Nyár

Nyár.

                                            Nyár

Megvirradt a hűvös reggel, a Nap hajnal négykor kelt fel,

Nyújtózkodnak a fák, bokrok, nem várják a szárazságot,

Júliusi forró nap jő, nem látni majd égen felhőt.

Reggel nyolc is lassan elmúlt, a hajnalka is csak lassan fut,

Égető a melegség, elpillednek a fecskék.

Az anyag is elfáradt már, ropog tető, recseg az ág,

Felszívják a forróságot, falak, tégla s a párkányok.

Délidőben olyan a föld, mint a katlan, hol a hús is megfő,

Besüt a Nap az ablakon, virág szárad, ropog flakon.

Déli egy óra van már, meg nem szűnik a forróság,

Elbújtak az állatok, nincs szellő se árnyék sehol.

De csodálatos a természet, ilyenkor is nevel, szépet.

Nyuszi, szarvas, őzike, bebújtak erdő mélyibe,

Keresik a hűs helyet, várják estét, hűvöset.

Macska se indul vadászni, nem érdekli nyúl, se bármi,

Kutyák sem őriznek bőszen, alig élnek a nagy szőrben.

Míg a legtöbb fa haldoklik s száraz ágán levél porlik,

A szőlő csak egyre virul, jól esik neki a Nap úr!

Érleli a bogyóit, napos oldalra kúszik,

Abból lesz az édes, jó bor, késő ősszel majd szüretkor.

Fügebokor nagyot nő, fényes napot szereti ő!

Egy nyár alatt embernyit, így érleli fügéit.

Akácfának szinte mindegy, süthet a Nap vagy eshet,

Ő a jég hátán is megél, szórja magjait szerteszét.

Fecskék, cinkék nagyon élnek, szeretik a melegséget,

Szárnyukat szélesre tárják, vitorláznak az égen át.

Délután van öt óra, nagy melegnek tetőpontja,

Most már szél sem lengedez, vajon meddig lehet bírni ezt?

De mintha egy felhő jőne, messzeségből elő tűnne,

Este nyolckor tornyosul már, feketében a zöld határ.

Csapkod villám, mennydörög, újra éled most a föld,

A nagy melegnek vége, viharos szél fúj estére.

Szakad eső, egyre ömlik, épp a folyó nem csordul ki,

Fellélegzik fű, fa, bokor, kutya, macska és a sógor,

Csak a madarak bújnak meg, jobb szeretik a kék eget.

Véget ért az eső már, meglocsolta a határt,

A parasztok is örülnek, a földjeik megmenekültek.

Leszállt az éj, hűvöst hozott, újra éled fű, fa, bokor,

Kizöldült  a cserje, virág, új erővel várják a nyárt.

És a reggel újra indul, a hajnalka is lassan felfut,

Júliusi forró nap jő, s nem látni majd égen felhőt,

Nyújtózkodnak a fák, bokrok, nem várják a szárazságot.

Esténként locsold őket, nem bírják a melegséget,

S  mikor a forróságban kortyolsz hideg vizet, s várva,

Lesed majd a hűvös szellőt, gondolj egy virágra mely nő.

Szeresd, hisz éppen úgy él, mint te vagy én vagy egy más lény,

Lélegzik és rád vár akkor, mikor a forró nyár már régen tombol.