A Kárókatona

A Kárókatona.

A Kárókatona

Egyszer volt, na hol is volt? Egy dombokkal övezett apró erdőcskében különböző állatok éltek nagy békességben, összetartozásban. Nyári estéken hatalmas mulatságtól volt hangos az erdő szegletében lévő tisztás, a környező dombok késő éjszakáig visszhangozták a kurjantásokat. Évtizedekig senki és semmi nem zavarta meg az itt lakók boldogságát.

Egy reggel azonban az ágak közül furcsa hangok szűrődtek ki. A földön élő állatok csak annyit láttak, hogy egy számukra ismeretlen, nagy fekete madár gallyakat hord egy magas fa tetejére, és mire a nap az erdő fölé érkezett, már kész is volt egy fészek. Az állatok kíváncsian gyűltek össze a fa alá és figyelték a hosszú nyakú, kicsi fejű, nyúlánk alakú fekete madarat, aki tengerzöld szemével méregette az összesereglett társaságot. Érezte, hogy a jó modor azt sugallja, hogy bemutatkozzon.

-Szervusztok! A nevem Kormorán, de hívhattok nyugodtan Kárókatonának is, röviden Kárónak. Mostantól én leszek az új lakótársatok. Ígérem, nem foglak zavarni titeket-Szólt mézes-mázas behízelgő hangján.

Teltek múltak a napok. Káró a lombok sűrűjéből figyelte az erdő lakóit. Próbált mindenkinek a bizalmába férkőzni és sikerült is neki elaltatni a kezdeti bizalmatlanságot. Senki nem is sejtette az igazi okot, amiért ide kellett költöznie.

Az erdőbe be-bejártak a szomszédos falucska kecskéi zsenge leveleket legelgetni. Nagyon szerettek az erdő lakóival pletykálkodni is, így hamar elmondták a legjobb barátaiknak, az őzeknek, a fekete madár féltve őrzött titkát. Kormorán egy hatalmas varázserővel megáldott varázsló volt, aki egyszer csúnyán átverte egyik társát. Büntetésképpen Varázslóországból száműztek és kárókatonává, azaz kormoránná változtatták.  Azt az átkot szórták a fejére, hogy csak akkor nyerheti vissza eredeti alakját, ha sikerül az átkot valaki másnak átadnia. Még volt egy csavar az átokban. Az illetőnek gonosz cselekedetet kell végrehajtania az ő sugallatára, s akkor nyeri vissza eredeti alakját. A fekete madárnak erre az erdőre esett a választása, hogy egymásnak uszítsa az állatokat és megszüntesse a békességet közöttűk.

Egyik verőfényes reggelen oda repült a Mókus odújához és behízelgő hangon azt mondta neki:

-Jó reggelt szomszéd! Hallottam nem sikerült elég mogyorót összegyűjtened a télire. Tudomásomra jutott, hogy a pele rengeteg mogyorót felhalmozott az odújában. Most épp nincsen otthon, de tudom hol tartja az éléskamrájának a kulcsát. Megmutathatom, ha szeretnéd és ellophatod az egészet.

A Mókus elhűlt ezen az ajánlaton. Érezte, hogy most be szeretnék csapni, a mendemondát is hallotta az átok átruházásáról, ezért habozás nélkül ezt válaszolta:

-Köszönöm az ajánlatodat, de nem élek vele. Pele megdolgozott a tálire eltett élelméért, nem csenem el tőle. Inkább tovább kutatgatok, még rejthet lehullott mogyorót, diót az avar.

Kormorán nem adta fel. Másnap Nyúlnál és Rókánál próbálkozott különböző fondorlatokkal, de csalafinta ötletei nem értek célt. Egyetlen állatot sem sikerült rávennie arra, hogy egymást becsapják, vagy átverjék.

A bölcs Farkas fülébe jutott a fekete madár mesterkedése és magához hívatta.

-Hallom Kormorán, hogy az erdő lakóinak az összeugratása a célod, hogy azáltal szabadulj meg az átoktól. Nem hallottál arról, hogy a jóság és a jócselekedet felülírja mindig az átkot? Valószínű azért sújtottak az átokkal, hogy azáltal segítségére legyél másoknak és jóvá tedd a hibádat. Van egy ajánlatom. Légy az őrszemünk. Magasan van a fészked, figyeld az erdőnk bejáratait. Jelezz, ha veszély fenyeget nagy ragadozó vagy vadász személyében. Nyerd vissza az állatok bizalmát és rokonszenvét!

Kormorán elgondolkodott és egyezséget kötött a Farkassal. Attól kezdve minden reggel az első napsugarakkal kelt, és az első holdsugarakkal feküdt. Éjszaka is párszor körberepült, vigyázva az erdő békességét és biztonságát.

Lassan két év telt el igy. Hangos ricsajjal és szárnycsapásokkal verte fel az erdő csendjét figyelmeztetésképpen, ha meglátta a közeledő vadászokat, vagy egy arra cammogó medvét.

Egyik este különösen fáradt volt, nem repült vissza a fészkébe, egy korhadt fatuskón szenderedett el. Reggel furcsa érzésre ébredt. A hűvös hajnali dértől meggémberedett szárnyait ki szerette volna nyújtani, hogy a zsibbadás oldódjon egy kicsit, de a szárnyai helyén karok és kezek voltak. Az éj leple alatt megtört az átok a sok jó cselekedettől és visszaváltozott Varázslóvá.

A hír gyorsan terjedt az erdő lakói között és hanyatt-homlok siettek a korhadt fatuskóhoz üdvözölni az erdő védelmezőjét.

Szeretettel dörgölőztek hozzá, nedves orrukkal meg-megbökték a palástja alól kikandikáló csizma orrát. Varázsló csak ült mozdulatlanul, letaglózva. Szívét átjárta a szeretet és boldogság felemelő érzése.

-Megígérem-Szólalt meg kisvártatva. -Hogy mindig védelmezni foglak titeket. Arra fogom használni varázserőmet, hogy megőrizzük az erdő békességét és szeretetben éljünk a világ végezetéig, örökkön örökké.

Aznap este ismét hangos kurjongatástól zengett az erdő. Az állatok boldogan és biztonságban élték továbbra is és Káró, akarom mondani Varázsló, betartotta a szavát.