A két csizma

A két csizma.

Ült a polcon mind a kettő, egyik színes, puccos műbőr,
Másik foltozott kecskebőr, kopott sarok, szára is bő…
„Ej, ha egyszer majd megvesznek, méltó, gazdag lábán lépjek,
Kockakövön, kőmárványon, csillogjon padló, hol járok!!!“
„Ej, ha egyszer meg is vesznek, s ünnepkor ablakba tesznek,
Remélem, kis gazdám jól jár, telerakják kiscsizmáját.“

Eljő az ősz, s a kis Márton csizmát akar mindenáron:
„Szép legyen, drága, jó nagy! – hallja az ukászt az inas.
Ha végigmegyek az utcán, mindenki, aki csak lát,
Szemét lábamra szegezze, cipőmet irigykedve nézze!“
Nem is gondolkodtak sokat, vásároltak, ahogy szoktak,
A boltocska a főtéren volt, s a kiszolgáló rögtön ugrott.
Még az ajtón be sem léptek, Marci kiált: „A legdrágább éket!
Piros legyen, és gyönyörű, színest kérek, nagyszerűt!“

Lassan már a tél is elmúlt, s a kecskebőr, a kopott sarkú,
Bőszárú kis csizmácska, ült a polcon, árvácska.
„Na most már csak te maradtál – szólt a boltos –, csúnya voltál.
Elrakjalak? Majd jövőre? Talán elvisznek a télre!“
De ekkor egy kisfiú, kinek fázott eddig lába,
Eljött most, mert pénztárcája,
Eddig várt, hogy megteljen, s kiscsizmára ráleljen.
Vitte is a foltos bőröst, kopott sarkút, meleg szőröst,
S jól tette, hogy elvitte, mert a tél még izibe,
Februárban nagyot tombolt, a hóvihar házat rombolt...

De kis Balázs lábacskája, melegben járt iskolába,
S vitte őt a kicsi szőrös, pihe-puha meleg bőrös,
Csak úgy repítette gyorsan, jégben, fagyban, hóviharban.
Boldog volt a kisgazdája, mert a csizma – a kis drága –,
Kitartott az hosszú télen, jeges úton, fagyos réten.

Együtt ültek iskolában, hol Márton fiú beteg s lázas.
A lábán a piros műbőr, színes, puccos, jéghideg bőr,
Nem bírta a téli strapát, Marci lába kikandikált…
Irigykedve nézte társát, meleg, puha bocskorkáját,
S el is határozta nyomban, jövő télen választ jobban!
Nem azt nézi milyen színű, kívül legyen fényes bőrű,
Hanem legyen vízhatlan, puha, szőrös, meleg katlan,
Akkor biztosan jobban jár, s az ő lába sem fázik már.