A királylány titkos mókusai

A királylány titkos mókusai.

            Sok-sok kéklő hegyen túl, ahol a templomtorony az égig ér, ahol a tenger kék és zöld színű egyszerre, ahol a napsugár és a holdsugár naponta kétszer összefonódik, élt egy kicsi királylány.

            A kislány barna szeme, hosszú, szőke haja és kedves arcocskája vonzotta az embereket, gyakran eljöttek hozzá a környékbeliek látogatóba, de ez csak ideig-óráig tartott, mert mindenkinek otthon akadt dolga. Mivel testvérei nem születtek, ezért a gyerekek társaságát csak ilyenkor élvezhette, ha a szüleik elhozták hozzájuk őket a palotába, de ekkor sem játszhattak szabadon, kedvük szerint, hiszen egy sereg szolgáló leste minden lépésüket.

A kicsi királylány nem szerette a magányosan töltött órákat, ezért úgy határozott, hogy elindul barátokat keresni. Egy napon szokás szerint a kastélykert hatalmas fái között sétált, és mikor a kerítéshez ért, meglepetten vette észre, hogy a folyondárral benőtt kövek között van egy akkora rés, hogy egy gyerek, ha jól összehúzza magát, akkor éppen kifér rajta. Megpróbált kicsire összelapulni, és oldalazva sikerült kilépnie a szabadba. Milyen gyönyörű látvány fogadta! Hatalmas sziklák között vízesések csobogtak egy kéklő tóba, melyből patakok eredtek és siettek lefelé a hegyek lábához. Csodálatosan zöld lombú fák hajladoztak, melyek szinte hívogatták őt. A kicsi királylány közelebb ment hozzájuk, és fura hangokat hallott, éppen olyat, ami mogyoróropogtatásra emlékeztette. Ahogy felnézett az ágakra, barna és vörös bundájú mókusokat látott. Gyorsan megszámolta, tizenketten eszegették a mogyorót a levelek között.

– Nézzétek, eljött hozzánk a királylány! – kiáltotta meglepetten az egyik vörös bundájú mókus.

– Menjünk le hozzá! – javasolta egy másik.

A mókusok gyorsan lemásztak a vastag fatörzsön, hosszú farkuk csak úgy úszott utánuk. A királylány elámult a kecsességükön és az ügyességükön.

Mikor földet értek, az egyik barna bundájú mókus egy mogyorót nyújtott felé.

– Kóstold meg, ilyen finomat tudom, hogy nem ettél még! – mondta.

A királylány kíváncsian elvette a mogyorót a barna mókustól, és ropogtatni kezdte.

– Valóban nagyon finom! Az erdei ízek a napsugár és a szellő érintésével különlegessé értek benne! – mondta, majd letelepedett a vastag törzsű fa alá, a puha mohaszőnyegre. Kék szoknyája szétterült körülötte, a barna és vörös bundájú mókusok egyenként odamentek hozzá, és mind a tizenketten leültek a szélére.

– Azért jöttem, mert barátokat keresek! Úgy látom, már meg is találtam! Lesztek ti a barátaim? – kérdezte halkan a kicsi királylány.

– Megtisztelsz bennünket, hogy ránk gondoltál! Persze, hogy leszünk a barátaid! – feleltek a mókusok, és mind a tizenketten nagyon boldognak tűntek.

– Délutánonként sétálni szoktam a palota kertjében, ma felfedeztem egy rést a kerítésen, amelyen éppen kiférek. Azon fogok átjárni hozzátok minden nap, ebben az órában! Nem maradhatok sokáig, de örülök minden percnek, amit veletek tölthetek! – mondta a kicsi királylány.

– Gyere, megtanítunk fára mászni! – mondta az egyik vörös bundájú mókus, és máris szaladt egy alacsonyra nőtt fa felé. Mindenki követte, és sorban bemutatták, hogyan szoktak ők felmászni. A királylány nagyon élvezte a látványt, de mikor ő megpróbálta, majdnem lehuppant a földre, de szerencsére két erős kar elkapta.

A királylány megijedt, hogy talán a palota őrei találtak rá, de mikor felnézett, egy kisfiú tekintett rá mosolygó szemmel, és így szólt:

– Te nem vagy mókus, nem tudsz úgy fára mászni, mint ők! Nézd, megmutatom neked, hogy az emberek hogy csinálják!

Letette szépen az álmélkodó királylányt, és megkapaszkodott a fatörzsben, majd a legalsó ágra felhúzta magát.

– Gyere! – nyújtotta a kezét, mikor már ott ült.

A királylány megfogta a fiú kezét, és hagyta, hogy felhúzza magához. A tizenkét mókus mind melléjük ült, és együtt csodálták onnan a vízesést, a hegyeket, a patakot. Néhány perc telt el így szótlanul, majd a csendet a királylány törte meg.

– Szerencse, hogy erre jártál, mikor leestem a fáról! Ha nem kapsz el, jól megütöm magam! – mondta.

– Ezek a mókusok a barátaim! Hozzájuk jöttem! De kérlek, maradjon ez titok! – válaszolt a kisfiú.

– Rendben. Én nem mondom senkinek! De kérlek, te se mondd el, hogy mától ők az én barátaim is! – mosolygott a királylány.

– Mi vagyunk a titkos mókus barátok! – szögezte le a kisfiú.

A tizenkét mókus elszaladt, hoztak még mogyorót, és megkínálták vele a barátaikat. Mikor elropogtatták mindet, a barátok elbúcsúztak egymástól, hiszen erről a titkos útról titokban kellett hazatérni. A kisfiú balra, a királylány jobbra indult, a tizenkét mókus pedig figyelte őket, amíg el nem tűntek a szemük elől.

Nyárra ősz, őszre tél, télre tavasz jött, és ők ha rövid időre is, de minden nap találkoztak a vízeséseknél, a tó partján, a patak mellett vagy a fák között. A királylány megtanult fára mászni, úszkálni a tóban, puszta kézzel pisztrángot fogni a patakból. A kisfiú meghallgatta azokat a verseket, amelyeket a királylány elmondott neki, és hamarosan kívülről szavalta őket. Sok év telt el, mire rájött, hogy ezeket a királylány írta esténként, mikor a hold már ezüstösen beköszönt az ablakokon.

Olyan gyorsan telt az idő, hogy alig vették észre, hogy mindketten felcseperedtek. A tizenkét mókus egy napon szomorúan hallgatta, amint arról beszélnek, hogy a szüleik egy távoli ország iskolájába küldik őket, és innentől fogva csak a szünetekben tudnak találkozni ezen a titkos helyen.

Mikor elérkezett az első szünidő, a királylány rohant délután a kerítéshez, mert már nagyon hiányzott neki a hat barna és hat vörös bundájú mókus, és a fiú. Kereste a rést a kerítésen a folyondár alatt, nagy nehezen meg is találta, de sajnos nem fért át rajta már. A tizenkét mókus nagyon várta a kerítés másik oldalán, és a fiú is egyre szomorúbb lett, hogy nem jön el a titkos helyre a királylány. Mikor a mókusok látták, hogy nagy a baj, így szóltak a fiúhoz:

– Te várj itt, és mi megkeressük a királylányt!

– Megyek veletek! – szólt a fiú.

– Az veszélyes, fény derülhet a titokra! – mondták a mókusok.

– Nem bánom, nekem most az a legfontosabb, hogy láthassam őt! – felelte a fiú.

Elindultak mindannyian a kerítéshez, amely olyan magas volt, és olyan meredek, hogy még a mókusok sem tudtak megkapaszkodni a falán. Keresték a rést, melyről a királylány beszélt, és kis idő elteltével megtalálták.

– Nem férek át rajta! – mondta a fiú csalódottan.

– Én sem! – hallatszott a királylány hangja a fal másik oldaláról.

– Akkor ezért nem jöttél el a titkos helyre! De jó, hogy hallhatom a hangod! – kiáltotta a fiú.

– Beszélgessünk itt, a résnél! – ajánlotta a királylány, és mesélni kezdte, hogy mi történt vele, amíg távol volt. A fiú meghallgatta, majd amikor ő is beszélni kezdett, hat barna mókus átbújt a kerítésen, hat vörös mellette maradt.

A királylány annyira megörült, hogy nagyot kiáltott, és ez elhallatszott egészen a palota ablakáig, ahol a király meghallotta, és szólt az őröknek, hogy keressék meg a lányát, mert lehet, hogy bajban van.

A fiú, a falon túl úgy döntött, hogy kitágítja a rést, amely elválasztja őket egymástól, és puszta kézzel nekiállt a bontásnak. A vörös és barna bundájú mókusok segítették őt a fal két oldalán, így sikerült neki akkora lyukat vájni, hogy átfért rajta. Amint átért, azonnal megölelte a királylányt, és az őrök így találták őket egymás karjában. A fiút és a lányt a király elé vezették, a tizenkét mókus még a trónterembe is követte őket. A király szigorú arccal ült a trónján, de mikor meglátta a fiút, nyomban megenyhült.

– Te a legjobb barátom a szomszéd király fia vagy, hiszen épp úgy nézel ki, mint ő fiatal korában! – kiáltotta meglepetten.

– Igen, az apám a szomszéd király, a kerítésen túl van az én hazám! Megkérem király uramtól a lánya kezét, hogy megtarthassuk az eljegyzést, ha kijártam az iskoláimat, akkor pedig a lakodalmat! – szólt a királyfi határozottan.

De már erre a király hívatta a királynét, és együtt adták áldásukat a fiatalokra.

            Akkora volt a királylány és a királyfi boldogsága, hogy kitartott egész életükre. Az esküvőn a menyasszonyi fátylat tizenkét mókus fogta, mikor a királylány az oltár elé lépegetett. Az ifjú pár a két ország között a kerítést lebontatta, és a vízesések, a kéklő tó, a patak, a csodálatosan zöld lombú fák maradtak a legkedvesebb hely az életükben.