Vigyázz rám!

Vigyázz rám!.

                    Vigyázz rám!

Ide –oda rakosgatnak, ide tesznek oda dobnak,

Szomorú a sorsom régen, én a szemét szerencsétlen...

Elmondok egy történetet, mi egy apóval megesett,

Ő mesélte el ezt nékem, nem is olyan réges-régen…

Rólam szól – a szemétről -  az erdőről s a friss zöld rétről.

„Egyszer  tiszta erdő mellett laktam, egész nap fát hasogattam.

Nem álltam a város zaját kerestem a vidék táját.

Szerettem a szép kék eget, napsütötte nagy hegyeket,

Hol tavasszal a borostyán, úgy kúszott be hozzám –

Ahogy télen a kalács illata, kis családot vonzza haza.

Kisétáltam a mezőre, ki az őzlegelőre,

Ott voltak a bakok, suták, őz rudli merre szem ellát.

Elmentem a kis tó mellett, hol hűs szellő lengedezett,

Bedobtam a pecabotom, s az mindjárt két nagy pontyot fogott,

Kisütöttem azt ebédre, de finom volt, Istenemre!

Elmúlt pár év - vagy úgy negyven - s  én még  mindig az erdőn éltem.

Nem álltam a város zaját, szerettem a vidék táját,

De az erdő nem volt tiszta, mindenhol szemét volt lerakva,

Nem értettem, merre mentem, én ott boldog nem lehettem!

Kimentem a zöld mezőre, sétálni a legelőre,

Régen szinte minden este, ott gyűlt a sok őzbak össze,

Volt ott nekik lucerna, széna, szalma kirakva,

Néztem őket távcsővel, csodáltam meg minden ősszel.

De most amit én ott láttam, betonutak nylon zsákkal,

Csak úgy folyt ki ott a szemét, az erdőben s az út mentén…

Így ment ez már sok-sok éve, s az emberek lelkiismeretére,

Próbáltam én odahatni, táblákat mentem kirakni.

Elmentem a kis tó mellett,  hol ugyanúgy hűs szellő lengett,

Mert a természet – Ő ugyanaz volt -, de a botom, halat nem fogott.

Ha fogott volna, jó sem lenne, mert olaj úszott a tófelszínre,

S  én bolyongtam ott, boldogtalan s hallottam, hogy sírt a patak,

Kiabáltak bent a pontyok, mert a levegőjük lent fogytán volt...

Egyszer, tiszta erdő mellett laktam, s egész nap fát hasogattam,

Szerettem a tiszta eget, napsütötte nagy hegyeket.”

Kérlek Téged Te kis gyermek, hogy az erdőt be ne szennyezd!

S ha látod azt, hogy jő valaki – se engem – a szeméthalmot hordja ki,

Szólj neki, hogy vigyen innen, hisz van egy szeméttelep itten.

Nincsen messze fél órára, s az idő nem oly drága,

Hogy inkább az erdőt piszkold,  s a szemetet ne oda  hord!

Ide-oda rakosgatnak, ide  tesznek oda dobnak,

Szomorú a sorsom régen, segíts nékem kérlek szépen!

Legyen az erdő zöld és tiszta, s aki a patak s folyó vizét issza,

Mindig emlékezzen majd erre, s védje a természetet örökre!