Hogyan lett a szitakötő?

Hogyan lett a szitakötő?.

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, ahol a kurta farkú malac túr. Vagy mégsem. Talán nem is kell olyan messzire mennünk, hogy ráleljünk egy különleges titokra. Egy olyan titokra, amire királyok és királynők vigyáztak, nehogy kitudódjon. A köztudat persze beszélt róla, mégis elfogadták mendemondának, senkinek nem jutott eszébe kideríteni az igazságot. Senkinek? Hazudtam. Az öreg király uralkodása alatt élt egy paraszt asszony. Nem volt neki sok mindene, de amije volt, arra nagyon tudott vigyázni. Szeretett sétálni a borongós erdőkben, szaladni a harmattól csillogó réteken, és szeretett énekelni a madarakkal. Talán legjobban mégis a szabadságát szerette.

Ez a paraszt asszony a szokásos reggeli sétájára indult. Azonban nem az általa megszokott útvonalat választotta, hanem sokkal beljebb merészkedett az erdőben. Egy furcsa alakú barlangot talált, melynek a bejáratánál egy hatalmas vaskapu volt elhelyezve. Megpróbálta kinyitni, dörömbölt rajta teljes erejéből, de semmi sem történt. Mire hazaindult már tűzvész pusztította a szántóföldeket, a réteket, és az asszony házát is bekebelezték a komor lángok. Ekkor ért véget az asszony szabadsága.

Azt hitte, hogy már sosem lesz többé boldog, és amikor csak tehette, nyakába vette az utat, és a barlang keresésére indult. Talán egy év is eltelt, mire újra rátalált a titkos barlangra a hatalmas ajtóval. Addig dörömbölt a kapuján, amíg valaki, vagy valami vissza nem válaszolt onnan. Egy erős morgás rázta meg az ajtót, úgy, hogy az asszony hátraesett ijedtében. Vissza se nézett, csak szaladt hazafelé, hogy minél messzebb legyen a barlangtól. Mégis, ahogy teltek a napok, egyre kíváncsibb lett. Vajon mit rejt a barlang?

Egy borongós hajnalon úgy döntött, hogy ismét megkeresi a barlangot, és megfogadta, hogy nem fog egykönnyen megijedni. Már nem tévedt el, teljes magabiztossággal lépett be az erdő fái közé, majd ugyanazzal a magabiztossággal el is érte célját. Ott állt a barlang, rajta a vasajtó.

– Hahó! 

Óvatosan közelítette meg az ajtót, és bekukucskált a kulcslyukon. Először fel sem fogta, hogy mit lát, mivel egy hatalmas szem bámult rá vissza. Amikor a szem eltűnt a kulcslyukból, hirtelen egy kósza láng szökött ki a szabadba.

– Nahát! Tűz!

Már tudta, hogy mit rejt a barlang. Tenyerét az ajtónak támasztotta és keservesen sírni kezdett. A lombok között megbúvó tündér nem érthette az asszony bánatát, nézte, ahogy könnyei patakokként csordogálnak szomorú arcán. Eleresztette az ágat, és az asszonyhoz repült.

– Miért sírsz ily keservesen? – szólította meg.

– Sajnálom őt – válaszolta csendesen, miközben az ajtóra mutatott.

– Bezárva kell lennie, csak így óvhatjuk meg az emberek faluját.

– Mindenkinek jár a szabadság!

Tovább sírt, mert nem bírta elviselni más lénynek a szenvedését. A tündér pedig, aki vigyázott a sárkányra, látta ezt, és neki is megesett a szíve rajta.

– Légy szabad! Szállj, repülj! Erődet elveszem, de élhetsz, érted ezt megteszem.

Ahogy kimondta a szavakat, a vaskapu nyikorogva kitárult. Az asszony hátraugrott ijedtében, azonban a sárkánynak már nyoma sem volt. Helyette egy kecses szitakötő repült ki a barlangból. Azóta nincsenek sárkányok a Földön, s azóta gyönyörködhetünk a szitakötők reptében.