A házias királylány

A házias királylány.

            A kék és zöld tengeren túl, ott ahol a felhők ezer színben pompáznak az égen, ahol a hegycsúcsok örökké fehérek, volt egy királyság.

            A palota kertjében ezer vörös rózsa nyílt, melyet a királyné naponta megcsodált.  Az istállóban száz pompás paripa várta a királyt, hogy válasszon közülük, mikor kilovagol az országába a testőrség kíséretében. A konyhában tizenkét szakács sürgött-forgott, hogy elkészítsék a reggelit, az ebédet és a vacsorát az udvar népének. A legkisebb királylány, mikor a szülei nem látták, gyakran meglátogatta őket, és már egészen kicsi korában elleste a sütés-főzés tudományát tőlük. Egy mesterszakács megtanította gulyáslevest főzni, egy másik töltött paprikát készíteni, egy harmadik palacsintát sütni. Ezt a három ételt olyan finomra készítette a legkisebb királylány, hogy mire iskoláskorú lett, túlszárnyalta a tanárait a konyhában.

Telt-múlt az idő, és egy napon, mikor a királyságba egy távoli országból látogatók érkeztek, a királyné így szólt a személyzethez:

– Olyan vacsorát készítsetek, hogy soha ne feledjék el a vendégeink a főztötöket!

A főszakács gondolkodóba esett. Mi legyen az a finomság, amit ha megkóstolnak, soha el nem felejtenek? Szegény embernek rengeteg ötlete támadt, de nem tudta eldönteni, hogy mi volna a legjobb közülük. Mikor a királyné a rózsakertben időzött, a király pedig az egyik pompás paripán kilovagolt, a legkisebb királylány leszaladt hozzá. Látta, hogy nagy gondban áll sok fazék között, és sajnálkozva így szólt hozzá:

– Min töröd a fejed, te szegény főszakács? Nincs a kamrában elég nyersanyag? Nem kaptál a piacon kaviárt? Nem elég érett a banán a gyümölcskosárhoz?

– Nagy gondban vagyok királylány! Édesanyád olyan finom vacsorát szeretne adni a vendégeknek, amelyet soha el nem felejtenek, ha ettek belőle, és én nem tudom, a sok különlegesség közül melyiket válasszam! – felelte a főszakács.

– Azt hiszem, segíthetek! Szerintem a gulyásleves és a töltöttparika éppen megfelelne, azután desszertnek a diós palacsinta csokoládé öntettel illene hozzá! – felelte a legkisebb királylány.

– Ezeket te tudod a világon a legjobban elkészíteni! Én nyomodba sem érhetek! – szomorkodott a főszakács.

– Ha szépen megkérsz, segítek nektek! – felelte a királylány, és kötött egy fehér kötényt az bordó abroncsos szoknyája elé, hullámos szőke haját pedig egy kendő alá rejtette. Sötétkék szeme vidáman csillogott, fehér bőrére piros rózsákat festett az izgalom.

– Kezdhetünk! – kiáltotta, és már ki is adta az utasításokat, kinek, mi lesz a feladata a sütés-főzés során.

– Királylány, baj lesz ebből! Mégsem végezhet házimunkát az uralkodó gyermeke! – sopánkodott a főszakács.

– Dehogynem! Hiszen már el is kezdtem! – mosolygott a királylány. Az udvari szakácsok azon nyomban követték az utasításait, és égett a munka a kezük alatt. Olyan gyorsan haladtak, hogy hamarosan forrt a leves a tűzhelyen, rotyogott a paradicsomos szószban a töltött paprika. Miután kikavarták a palacsintamasszát, a királylány a kezébe kapott egy serpenyőt, és a főszakács minden tiltakozása ellenére sütni kezdte az első darabot. Ekkor a távoli ország királyának fia éppen arrafelé sétált, és bekukkantott a konyhába, mert a finom illatok felkeltették az érdeklődését.

– Mi készül errefelé? – állt meg a királylány háta mögött. A palacsinta egyik oldala megsült, meg kellett fordítani, a királylány ezt úgy végezte el, hogy jó magasra feldobta, és az éppen a sületlen oldalára esett vissza a serpenyőbe.

– Nem látod? Palacsintát sütök vacsorára a vendégeknek! Olyan finomat, amilyet még nem ettek! – felelt még mindig háttal állva a királyfinak.

– Megkaphatom az elsőt én, kedves szakács kisasszony? – kérlelte a királyfi.

A királylány éppen szóra nyitotta a száját, hogy nem, ő nem szakács, mikor megfordult, és szembe nézett a fiatalemberrel, aki idegen volt számára, nem tartozott a palota népéhez. Egy szó nem sok, annyit sem tudott szólni, szinte kővé dermedt egy pillanatra a királyfi tekintetétől, aki nem tudta a szemét levenni róla. A királylány azonban gyorsan észbekapott, mert elkészült az első palacsinta, tányérra rakta, és azon mód, töltelék nélkül odanyújtotta a királyfinak, aki azon melegében három harapással meg is ette.

– Épp olyan finom ételt készítettél, mint amilyen szép vagy! – motyogta zavartan a királyfi, és kisietett a konyhából.

A királylány ijedten nézett az órára.

– Anyám már biztos befejezte a rózsái között a sétát, és apám is hazatérhetett a lovaglásból! Kérlek beneteket, fejezzétek be a munkát! A fűszerezést elvégeztem, a palacsintasütést folytassátok! – mondta, és levette a fehér kötényt és kendőt, majd elsietett.

A királyfi úgy lépkedett a palota folyosóján, mint egy álomkóros. Nem tudta, hogy valóság volt-e, vagy csak képzelte a karcsú alakot, amint a tűzhely felé hajlik, a sötétkék szempárt, amibe belenézhetett, az édes hangot, amely zeneként csengett a fülében. És ekkor elsuhant előtte ugyanaz a lány, gyors léptekkel benyitott az egyik szobába, majd kulcsra zárta az ajtót. A királyfi döbbenten állt.

– Nem, nem. Én ezt csak képzeltem! – mondta hangosan, és a trónterembe sietett. Ott várta őt a király és egy csapat miniszter, akikkel tárgyalnia kellett. Ez aztán visszazökkentette a valóságba. Mire a találkozó végére ért már ura volt a gondolatainak. Megszólalt az aranycsengő, amely vacsorára hívta a vendégeket. Mindannyian az ebédlőbe sétáltak, és állva várták a királyi család érkezését. A király, a királyné és a királylányok beléptek az ajtón. Minden arc feléjük fordult. A királyfi tekintete a három lány közül a legkisebb arcára tapadt. Maga sem hitte, hogy azt a szakácsot látja, aki a palacsintát adta neki. Nem is szólt egy szót sem. Úgy alakult, hogy a legkisebb királylányt éppen vele szembe ültették. Egész vacsora alatt őt nézte.

– Mi a neve ennek a levesnek? Olyan ismerősek ezek az ízek! Mintha gyerekkoromban a nagymamám kastélyában ezt tálalták volna! – mondta.

– Gulyáslevesnek hívják! – felelt a királylány.

Az asztalnál még folytak a tárgyalások, ezért a második fogásig több szó nem esett, de mikor hozták a töltött paprikát, a királyfi megszólalt:

– Ezt nagyon szerettem kisfiú koromban! Azóta sem ettem ilyet!

A királyi pár elégedetten bólintott. Még akkor elhatározták, hogy ki fogják tüntetni a főszakácsot a finom ételért, ami úgy tűnik, telitalálat.

Végül hozták a dióval töltött, csokival leöntött palacsintákat.

– Óh, ez volt a kedvenc desszertem! – örvendezett a királyfi. – Ma azonban ennél sokkal finomabbat ettem a konyhában! – nézett szembe a királylánnyal.

– Te ma a konyhában jártál, fiam? – kérdezte a király döbbenten.

– Igen. De nem csak én, hanem királyuram legkisebb lánya is! – felelte a királyfi.

– Az nem lehet! Nem illik egy királylány a konyhába! – kiáltotta mérgesen a király.

– Ellenkeznem kell királyuram. Az Ön lánya királyi palacsintát sütött! Én olyan finomat életemben nem ettem! Pedig dió és csokoládé sem volt benne! – csitította a királyfi.

A királylány nagyon megharagudott, hogy így leleplezték.

– Engedelmével apám, én távozom! – állt fel, és kiszaladt a kertbe, a rózsák közé.

– Engedelmével királyuram, én is távozom! – állt fel a királyfi, és gyors léptekkel elsietett.

– Mi történik itt? – háborodott fel a király, és a feleségével együtt utánuk ment, nyomában a legkisebb királylány két nővérével. Hamarosan meglátta a két fiatalt a rózsák között, amint egymással szemben állva vitatkoznak.

– Honnan ismertél fel? – kérdezte a királylány.

– A szemed, a hangod, az alakod árult el! Nincs ilyen szépség a földön, mint te! – mondta őszintén a királyfi.

– Miért árultál el? – kérdezte a királylány.

– Mert nem akartam, hogy titok legyen, hogy létezik egy olyan királylány, aki nem csak szép és okos, hanem házias is!

– Nem bánod, hogy jól érzem magam a konyhában? – érdeklődött a királylány.

– Sőt, inkább örülök neki! – felelte a királyfi.

– Már nem haragszom, hogy elárultál! – mosolygott a királylány.

– Azt érzem, hogy mi nagyon összeillünk! Te mit gondolsz? – kérdezte a királyfi.

– Úgy érzem, mintha nagyon régen ismernélek! – felelte a királylány.

Ekkor ért oda a királyi pár és a testvérei. A királyfi feléjük fordult, és megkérdezte:

– Nekem adja a lánya kezét, felséges uram?

– Ha ő is akarja, akkor igen! – felelte a király.

            Így történt, hogy a kék és zöld tengeren túl, ott ahol a felhők ezer színben pompáznak az égen, ahol a hegycsúcsok örökké fehérek, a házias királylány és a távoli ország királyának fia eljegyezték egymást. Az esküvőre egy kerek esztendőt kellett várniuk, mert szüleik azt szerették volna, ha jól megismerik egymást. A lakodalomra megérkezett a királyfi családja is. A vacsora természetesen gulyásleves és töltött paprika, valamint töltelék nélküli palacsinta volt. Persze aki kérte, kapott diót és csokimázt is hozzá.

Ti a töltetlen vagy töltött palacsintát szeretitek jobban?