A medvebocs álombirodalma

A medvebocs álombirodalma.

            Az erdei medvelakban a hűs fák rejtekében élt három medvebocs a szüleivel. A legkisebb testvérük sosem akart lefeküdni, mikor eljött az alvás ideje. Medve mama sokat bosszankodott emiatt, egyszer aztán azt gondolta, véget vet a könyörgésnek, majd alszik a kicsi bocs akkor, ha elálmosodik.

            A maci a nappaliban ült a kanapén. Odakint már besötétedett, csak a Hold és a  csillagok világítottak, mély csend vette körül az erdő lakóit. Nem tudta mennyi idő telt el azóta, hogy a két testvére ágyba bújt, de már az ő szeme is kezdett lecsukódni. Eleinte harcolt ellene, de végül győzött a fáradtság, és hamarosan rádőlt a díványra és egyenletes szuszogása jelezte, hogy elnyomta az álom. Az ablakon betekintő Holdanyó elmosolyodott, és ezüst fényeit sűrűn szórta rá. Az egész szoba tündökölt a lágy sugarak ölelésében, és a kis bocs hamarosan egy másik birodalomban találta magát.

Egy csodálatos réten járt. Szemben magas hegyeket, melyen forrás csörgedezett lefelé, egyik oldalán pirosló málnabokrokat, a másikon finom illatú akácerdőt látott, ahol a méhecskék szorgalmasan gyűjtögették a mézet. Rengeteg tarka pillangó szállt virágról-virágra, mindannyian nektárt gyűjtögettek. Középen tizenkét mackókeréken játszottak a bocsok, ügyesen hajtották, óvatosan, úgy, hogy nem estek le róla. A legkisebb medvebocs közelebb ment hozzájuk, és amint odaért, kiemelkedett a földből egy újabb játék. Felugrott rá, és ő is taposta a négy lábával. A többiek lassan elfáradtak, és leszálltak.

– Gyere velünk málnát enni! – hívták, és ő örömmel csatlakozott. A bokrokon pirosló gyümölcsből nagyon sok termett, mindenki annyit ehetett belőle, amennyit akart. Csemegézés közben egy mackólányra figyelt fel, aki letelepedett a földre. Azt gondolta, hogy meg kellene kérdezni, mióta él itt, de nem merte megszólítani, félt, hogy megijed tőle.

A mackólány pár perc múlva felállt, és elindult az akácos felé. A legkisebb medvebocs követte. A méz sok-sok bödönben hívogatóan állt az egyik nagy fa alatt, mindketten odamentek. Kóstolgatni kezdték, de ettől az édességtől hamarosan megszomjaztak.

– Jössz a forráshoz? – kérdezte a mackólány.

– Szívesen! Innék én is a friss vízből! – felelt a medvebocs.

Mindketten elmentek a magas hegyekhez, ott oltották a szomjukat. A medvelány játékosan rápancsolta a vizet a legkisebb medvebocsra, ő pedig viszonozta. Az erős napsütésben jól esett a hideg víz, hűtötte a bundájukat. Mikor elfáradtak, leheveredtek a fűbe.

– Mióta élsz itt? – kérdezte végre a bocs.

– Amióta te! – felelte a mackólány.

– És a többiek mikor jöttek? – hangzott az újabb kérdés.

– Akkor, amikor te! – felelte a mackólány.

– Ez hogy lehet? – kérdezte a bocs.

A választ nem hallotta, mert valaki gyengéden rázogatta a vállát. Kinyitotta a szemét, és a mamáját látta a dívány mellett.

– Nem hallottam a választ! – sajnálkozott a legkisebb medvebocs.

– Elaludtál a nappaliban, menj, feküdj az ágyadba! – szólt a mamája.

– Várom a választ! – motyogta a medvebocs.

– Mire szeretnél feleletet kapni? – kérdezte a mamája.

– Hogy a mackólány mióta él a málnabokrok és mézes bödönök birodalmában! – mondta a medvebocs.

– Álmodtál kisbocsom! – mosolygott Mackó mama, azzal ölbe vette, és a félálomban hangosan beszélgető bocsot átvitte a gyerekszobába, betakargatta, megvárta még nagyokat szuszogva ismét álomba merül, és végre ő is nyugovóra tért.

A legkisebb medvebocs kényelmesen feküdt, és visszatért abba a birodalomba, amit pár perccel ezelőtt elhagyott.

A mackólány azóta az ő két testvérével ismerkedett. A legkisebb medvebocs odament hozzájuk, és nagy örömmel így szólt:

– De jó, hogy ti is itt vagytok! Veletek sokkal érdekesebb ez a rét! Gyertek, megmutatom a málnást, az aranyló mézet, a forrást! – mondta.

– Köszönjük, de tudjuk, hogy hol van! Végig veled voltunk, akkor is, amikor nem láttál! – válaszolták.

A legkisebb medvebocs csodálkozott, de végül is ezen a réten minden lehetséges. Egy darabig még figyelte az új barátjuk, a mackólány piros pöttyös szoknyáját, de az egy idő múlva valahogy egybefolyt a rét virágaival.

            A csörgőóra hangjára ébredt. A testvérei nagyot nyújtóztak, majd kikászálódtak az ágyból, ő is megpróbált felkelni, de egy kicsit nehezen ment. Mikor indulásra készen álltak az ajtóban, Mackó mama három málnával telt kiskosarat adott a kezükbe.

– Ma van a Mackó ünnep, vigyétek magatokkal és kínáljátok meg a többieket! – mondta.

A testvérek elindultak az iskolába. A legkisebb medvebocs az osztályban letette az asztalra a hozott gyümölcsöt. Már nagyon sok kiskosár állt mellette, mindenki hozott valami finomságot. Kinyílt az ajtó, és egy piros pettyes szoknyás mackólány lépett be, kezében egy mézes bödönt tartott.

– Tedd le, amit hoztál, aztán ülj oda! – mutatott a tanító néni arra a padra, ahol a legkisebb mackó volt.

Miután mackólány helyet foglalt, a tanító néni elmondta, hogy egy távoli erdőből most költöztek ide, ezután velük fog tanulni.

            A tanítás végén a három medvebocs a hazafelé vezető úton beszélgetett.

– Olyan volt ez a nap, mintha egy álombirodalomban járnánk! – mondta a legkisebb medvebocs.

– Valóban. Málna, méz, sütemények…– értettek egyet a testvérei.

– És az új padtársam. Mintha már ismerném valahonnan! – tette hozzá a legkisebb medvebocs.

Aznap este alig várták, hogy mind a hárman az ágyukba bújjanak, és elalvás előtt részletesen kitárgyalják a Mackó ünnepen történteket. Mire mindent megbeszéltek, már majdnem lecsukódott a szemük, és hamarosan mindannyian mély álomba merültek.