Cica érkezik a kiskutyához

Cica érkezik a kiskutyához.

            A kiskutya büszkén üldögélt a kertben. Figyelte a kerítés rácsain keresztül a járdát, ha valaki arra járt, a kapuhoz rohant és jól megugatta. Egyeduralkodó volt a nagy szilvafa és a rózsák között. Ő vigyázott a házra, ezért gazdája nagy becsben tartotta. Akárhányszor kijött hozzá, mindig hozott neki jutalom falatokat. Ilyenkor ő hűséges szemekkel nézett rá, apró vakkantásokkal köszönte meg az ajándékot.

            A galambok és verebek messze elkerülték ezt az udvart. Hamar elterjedt közöttük, hogy az itt élő kutyus a ház lakóin kívül minden élőlényt elzavar. Barna bundájában azonnal feltűnt, ha valamelyik madár, aki nem hallotta hírét, csipegetni próbált a fűből, vagy ha inni szeretett volna a vizes edényből.

– Irigy kutya! – csiripelték, és gyorsan elillantak a közeléből, mert ő vad rohanásba kezdett, ha meglátta őket, közben félelmetesen ugatott.

– Nem vagyok irigy! Értsétek meg, nekem ez az egyetlen szórakozásom, hogy titeket elkergetlek! – akarta mondani, de nem volt kihez szólni, hiszen a madarak elszálltak, mire odaért hozzájuk.

A kiskutya a nap nagy részében unatkozott. Miután elmentek az emberek dolgozni, a gyerekek pedig az óvodában voltak, egyedül maradt. A járdán kevesen közlekedtek, így hát az úttesten rohanó autókat figyelte. Nagyon magányosnak érezte magát. Mikor délután nyílt a kertkapu és megérkezett a család, boldogan rohant elébük. Már messziről látta, hogy egy fehér kis gombolyagot tart a kislány az ölében, melyen itt– ott fekete foltok vannak.

– Játékot hoztál nekem? – ugatta a kiskutya.

– Nézd, ő lesz az új családtag! Nem régen született ez az aranyos kiscica, most mentünk el érte Anya barátnőjéhez! – guggolt le a szőke kislány, akinek haja hullámos fürtökben repkedett az arca körül.

– Cicát hoztál? Nem vagyok elég én neked? – morgott a kiskutya, és segélykérőn nézett a gazdáira. Apa és Anya azonban a kis szőrgombolyagot simogatták, és azt mondták neki:

– Ne félj tőle kiscica, meg fog veled barátkozni a kutyus, adj egy kis időt neki!

A cica olyan aprócska volt, hogy elfért a kislány két tenyerében. A kiskutya morgása megijesztette, és összehúzta magát annyira, amennyire csak tudta.

– Azt mondják, hogy ne féljek! Hát hogyne félnék, mikor olyan mérgesen néz rám ez a kutya. Betolakodónak tart engem. Pedig én nem is akartam idejönni! – gondolta, és odabújt a kislányhoz.

– Anya, őt nem lehet még kint hagyni a kertben! Fél a kutyustól! – mondta a kislány.

– Jól van, majd csinálunk neki egy cica szobát az előtérben! – mondta Anya.

Úgy is tettek. Hoztak puha plédet, letették odabent a folyosóra, kicsi tálkában tejet hoztak, és lerakták a fekete foltos fehér kiscicát a földre. Ő hegyezte a fülét, nem közelít– e kutyus felé, majd mikor látta, hogy biztonságban van, óvatosan elindult a tejecske irányába. Puha kis talpacskája nem csapott zajt, az egész család mosolyogva figyelte őt.

– Milyen aranyos! Remélem, hamar megszokja az új otthonát! – mondta a kisfiú.

Kutyus odakintről nézte a jelenetet, és kiközösítve érezte magát.

– Jobban tettem volna, ha nem morgok mikor megláttam! Teljesen ártalmatlan! Olyan pici, nem is értem mit csodálnak rajta annyira! Velem nem törődik senki! – gondolta. Fülét farkát behúzta és eloldalgott a kert sarkába.

A szomszéd család kertjében a nagy barackfa ágán madarak csiripeltek. Meglátták, hogy a kutya szomorúan üldögél a kerítés tövében. A fa ága áthajolt fölé, egy kis cinege odaszállt, és megszólította:

– Beteg vagy kutyuska? Nem szoktál itt üldögélni, mindig azt keresed, hogy kit zavarhatsz el! Valami bajod van, hogy így elhúzódtál?

– Nem vagyok beteg. Nézd, új lakót hoztak a gazdámék, és én már nem is kellek senkinek!– felelt a kutya.

– Ezt honnan veszed te buta kutya? – kérdezte a cinege.

– Mióta megjött, csak vele foglalkoznak. Engem nem engednek a közelébe sem! – felelt a kutyus.

– Mikor megjöttek, nagyon megugattad a kiscicát? – kérdezte a cinege.

– Morogtam rá. Nem fogadtam jó szívvel, az biztos – felelt a kutyus.

– Azt hiszem, ezért tartják távol tőled. Hozd helyre a hibád! – ajánlotta a cinege.

– Téged mindig elzavarlak, ha inni szeretnél az edényemből, mégis szóba állsz velem, tanácsot adsz nekem. Ezért elmondom, hogy nem haragszom én rád, csak örülök, ha ugathatok egy kicsit! Üldözni is nagyon szeretem a madarakat, mert akkor rohangálhatok! – mondta csendesen a kutyus.

– Mi volna, ha beszélgetnénk inkább és nem kiabálnál, ha a labda után rohangálnál, és nem minket üldöznél? – kérdezte a cinege.

– Megpróbálhatom. Nem vagy szomjas? Mert ha igen, ott a tálkám, igyál belőle. Én bemegyek az előtérbe, üdvözlöm az új családtagot! – mondta kutyus. Felállt, és lassú, megfontolt léptekkel a házhoz ment. Ott orrával benyomta az ajtót, és a kiscica puha plédje mellé ült. A kis fehér cica először megijedt, aztán látva, hogy nem akarja bántani, jól szemügyre vette őt.

– Köszönöm. A fekete foltok nagyon jól mutatnak a fehér bundádon! – válaszolt a kutyus.

A cica kinyújtózott.

– Tudod, nem szerettem volna senkit zavarni, nem magamtól jöttem ide. Ne légy rám féltékeny, jut itt neked is szeretet bőven. Tudod én még most jöttem ide, azért foglalkoznak velem egy kicsit többet, mint veled. Nagyon elfáradtam, én még kicsi vagyok, sokat alszom. Vigyáznál rám? – kérdezte, és már aludt is.

Kutyusnak megint lett feladata. Vigyázni, hogy senki ne ébressze fel a cicát. Közelebb húzódott, cicus álmában átölelte a mancsával. A gyerekek így találták őket az előtérben, nagy békességben egymás mellett.

– Anya, Apa, nézzétek, összebarátkoztak! – mondta a kislány az állatokra mutatva.

– Ez nagyon hamar ment! Jó kutyus a mi kutyusunk! – szólt a kisfiú.

Mikor a kutyus és a cicus felébredtek, a gyerekek finom falatokkal várták őket.

– Gyere kutyus, labdázzunk! – hívta a kisfiú, és ő boldogan rohangált a labda után a kertben.

 A cinege a fa ágáról figyelte őket. Visszarepült a többiekhez, és nagy örömmel mesélte el, hogy beszélt a kutyussal, aki eddig olyan durván bánt velük. Elmondta, hogy ez a kutya nem is irigy. Szívesen ad vizet a tálkájából, ha szomjaznak, és nem akarja bántani őket, mikor ugat, vagy rohangál utánuk. Társaságra vágyott, és nem vette észre, hogy a viselkedésével elriaszt mindenkit. 

            Másnap az emberek reggel elmentek otthonról. A kutyus egész nap a kiscicára vigyázott. Keveset ugatott, inkább csendben beszélgettek, sok mondanivalójuk akadt. Ha elaludt az apró macska, akkor őrizte az álmát. A madarak a nagy melegben sűrűn ittak a tálkájából, de ez egyáltalán nem zavarta. Ilyenkor beszélgettek egy kicsit, a cinege szállította a híreket, elmesélte, mit látott a kerítésen túl. A barna kutyus egyáltalán nem unatkozott. Olyan hamar eltelt a nap, hogy csodálkozva látta, hogy már hazaértek a gazdái. Akkor ők a madaraknak magokat szórtak, a cicának friss tejet hoztak, és a kutyus uzsonna után jutalom falatokat kapott. Ha lement a nap és sötétség borult a városra, a kutyus őrködött, hogy a többiek nyugodtan aludjanak. Elterjedt a híre a környéken, hogy ebben a házban egy jó házőrző kutya él, aki távol tartja a rosszakarókat, és szeretettel várja a jószándékkal érkezőket.