A karácsonyi hópihe

A karácsonyi hópihe.

A karácsonyi hópihe

Sűrű pelyhekben hullott a hó az esti órákban. Minden csendes és nyugodt volt. A magasban egy kicsiny hópihe hatalmas izgalommal szemlélte a földre hulló hópelyheket. Sóvárogva nézett utánuk, ő is szeretett volna már a földre hullani. Erre azonban még várnia kellett egy picit, na de nem olyan sokat, csak egy éjszakát, hiszen az ő küldetése az volt, hogy karácsony napján hulljon a földre. Irigyelték is őt ezért sokan a hópihék közül, hiszen tudták, hogy karácsonykor földre hullani a legszebb dolog, ami velük történhet, mert a fehér karácsonynak mindenki örül. A kicsiny hópihe ezzel az izgalommal a szívében feküdt le aludni, azonban nem jött álom a szemére, és csak forgolódott-forgolódott. Hajnal lehetett, amikor végre elaludt. És csak aludt és aludt. Egyszer csak felébredt és nagyot nyújtózott. Mosolyogva emlékezett vissza az álmára, melyben átaludta a karácsonyt, és így nem tudott földre hullani.

- Hu, de jó, hogy ez csak egy rossz álom volt! - sóhajtott nagyot.

- Beszállás! Aki nem jön, annak jövő karácsonyig várnia kell a földre hullással – hallatszott egy hang a távolból.

- Jaj, mégsem csak álmodtam? - ijedt meg a kicsiny hópihe. Azzal gyorsan kinézett az ablakán és látta, hogy a többi hópihe már a felhőn ücsörögve várja, hogy útnak induljon.

- Most mi lesz? - sopánkodott. - Várjatok meg, én is itt vagyok! - kiáltotta hangosan és közben gyorsan elindult a felhő irányába. Egy-kettőre a felhőnél termett, gyorsan felpattant rá és máris útra készen állt.

- Majdnem lemaradtál! – mondta az egyik hópihe viccesen. - Elfelejtetted, hogy mikor van az indulás? - kérdezte csodálkozva.

- Dehogy felejtettem, elaludtam – mondta pironkodva a hópihe.

- Még szerencse, hogy sikerült ideérned, különben várhattál volna jövő karácsonyig – bölcselkedett a hópihe.

A kicsiny hópehely azonban már nem is hallotta a társa szavait, lehunyta a szemét és gondolatban már a föld felé szállt, miközben a felhő elindult a sok-sok hópihével az úti céljuk felé. A kicsiny hópihe szíve tele volt örömmel, mert tudta, hogy micsoda boldogságot fog okozni az embereknek és leginkább a gyerekeknek azzal, hogy karácsony napján fehér lepellel fogja beborítani a földet nagyon sok társával együtt. Így utazott a hópihécske, amikor a felhő egyszer csak lassítani kezdett és végül megállt. A hópihék megérkeztek az úti céljukhoz, egy kicsi hegyi faluhoz.

- Végállomás! - kiáltotta a felhőt irányító hópihe. - Hulljatok a földre és lopjatok melegséget az emberek szívébe, ezzel kívánva nekik boldog karácsonyt! - mondta vidáman.

A kicsiny hópehely nagyon izgatott volt. Erre a napra várt egész életében. Behunyta a szemét és elindult a föld felé. Csak szállt és szállt lefelé szívében hatalmas boldogsággal. Egyszer csak megpillantotta az apró falu házait, és tudta, hogy most már közel a cél. Ahogy közeledett a föld felé, az egyik ablakban két kislányra lett figyelmes, akik fülig érő szájjal, ámulva nézték a hóesést. Ettől a szíve rögtön melegséggel telt meg, és mosolyogva érkezett meg a földre, egy kicsi ház udvarába. Már sűrű lepel borította a tájat, mire ő is földet ért. Mindenhol csend és béke honolt, amelyet a házból kiszűrődő karácsonyi énekek hangja tört meg, míg a fehér hótakarót az ablakon átszűrődő karácsonyfa égősora színezte szivárványszínűvé.

- Csendes éj, szentséges éj, csöndje szent, titka mély – énekelték a házban lakók. Majd kinyílt az ajtó és gyerekek szaladtak ki a frissen hullott hóba. Hógolyót gyúrtak, hóembert építettek, hóangyalt rajzoltak és közben kacagtak, csillogott a szemük. A hópihe, aki a nagy játék közepette már egy hóember fejére került, óriási boldogsággal figyelte a gyerekeket, akiknek ilyen nagy örömöt tudott okozni azzal, hogy földre hullott. Aztán a felnőttek is megjelentek az udvaron, akik szemében ugyanolyan csillogás volt, mint a hóban játszadozó gyerekekében. Majd jöttek az állatok is. A kutyus ide-oda szaladgált a frissen hullott hóban, a cica először félve lépett a fehér hólepelre, de végül a mancsával ő is játszadozni kezdett vele. A kicsiny hópihe szívét melegség árasztotta el, és így merült álomba.

Reggel a nap szikrázó sugaraira ébredt fel. Ahogy körülnézett, mindenhol vakító fehérséget látott. Az udvart ellepték a tegnap este felépített hóemberek és a hóba rajzolt angyalok. Nem telt el sok idő, és ismét gyerekzsivajtól lett hangos az udvar. A hópihe boldogan figyelte a gyerekeket. Így telt el egyik nap a másik után, mígnem a hópehely érezni kezdte, hogy a napocska sugarai egyre jobban melegítik, és a hóember, mely ez idő alatt az otthona volt, szép lassan olvadásnak indult, a fehér táj szürkévé kezdett fakulni. A hópihe tudta, hogy nemsokára el fog olvadni, de nem szomorkodott, mert beteljesítette a küldetését. Örömöt okozott az embereknek, melegséget lopott a szívükbe azzal, hogy társaival együtt fehér karácsonyt ajándékozott nekik. És ahogy egy bölcs hópihétől tanulta, adni az egyik legszebb dolog a világon, mert mások öröme a mi szívünket és lelkünket is megszépíti.