A manó kislány és a zongora

A manó kislány és a zongora.

            Volt egyszer egy Manó kislány, aki az erdő közepén egy nagy gombaházban lakott az Őzlábgomba lakótelepen. Ne gondoljátok, hogy ezek a gombák egyszerű gombák voltak! Nem, nem. Csodalakások épültek bennük, mert ők maguk is csodálatosak voltak. Miért voltak olyan különlegesek?

Szeretnétek tudni? Mondom már! Az egész házban és a benne lévő lakásokban zaj helyett zene szólt. Amikor a lépcsőház ajtaja kinyílt, nyikorgás helyett egy dallam szállt, a lépcsőn, a szobákban léptek zaja helyett dalokat lehetett hallani, vízcsobogás helyett zongoraszó csendült fel.

            Képzeljétek el, milyen szórakoztató volt itt lakni! Manó kislány nagyon szeretett énekelni, táncolni, és a kedvenc hangszere a zongora volt. Olyan ügyesen játszott rajta, hogy öröm volt hallgatni. Amikor hazaért az iskolából, első dolga az volt, hogy leült, és pici ujjai már szaladgáltak is a fekete-fehér billentyűkön. Így aztán valóban egész nap szállt a zene az egész lakásban.

Történt egyszer, hogy Manó apuka nagyon fáradtan érkezett haza. Aznap sok bosszúság érte őt, és hiába ragyogott még délután is a nap a tavaszi égbolton, hiába nyíltak a vadvirágok az erdőben, nem tudott vigasztalódni. Az ajtónyitáskor megszólaló zeneszó sem csalt mosolyt az arcára, mint máskor.

Belépett a lakásba és felkiáltott:

– Csodagomba, hallgattasd el a zenét!

Azon nyomban megváltozott körülöttük minden. Ha kinyitották a vízcsapot, csobogást hallottak, a lépteik zaja nem alakult át dalokká és az ajtónyikorgás sem dallammá.

Ekkor lépett be az ajtón Manó anyuka.

– Képzeljétek, nem szól a zene a házban! – mondta ijedten.

– Igen, Apa kívánta így – válaszolt Manó kislány, majd bement a szobájába és becsukta az ajtót. Szomorúan kinézett az ablakon és integetett a madaraknak, akik vidáman röpködtek.

Gondoljátok el, milyen furcsa lett számukra az élet, amikor a megszokott muzsika nem szólalt meg!  Néhány nap így telt el, zene nélkül. Szomorúan indult el otthonról a család, és szomorúan érkeztek haza.  Manó apuka rég megbánta, hogy azt kívánta, szűnjön meg a zene, de nem tehetett semmit. Amit kimondott, már elhangzott.

Szerencsére hamarosan történt valami, ami végre fordulatot hozott! Egyik délután Manó kislány csendben állt a nyitott ablak előtt. A szomszéd házból kiszűrődő hegedű hangja szállt felé. Ő kinyitotta az ajtót, így a szülei is hallgathatták, akiknek az arcán halvány mosoly suhant át. A dallam repült, repült a levegőben, míg hamarosan rátalált a zongorára. A billentyűk nem bírtak ellenállni, maguktól kezdtek zenét játszani, és a hegedűével együtt szállt a dallam. Az egész család csodálkozva állt a hangszer mellett. Nagyon boldogok voltak.

Manó apuka felsóhajtott:

– De jó itthon lenni! Csodagomba, köszönöm, hogy visszaadtad nekünk a zenét!

            Ettől a naptól fogva minden úgy zajlott a házban, mint azelőtt. Télen-nyáron, esőben és napsütésben, Manó kislány és a szülei hallgathatták a zenét a Csodagombaház belsejében. Ezentúl gyakran meghívták magukhoz a szomszéd Manó kisfiút, aki áthozta a hegedűjét és együtt muzsikáltak a Manó kislánnyal, aki szívesen kísérte őt zongorán. Az erdei kismadarak odasereglettek az ablakba, kiegészítették a dallamot a csicsergésükkel. A napsugarak vidáman táncoltak a hangszereken, ha esett az eső, a cseppek ütemes koppanással segítettek tartani a tempót.  Elhallatszott az erdő közepéig, ahol a sok kis állat, növény boldogan hallgatta.

– Ugye, így teljes az élet? – kérdezte Manó kislány az Apukáját, aki csendesen bólintott.

Tudjátok, gyerekek, szerintem is igaza van a Manó kislánynak. Szerintetek?