Manók a vízesés mögött

Manók a vízesés mögött.

            A vízesés nagy robajjal haladt lefelé a köveken, hogy végül a patak vizében megnyugodva tovább csörgedezzen.

            Mögötte, a fehér sziklák repedéseiben éltek a pici manók. Évezredekkel ezelőtt alakították ki az otthonaikat, emberi szemtől távol. A zuhatag a biztonságot jelentette számukra, mert nem akadt élőlény, aki ott kereste volna őket.

Mikor a környék elnéptelenedett, csónakokba ültek, és a vízesésen ügyesen leeveztek a patakba, ahonnan arra folytatták az útjukat, amerre kedvük tartotta. Ez először veszélyes vállalkozásnak tűnhet, de a manók amint járni tanultak, már akkor ellesték a szüleiktől a vadvízi evezés egyes fortélyait, óvodás korukban pedig már rendszeresen gyakorolták, mire iskolába mentek, mindannyian tudták. A csónakok különleges anyagból készültek, így azokat az éles kövek sem tudták kilyukasztani.

Egy napon hangos zokogás csatlakozott a vízesés csobogásához. A Manó kisfiú éppen a másnapi leckét tanulta a szobájában, mikor meghallotta. A kíváncsiság a vízfüggöny mögötti ablakhoz hajtotta, és kikukkantott rajta. Egy kislány állt a korlát mögött, záporoztak a könnyei.

A szülei nyugtatgatták:

– Ne sírj, veszünk másik macit neked, ha hazamegyünk!

– Nekem nem kell másik, őt szeretném visszakapni! – hüppögte a gyerek.

– Onnan nem tudjuk kiszedni! – mutatott az apukája a mélybe, ahová esett.

Elindultak a közeli hotel felé, a kislány egész úton vigasztalhatatlanul sírdogált. A maci hanyatt feküdt az egyik kövön. Minden tagja fájt. Sóvárogva gondolt arra, amikor a kislány karjában ülve szemlélte a gyönyörű hegyeket, a csodálatos parkot, ahol virágzott a sok színes palánta. Később a vízesést csodálta a család, mikor a gyerek elejtette őt, és leesett a szakadékba. A sorsa rosszra fordult, hiszen innen nem tud kijutni. Egy hangos sóhajtás hagyta el a száját, mikor valaki megszólalt mellette.

– Tudod mozgatni a kezed? – kérdezte.

A mackó szétnézett, és egy pici manót látott a kövön, épp a fejével egy vonalban.

– Igen, tudom! – felelte, és intett egy néhányat.

– A lábad is? – kérdezett tovább a Manó kisfiú.

– Igen, azt is! – szólt a mackó.

– Várj türelmesen, szólok a többi hegyimentő manónak! – mondta a Manó kisfiú, majd lemászott a kőről, beült a csónakba, átevezett a patakon. A vízesés mögötti liftbe betolta a csónakot, ő maga is beszállt, a kapuban álló ügyeletes manók felhúzták.

– Tudod, hogy nappal nem mehetünk ki a házból! Siess vissza a szobádba! – mondta a legidősebb.

– Muszáj volt megnéznem, hogy a maci mennyire sérült! Szerencsére csak zúzódás, de a gazdája nagyon bánkódik utána, segítenünk kell rajta! – felelte a Manó kisfiú, és elindult a hegyimentő manók szállása felé. Ők éppen pihenő idejüket töltötték. Bekopogott hozzájuk, elmesélte, hogy mi történt, és kérte a segítségüket. A hegyimentők összeszedték a rendelkezésükre álló eszközöket, összeraktak egy akkora mentőágyat, amibe a maci belefért, és mikor a nap lebukott, elindultak. A hordágyat négy mentőhelikopter vitte. A mentőcsapat gyalogosan is megközelítette a macit. Miután felkapaszkodtak a kőre, a hordágyat a többiek leeresztették, abba a macit a manók belefektették, és a négy helikopter összehangolt munkával felemelte, és elindultak vele. Éppen oda tették le, ahonnan a kislány a szakadékba ejtette.

– Köszönöm, hogy megmentettetek! – mondta a mackó.

– Nem hagyhattuk, hogy ott maradj a kövön fekve! – felelt a Manó kisfiú.

– Jó lenne már otthon lenni! – szólt a mackó.

– Mondd el, melyik szállodában laktok! – kérte a Manó kisfiú.

A maci elmesélte, hogy éppen a vízesés feletti épületben, ami olyan, mint egy kastély. A földszinten vannak, a szobájuk egy szép parkra néz, a kislány az ablak mellett fekszik.

Több sem kellett a kisfiúnak! Megkérte az egyik helikopter pilótáját, hogy vigye el a gyerekhez, bekopogott az ablakon, és mivel a kislány annyira sajnálta a mackóját, hogy nem tudott aludni,azonnal meghallotta. Kinyitotta az ablakot, és elámult a helikopter, benne a Manó kisfiú láttán.

– Kimentettük a mackódat, oda tettük, ahol elejtetted! Szólj a szüleidnek, és hozzátok haza! – mondta a Manó kisfiú.

– Nagyon köszönöm nektek! – szólt a kislány, és szaladt, felköltötte az apukáját.

Addig könyörgött neki, amíg elindult a lányával a mackó keresésére. Valóban, épp azon a helyen találták, ahol a kőre esett.

            A kislány karjába vette a macit, és elindultak hazafelé. A manók a vízfüggöny mögül figyelték őket. Igaz, sokan kellettek ahhoz, hogy ezt az akciót véghez vigyék, de végül sikerült! A kislány tudta, hogy a Manó kisfiúnak köszönheti, hogy a maci megmenekült. Minden évben elment a vízeséshez, megvárta, amíg beesteledik, és látta, ahogy a Manó kisfiú a csónakjával lecsúszik, majd evez a patakban. Ilyenkor integettek egymásnak, de a kislány sosem volt egyedül, ezért egyszer sem beszélgettek.