Sün Zsolti karácsonya

Sün Zsolti karácsonya.

Sün Zsolti karácsonya

    Volt egyszer, na hol is volt? Egy kisebb erdő szegletében, egy odvas fa gyökerei közt levő picinyke házacskában, éldegélt Sün Zsolti, a tüskéshátú sünmalac. Ma reggel korán kelt, egész éjjel álmatlanul forgolódott az ágyacskájában, izgatottan gondolva a mai különleges napra. Az ablakára lehelt egy akkora kémlelőlyukacskát, hogy gyönyörködni tudjon a varázslatos hóesésben, miközben forró, mentateáját kortyolgatta. Meggyújtotta kis adventi koszorúján a negyedik gyertyácskát is, a szeretet jelképét.

    December vége fele jártunk a naptárban. Az idei karácsony estéje egybeesett az advent utolsó vasárnapjával. Sün Zsolti parányi hajlékát betöltötte a tegnap sült mézeskalács illata. Izgatottan, de kissé szomorúan várta az angyalt. Ez volt az első karácsonya az erdőszegletben, eddig a szomszédos kert komposztáló ládája alatt élt, de az ősszel a gazdik felszámolták a ládát és idehurcolkodott megmaradt kis motyójával. Az elején furcsállotta, hogy az erdő többi lakója nem szeretne vele barátkozni, a szülinapokra sem hívták meg. Szomorkodott is, de aztán elfogadta, hogy biztosan más, mint a többi. Azt mondta a fakopáncs, hogy az lehet ennek az oka, hogy őt nem lehet ölelgetni, szeretgetni, mert szúr.

    Azonban az erdő egy másik szegletében Mókus Kata, Nyúl Berci és Őz Gida összedugták a fejüket a reggeli teázás közben. Ma karácsonyeste lesz, mindenki kuckójába eljön az angyal, a szívek megtelnek boldogsággal és szeretettel, de Sün Zsolti most is egyedül lesz. Tenni kellene valamit. Gyorsan előszedtek színes ceruzákat, csillogó kartondarabokat és elkezdtek karácsonyi képeslapokat készíteni. Szebbnél szebb üzeneteket írtak és rajzoltak a képeslapokra, aztán felhúzták bundás csizmácskájukat és a sziporkázó havazásban elindultak megkeresni Sün Zsolti üregét. Nem kellett sokat keresgélniük, egy tölgyfa gyökerei közül aprócska füst csík kúszott az ég felé. Ott van, mondogatták. Óvatosan lopakodtak a pöttöm ajtóhoz és a küszöbre tették a karácsonyi képeslapokat, két aszalt almával egyetemben.

    Kihörpintette az utolsó korty teát is Sűn Zsolti és vette a kicsi seprűt, hogy elseperje az otthona elé hullott friss havat. Amint kinyitotta az ajtót, szája mosolyra húzódott s orrocskája beleszimatolt a havas reggelbe. Gyorsan felnyalábolta a képeslapokat és az almákat, s boldogan szaladt vissza a házacskájába. Igyekezetében, még a seprűt is kint felejtette a küszöbön. Sorra bontogatta a képeslapokat és olvasgatta a szívét, lelkét melengető üdvözleteket. Boldog volt. Szeretik és gondoltak rá. Neki nem voltak színes ceruzái, sem csillogó kartonjai, de az ősszel szebbnél szebb, színesnél színesebb lehullt faleveleket gyűjtögetett. Óvatosan vette ki őket egy kartondobozból. Mindegyikre rajzolt egy szivecskét, felhúzta kis cipellőjét és elindult megkeresni az erdő lakóit, hogy meglepje egy-egy köszönő levéllel őket.

    Már esteledett mire fáradtan, de boldogan hazaérkezett. Otthon újabb meglepetés fogadta. Az asztalon egy meghívót talált. Az állt benne, hogy szeretettel várják este a karácsonyi összejövetelre a kis erdő közepébe. Gondosan megigazgatta hegyes tüskéit és próbálta lelapogatni azokat, de nem sikerült neki. Éppen ezért izgatottan, de kissé félénken indult a partira.

    Félelme azonban hiábavaló volt. Az állatok a vastagabb téli bundájukat vették fel, felkészülve a szúrásokra. Szerre körbe ölelgették. Mókus Kata halkan szisszent egyet, de Nyúl Berci rezzenés nélkül szorította keblére és veregette hátba a megszeppent, de a boldogságtól szóhoz sem jutó kis sünmalackát. Ekkor felgyúltak a feldíszített lucfenyő égősorai s a madarak rázendítettek a legszebb karácsonyi dalra, amit valaha hallott Sün Zsolti. Végre tartozott valahova, véget értek a magányos esték és nappalok. Minden állat szemében ott csillogott egy könnycsepp és megértették, hogy a legnagyobb ajándék karácsonykor, egymás társasága és elfogadása.