Nem igazán számított arra, hogy bármi is történni fog. És Linette ekkor hirtelen a padon találta magát, egy zsák kenyérmorzsával az ölében, körülötte a galambok mohón hurrogtak, búgtak. Hitetlenkedve nézett körül, és rájött, hogy valóban a Galambos asszony szemén keresztül látja most a világot. A park túloldalán legnagyobb megdöbbenésére megpillantotta saját magát, a testét, amibe most a zavart öregasszony költözött bele.

„Te jó ég!” És Linette a Galambos asszony hangján szólalt meg, miközben keze döbbenten megpaskolta fiatal arcát.

A galambok elröppentek, amikor Linette, a Galambos néni alakjában, felállt. Megpróbált visszaemlékezni, hogyan szokott a Galambos néni viselkedni. Elkomorult, és azt mormolta: „Hess innen, ti bosszantó madarak!”, de nem tudta megállni, hogy el ne nevesse magát, amikor a galambok elröppentek.

Eközben a Galambos néni, Linette testébe zárva, azon kapta magát, hogy a hinták felé ugrál, és a mogorvaságát egy pillanatra elfelejtette az újra fiatalnak érzett izgalom miatt. Nevetett - ez a hang egészen idegen volt a Galambos néni szájából.

Linette elbűvölten figyelte a Galambos nénit gyerekként, és rájött, hogy talán az öreg hölgyet kimozdította a magányából. Az első váltás furcsasága a nap hátralévő részén is folytatódott. Linette, aki igyekezett fenntartani a Galambos néni szigorú viselkedését, végül élvezte a parkban elhaladóknak tett panaszait, és viccesnek találta azok zavart arckifejezéseit. Eközben a Galambos néni, átmenetileg fiatalságát felvállalva, minden olyan tevékenységbe belevágott, amit még soha nem mert kipróbálni, a fára mászástól kezdve a Jakabbal való szánkózásig.

Ahogy telt a nap, Linette rájött, hogy az, hogy valaki mással cserélhetett életet, még ha csak rövid időre is, új perspektívát nyújtott. Mert a Galambos néni szemével látta a világot, és felfedezte életének olyan részleteit, amelyek megmagyarázták mogorvaságát: a magányt, a múlt utáni vágyakozást, amikor még családtagok vették körül, és azokat az apró örömöket, amelyeket a madarak etetésében talált.

Amikor a nap a horizont alá süllyedt, Linette tudta, hogy itt az ideje visszatérni a saját testébe. A park szélénél állva azt suttogta: „Krisztián, kérlek csináld vissza!”, és érezte, ahogy az immár ismerős bizsergető érzés átjárja testét.

Pillanatokon belül újra önmaga volt. A Galambos néni, aki ismét a saját testében volt, zavartnak, de elégedettnek tűnt. „Köszönöm, kedvesem ezt a szép napot!” -suttogta a szokásosnál lágyabb hangon, és egy csipetnyi mosollyal az ajkán haza csoszogott. Linette elégedett volt, mert mosolyt csalt egy olyan ember arcára is, aki úgy tűnt, elfelejtett mosolyogni.

Másnap Linette kalandjai folytatódtak. Alig várta, hogy még több emberrel cseréljen, hogy minden elképzelhető perspektívából megtapasztalja az életet. Az iskolában a legjobb barátjával, Oliverrel cserélt, csak hogy megtudja, tényleg van-e szeme a tarkóján, ahogy mindig is állította.

Oliver világában gyorsan eligazodott, felfedezte az íróasztalában elrejtett titkos rágcsálnivalóit, és azt a hátborzongató képességét, hogy sasokként szárnyaló papírrepülőket tudott készíteni. Eközben Oliver, Linette testében, zavarba jött a lány firkáinak bonyolultságától, amelyek a jegyzetfüzetének minden oldalát díszítették.

„Linette, a kézírásod olyan, mint egy hullámvasút!” -kiáltott fel Oliver, miközben matekórán próbálta megfejteni a jegyzeteit.

„Ezt hívják művészi érzéknek!” Viszonozta Linette, és nyelvet nyújtott rá.

A nap tele volt mulatságos helyzetekkel, ahogy egymás titkait felfedezték, többet tudtak meg egymásról, mint amennyit puszta beszélgetésből valaha is megtudtak.

Egy másik alkalommal Linette nem tudta megállni, hogy ne cseréljen, az iskola mogorva gondnokával, Pali bával, csak hogy megtudja, mitől olyan rosszkedvű. A lány rájött a férfi titkára: az opera iránti szenvedélyére, amelynek akkor hódolt, amikor az üres folyosókat söpörte, és hamis dallamai visszhangoztak a folyosókon.

Gondnokként úgy forgathatta a felmosórongyot, mint egy karmesteri pálcát, és amikor visszaváltoztatta magát, egy cetlit hagyott a zsebében: „Énekeljen hangosabban, Pali bá! A világ az ön színpada!” Ahogy a két hét letelt, Linette kívánságokkal teli kalandjai az esti legendák tárgyává váltak. Minden este elmesélte az aznapi kalandjait Jakabnak, aki tágra nyílt szemekkel és fülig érő vigyorral hallgatta. A kedvenc története az volt, amikor a lány felcserélte a család macskáját, és a délutánt azzal töltötte, hogy a napon szunyókált és a saját farkát kergette.

De bármennyire is jól érezte magát, Linette tudta, hogy minden jó dolognak egyszer vége szakad. A kívánság csak ideiglenes volt, a varázslat kölcsönadása, amit végül vissza kell majd adni. És bár imádta a kalandokat, a leckéket is nagyra becsülte, amelyeket ezekből tanult.

Kívánsága utolsó napján, december 24-én Linette visszament a piactérre, remélve, hogy megtalálja a Csodálatos Krisztiánt, és megköszöni neki a felejthetetlen élményeket. A szerencse úgy hozta, hogy megtalálta a férfit, aki épp a standját állította fel, csillogó herkentyűivel körülvéve.

„Nocsak, nocsak, csak nem az én kedvenc kalandorom!” - kiáltott fel Krisztián a varázsló, amikor meglátta és szemei ragyogóbban csillogtak, mint valaha. „Na, milyen volt a 12 napod?"”

Hihetetlen!” – mondta Linette, és a hangja remegett az izgalomtól. „Annyi mindent tanultam, nemcsak másokról, hanem magamról is. Köszönöm, Krisztián úr!”

Az öregember mosolygott, meleg, mindentudó mosollyal. Amikor távozni készült, a Csodálatos Krisztián utána szólt: „Ne feledd, Linette, hogy az igazi varázslat benned van!”

És Linette, ahogy aznap este álomba merült, új kalandokról és a váratlan dolgok végtelen öröméről álmodozott, mert rájött, hogy a világ egy csodálatos hely, tele varázslattal, csak fel kell fedezni. Így köszöntött rá Szenteste!