A kis boszi tökhintója


https://webshop.meskete.hu

            A faluban csend honolt, olykor csak a kakas kukorékolása vagy egy arra járó vonat zakatolása hallatszott. Errefelé sokan kályhával fűtöttek, a kéményekből füst szállt, fehéren, feketén vagy kéken.
            December tizenharmadika, Luca napja volt. ...

Kép forrása: Werling Ildikó https://www.facebook.com/werlingildikoakvarell

            A faluban csend honolt, olykor csak a kakas kukorékolása vagy egy arra járó vonat zakatolása hallatszott. Errefelé sokan kályhával fűtöttek, a kéményekből füst szállt, fehéren, feketén vagy kéken.

            December tizenharmadika, Luca napja volt. A falu végén álló kék házban egy kislány és egy kisfiú szorgoskodott. Az egyik pogácsát sütött, a másik széket faragott.

– Mindjárt készen vagyok! – szólt a piros köténykében és kendőben mosolygó gyerek.

– Én Szentestére készülök el! – felelt a bátyja.

– Ha kifaragtad a széket, és te az éjféli misén ráállsz, akkor valóban meglátod a boszorkányokat? – érdeklődött a kislány.

– Azt mondják a faluban, hogy igen. Kíváncsi vagyok, hogy milyenek! – felelt a fiú.

A kislány kikapta a tepsit a sütőből, mert már érezte a frissen sült pogácsa illatát.

– Majdnem megégettem! – mondta, és kiborította egy tányérra őket.

– De szépek! Vehetek egyet? – kérdezte a kisfiú, és már nyúlt is érte.

– Még forró! – intette a kislány, de a testvére beleharapott.

– De kemény ez belül! – szólt a fiú, és már koppant is a fogához egy ötforintos.

– Kivetted azt az egy darabot, amibe pénzt sütöttem! Gazdag leszel jövőre! – kiáltott a kislány.

– Majdnem beletört a fogam! – mérgelődött a bátyja.

– Tényleg, nem mondtam neked, hogy vigyázz vele! Ne haragudj! – felelt a húga.

A kisfiú mérgesen hátat fordított, és folytatta a szék faragást. A szomszéd ház lakója hazafelé tartott. Látta, hogy a konyhában ég a villany, ezért bekopogott hozzájuk. A kislány beengedte a látogatót, leültette és megkínálta a frissen sült pogácsával. A barátnők beszélgetni kezdtek, közben a vendég követte tekintetével a székfaragást.

– Miért nem puhább fából faragsz? – kérdezte a szomszéd kislány.

– Mert ilyet találtam itthon! – felelte a fiú barátságtalanul.

– Várj, hozok neked olyat, amiből könnyebben tudsz széket készíteni! – mondta a kislány, és kiszaladt a hátsó kertbe. Ott mormolt egy varázsigét, tapsolt hármat, és ott termett egy székre való faanyag.

– Meghoztam a fát! – kiáltotta.

– De hamar megjöttél! – termett a háta mögött a kisfiú.

– Siettem! – felelte a kislány.

Bevitték a fát a konyhába, és a gyerek újra kezdte a munkát. Közben elismerően bólogatott, mert ebből sokkal könnyebb volt széket készíteni, éppen úgy, mint ahogy a szomszéd kislány mondta. Elszaladt az idő, a kislány felállt és szedelőzködni kezdett, hazafelé indult.

– Ha készen lesz, szólok neked! – mondta a kisfiú. Mikor bezárta mögötte az ajtót, akkor jutott eszébe, hogy korán sötétedik, haza kellene kísérni a kislányt. Felkapta a kabátját, és kilépett az ajtón, de nem látta sehol. A Hold olyan fényesen ragyogott, hogy az egész környéket megvilágította. A hóban nem látott lábnyomot, ezen nagyon elcsodálkozott.

– De gyors ez a lány! – mondta magában, és visszament a konyhába.

 

A szomszéd kislány a levegőből figyelte. Egy tökhintóban ült, melegség öntötte el a szívét, hogy törődnek vele, majd mikor a kisfiú behúzta az ajtót, hármat csettintett, és a szárnyas paripák pillanatok alatt az erdőszéli rózsaszínre festett házba repítették. Ott aztán megkönnyebbülten ült le a varázsgömbje elé, kikereste benne a meseszínházat, és lefekvésig azt nézte.

A kisfiú a kékre festett házukban végzett az aznapi faragással, közben egyfolytában a lábnyomokra gondolt, nem hagyta nyugodni az, hogy nem látta. Felöltözött, minden áron meg akarta nézni, hogy hol vannak a szomszéd kislány csizmájának nyomai. Kilépett a kertbe, és ott szakadó hóesés fogadta. Így aztán dolga végezetlen kellett visszatérnie, hiszen a hó egy hatalmas, fehéren csillogó takarót borított a tájra.

Gyorsan teltek a napok. A szék hamarosan elkészült, és a kisfiú elvitte az erdőszéli rózsaszín házba. A kopogtatásra a kislány nyitott ajtót.

– Megcsináltam a széket! – mutatott rá a kisfiú.

– Gyere be! – hívta a kislány.

A szobában ropogott a tűz a kályhában. Leültek elé, beszélgetni kezdtek, majd a kislány kiment a konyhába, tapsolt egyet, mormolt egy varázsigét, és máris forró tea termett előtte egy kis porcellán edényben. Bevitte a szobába, kitöltötte két csészébe, tettek bele mézet és csepegtettek hozzá citromot.

– Miért kell neked ez a szék? – kérdezte a kislány.

– Ha Szenteste elviszem a templomba és ráállok, akkor meglátom a boszorkányokat! – felelt a kisfiú.

– Miért akarod őket megnézni? – kérdezte a kislány.

– Nem is tudom. Mindenki akarja őket látni, de senkinek sem sikerült még! Kíváncsi vagyok rájuk! – válaszolt a kisfiú.

– Ha meglátod és elárulod őket, lehet, hogy az emberek bántani fogják szegényeket, és a varázs is megszűnik majd, ami a boszikat kíséri! – mondta a kislány.

A kisfiú elgondolkodott. Talán igaza van. Maradhatna a létezésük örök titok.

– Mennem kell! – szólt a kisfiú.

Elindult hazafelé, és út közben hatalmas hóvihar tört ki. Olyan nagy széllel érkezett, hogy elesett a hóban, és nem tudott felállni.

A kislány a rózsaszín házban a varázsgömbjén keresztül figyelte őt. Nagyon megijedt, hogy elesett, féltette a megfázástól, nem hagyhatta sokáig a hóban feküdni. Csettintett, és a tökhintó a szárnyas paripákkal ott termett, beült, egy szempillantás múlva leszálltak a kisfiú mellé, besegítette a hintóba, és hazavitte. Egy pillanatig sem gondolt arra, hogy most elárulta magát. A konyhában, a meleg teát kortyolgatva a kisfiú hálásan nézett rá.

– Köszönöm, hogy megmentettél. Láttam, hogy varázserőd van. Nekem már nem kell a Luca széke, tudom, milyen egy boszi – mondta mosolyogva.

            A kisfiú gondolatai messze elkalandoztak. Már nem tudta, mi a valóság, és mi a képzelet. Abban biztos volt, hogy a húga barátnője itt járt, és ő haza akarta kísérni, ezért utána ment, és látta a nagy hóesést. Mi történt azután? Ekkor észrevette a Luca székét a sarokban, ami még nem volt kész. Ránézett a naptárra, december 13-at mutatott.

Még most sem volt abban biztos, hogy a történet folytatását képzelte-e, pedig a tények azt mutatták, hogy igen.  Sem a tökhintót, sem a szárnyas lovakat nem látta többé, de a húga barátnőjével gyakran találkozott, és magában ezentúl Kis Boszinak hívta.

 

 

 

Kovácsné Demeter Monika Iringó, meseíró

Debrecenben születtem. Itt érettségiztem a Tóth Árpád Gimnáziumban, itt végeztem okleveles vegyészként a Kossuth Lajos Tudományegyetemen. A BIOGAL- TEVA Gyógyszergyárban 40 évig dolgoztam gyógyszerfejlesztőként. Két fiam és négy unokám van. Gyerekkorom óta szeretek történeteket írni. A meseírást 2023-ban kezdtem, és ez új utat nyitott az életemben. Remélem, akik olvassák a meséimet, azoknak örömöt szerzek, mert akk...


http://mocorgohaz.hu/

Vélemények a meséről

Ehhez a meséhez még nem érkezett hozzászólás, legyél Te az első aki véleményezi!
A szerző biztosan nagyon hálás lesz érte!