Vakondok

Vakondok.

                                     Vakondok

Sokan írtak rólad mesét, pedig kicsi vagy s föld alatt élsz.

Ritkán látni nagyon téged, nem ismerjük jól a néped.

Hogyha mégis megpillantunk, inkább csak a föld megmozdul,

Nem dugod ki kicsi fejed, megnéznélek elhiheted!

Apa mondja mindig nekem: „Ez a vakond nem felejt el,

Sok munkát okoz, bánatot, föltúrja a bejáratot!

Hacsak egy helyen fúrna, a föld csak ugyanott puhulna,

De tiszta lyuk kint már az udvar, kiskert, szőlő s birkaudvar.“

Egyszer aztán határoztam és a minap lesben álltam.

Figyeltem a túrásokat, de az a kis piszkos ravasz,

Soha nem jött ott fel kétszer, hiába lestem meg tízszer.

Aztán egy rakás megmozdult, gondoltam – na most szorulsz!

Szaladtam a lapátért, s a kis jószág sem tett másként,

Esze ágában se volt kivárni, szép időben napot látni,

Megijedt a lapátomtól, s elbújt az alagútban jól.

Mérges lettem s azon nyomban, szaladtam a szomszédomba,

Ott játszott kint a pajtásom, s kiabáltam: „Gyere Márton!

Segíts most vakondot fogni, nem hagyom magamat becsapni!!!“

Így aztán megbeszéltük, hogy aznap este lesbe üljünk.

Ültünk biza reggelig, s ahol megmozdult a föld,

Gyorsabban mint azelőtt, kivettük a lapátunkkal, s  futottunk is a vakonddal.

Bedobtuk egy nagy vödörbe, s úgy ültünk ott körbe-körbe,

Néztük mi őt másnap estig, s ő egyszer csak mondott valamit:

„Bántja a szememet a fény, nincs ily világ a föld mélyén.

Kérlek szépen engedj vissza, otthonomba, mély váramba,

Nem tudok én itt fent élni, Te sem bírnád lent megszokni.

Meleg van és világos, nem vagyok én itt járatos.

Várnak a vakondgyerekek, s ha gilisztát nekik nem vihetek,

Ott maradnak étlen-szomjan, kicsi szívem nyughatatlan.“

„Elengedlek vakond úr, de kérlek téged odébb túrj!

Sok munkát okozol s bánatot, feltúrod a bejáratot.“

„Ne haragudj nem gondoltam, hogy az embereket megzavartam.

Akkor hát másfelé veszem utam, és erdő mentén fúrom lukam.“

Megbeszéltük hát a dolgot, s a fekete bársony sógort,

Nem lehetett többé látni, föld felszínén kotorászni...

Fájt is érte az én szívem, nem túrt többé a kertünkben,

De aztán a jövő nyáron, új család jött mindenáron.

S nem fogtam lapátot többé, örültem, hogy újra itt él!