A manó kislány és a zongora

A manó kislány és a zongora.

            Volt egyszer egy manó kislány, aki az erdő közepén egy nagy gombaházban lakott az Őzlábgomba lakótelepen. Ne gondoljátok, hogy ezek a gombák egyszerű gombák voltak. Nem, nem. Csodalakások épültek bennük, mert ők maguk is csodálatosak voltak. Miért voltak olyan különlegesek? Ugye szeretnétek tudni? Mondom már! Az egész házban és a benne lévő lakásokban zaj helyett zene szólt, a következőképpen: mikor a lépcsőház ajtó kinyílt nyikorgás helyett egy dallam hangzott el, a lépcsőn, a szobákban léptek zaja helyett dalokat lehetett hallani, vízcsobogás helyett zongoraszó hallatszott.

            Képzeljétek el, hogy milyen szórakoztató lehetett itt lakni! Manó kislány nagyon szeretett énekelni, táncolni, és a kedvenc hangszere a zongora volt. Olyan ügyesen játszott pici ujjaival az apró zongorán, hogy örömmel hallgatta mindenki. Amikor hazaért az iskolából, első dolga az volt, hogy leült és már szaladgáltak is az ujjai a fekete-fehér billentyűkön.  Így aztán valóban egész nap szállt a zene az egész lakásban.

Történt egyszer, hogy Manó Apuka nagyon fáradtan érkezett haza. Aznap sok bosszúság érte őt, és hiába ragyogott még délután is a nap a tavaszi égbolton, hiába nyíltak a vadvirágok az erdőben, nem tudott vigasztalódni. Az ajtónyitáskor megszólaló zeneszó sem csalt mosolyt az arcára, mint máskor.

Belépett a lakásba és felkiáltott:

- Csodagomba, hallgattasd el a zenét!

Azon nyomban megváltozott körülöttük minden. Ha kinyitották a vízcsapot csobogást hallottak, a lépteik zaja nem alakult át dalokká és az ajtónyikorgás sem dallammá.

Ekkor lépett be az ajtón Manó Anyuka.

- Képzeljétek, nem szól a zene a házban! - mondta ijedten.

- Igen, Apa kívánta így - válaszolt Manó kislány, majd bement a szobájába és becsukta az ajtót. Szomorkodott. Nézett ki az ablakon, odaintegetett a madaraknak, akik vidáman röpködtek.

Gondoljátok el milyen furcsa lett számukra az élet, mikor a megszokott muzsika hangok nem szólaltak meg!  Néhány nap így telt el, zene nélkül. Szomorúan indult el otthonról a család és szomorúan érkeztek haza.  Manó Apuka már rég megbánta, hogy azt kívánta, szűnjön meg a zene, de nem tehetett semmit. Amit kimondott, már elhangzott.

De szerencsére történt hamarosan valami, ami végre fordulatot hozott! Egyik délután, amint csendben állt a nyitott ablak előtt a Manócska kislány, a szomszéd házból kiszűrődő hegedű hangja szállt felé. Ő kinyitotta az ajtót, így a szülei is hallgathatták, akiknek az arcán halvány mosoly suhant át. A dallam repült, repült a levegőben, míg hamarosan rátalált a zongorára. A billentyűk nem bírtak ellenállni, és maguktól kezdtek zenét játszani, a hegedűével együtt szállt a dallam. Az egész család csodálkozva állt a hangszer mellett. Nagyon, nagyon boldogok voltak.

Manó Apuka felsóhajtott:

- De jó itthon lenni! Csodagomba, köszönöm, hogy visszaadtad a zenét nekünk!

                Ettől a naptól fogva minden úgy zajlott a házban, mint azelőtt. Télen-nyáron, esőben és napsütésben, mikor hazaért a Manó kislány és a szülei, hallgathatták a zenét a Csodagombaház belsejében. Ezentúl gyakran meghívták magukhoz a szomszéd Manó kisfiút, aki áthozta a hegedűjét és együtt muzsikáltak a Manó kislánnyal, aki szívesen kísérte őt zongorán. Az erdei kismadarak odasereglettek az ablakba, igyekeztek kiegészíteni a dallamot a csicsergésükkel. A napsugarak vidáman táncoltak a hangszereken, ha esett az eső, akkor a cseppek ütemes koppanással segítettek tartani a tempót.  Elhallatszott az erdő közepéig, ahol a sok kis állat, növény boldogan hallgatta.

Ugye így teljes az élet? – kérdezte Manó kislány az Apukáját, aki csendesen bólintott.

Tudjátok gyerekek, szerintem is igaza van a manókislánynak. Szerintetek?