Zöld a ruhája

Zöld a ruhája.

                                 Zöld a ruhája

Ketten ültünk nagyapámmal fánk tövében, zöld mohában.

Feri papa megkérdezte: „Tudod gyerek, hány éves ez?!

Nézd a törzsét milyen vastag, milyen nehéz ruhája van,

Nagy a haja, földre kúszik, sűrű, buja zöldbe bújik.

Mikor magját elvették, és az ég színén sok kék,

Sötét felhő tornyosult, és a mennybolt beborult,

Eső és jég megáztatta, hetekig csak locsolgatta,

Nap sütötte, nevelgette, tavaszi szél meglengette,

De ő évekig csak ágait növesztette,

Míg aztán a sok emberöltőt ismét évszakok követték,

S a csenevész fát naggyá tették.“

Ketten ültünk nagyapámmal, sötét, zöld fánk árnyékában.

Egyre csak azon tünődöm, vajon hány éves az én fenyőm?

Tíz, húsz, negyven vagy tán már száz?!

Öregebb a nagytemplomnál?!

Az biz’ könnyen meglehet, hisz ennyi emberöltő, sok évtized!

Ennyi kéne, hogy ez a szép, földig érő hajú mamut,

Vastag kérgű, nagy ruhájú, zöld, szúrós és kusza ágú

Teremtmény – mert ez már az – megélje a sok száz tavaszt?

Ketten ültünk nagyapámmal, a széles nagy fánk oldalában.

Október volt, hűvösödött, és nekem egyszer csak eszembe ötlött:

Ez a fa, melyet nemsoká, sok kisgyermek majd körbe áll,

Földre húzzák tűlevelét – korához több emberöltő is kevés –,

Kifeszítik, szinte tépik, s közben ünneplőben nézik,

Milyen magas ez a csoda, milyen sok zöld szép karja van!

Aláraknak ajándékot, szaloncukrot, rá izzósort,

De a mamut egyre szárad, mert az új év neki bánat,

Egyre kínzóbb napokat hoz, nem otthona száraz doboz.

Ketten ültünk nagyapámmal s én most már tisztán láttam,

Karácsonykor sem lesz máshogy, sem most, sem akkor nem bántok

Se lombost, se tűlevelűt, védem őket, a Gyönyörűt!