Az elfelejtett sziget

Az elfelejtett sziget.

            A tó vize mélykék és smaragdzöld színekben pompázott. Jónéhány sziget állt benne, amelyek partjaihoz ritmikusan csapódtak a hullámok.

            Az egyik szigetet éjjel-nappal sűrű köd vette körül, és ezért távolról úgy tűnt, mintha nem is lenne. Ha valaki közelebb hajózott volna, akkor egész biztosan észreveszi, de már száz éve nem ment arra senki. A sziget lakói ennek nagyon örültek, mert zavartalanul élhették az életüket.

Egy reggel azonban a kismadarak éppen ébresztőt daloltak a legmagasabb fa lombján, amikor egy matracot láttak meg a vízen. Egy kisfiú és egy kislány kapaszkodtak rajta, és nagyon kimerültnek látszottak.

– Már nem bírják sokáig, itt nagyon mély a víz, és beleesnek! Segítenünk kell rajtuk! – énekelte a cinege, és harkály doktor azonnal abbahagyta az öreg fa kopogtatását.

– Száz éve nem tette be ide a lábát ember! Szerencsére teljesen elfelejtették ezt a szigetet! Nagyon meg kell gondolnunk, hogy idehozzuk-e őket! – mondta. A kismókus kidugta a fejét az odujából a korai párbeszédre, körülnézett, és így szólt:

– Úgy látom, hogy nincs választásunk! Kapibara papa már elindult értük!

A cinege, a harkály és a mókus feszülten figyelték az eseményeket. Az elfelejtett szigeten a legerősebb állat Kapibara papa volt, és ráadásul még jól is úszott, ezért őt választották meg úszómesternek. Olykor-olykor előfordult, hogy egy kis medvebocs, egy sünike, vagy egy rókakölyök elcsatangolt és belepottyant a vízbe. Ilyenkor Kapibara papa kihozta a hátán a pórul járt csemetéket partra. Ma is azon igyekezett, hogy a két gyereket kimentse a tóból. Éppen akkor ért oda a matrachoz, amikor egy nagy hullám felborította, és a kisfiú és a kislány beleestek a vízbe. Kapibara papa nem késlekedett, széles hátára vette őket, és a partra úszott. Amikor a kis hajótöröttek lekászálódtak róla és megpihentek, köréjük gyűltek az elfelejtett sziget lakói. A mókus, a cinege és a harkály egy közeli fa alsó ágáról, a medvebocs, a kis kapibara, az őzike, a sünike, és a rókakölyök a földről figyelték őket.

A kislány csodálkozva nézett rájuk, és így szólt:

– Azt hittem, hogy nincs a közelben szárazföld! Nem látszott a távolból ez a sziget!

– Messziről nem lehet észrevenni, amikor közelebb értünk, akkor is csak a ködöt láttuk! – tette hozzá a kisfiú.

– Miért jöttetek ide? – kérdezte harkály doktor barátságtalanul.

– A hullámok sodortak el a strandról! – felelte megszeppenve a kislány.

– Baj, hogy itt vagyunk? – érdeklődött ijedten a kisfiú.

– Nem, dehogy. Az öreg harkály még emlékszik arra, amit a nagypapája mesélt az emberekről, akik itt laktak, és száz éve a nagy viharok hónapjában elmenekültek. Akkor a Tó tündére beburkolta ködfátyollal az otthonunkat, azóta nem járt itt ember, el is felejtették ezt a helyet – magyarázta Kapibara papa.

– Mit mesélt harkály nagypapa az emberekről? – kérdezte a kislány.

– Meg akarták változtatni az otthonunkat. Kivágták a fákat, köveket hoztak ide, házakat építettek, hangoskodtak, veszekedtek, ketrecbe és kalitkába zárták az állatokat – felelte az öreg harkály.

– Sajnálom! De ez nagyon régen történt. Mi nem bántunk titeket, és az otthonotokat sem tesszük tönkre! – szólt a kisfiú.

– Rendben. Akkor gyertek be a sziget belsejébe! – hívta őket az öreg harkály. – Kapibara, medvebocs, rókakölyök, őzike és sünike, vezessétek őket! – folytatta. A gyerekek elindultak a vendéglátóik után, a mókuska és a cinege a harkállyal együtt a magasból kísérte a csapatot.

Ahogy haladtak előre, egyre több pillangó és katicabogár röpködött körülöttük, és a madárcsicsergés hangosabb lett. Először sünikéék avarháza előtt álltak meg, ahol Sün mama almával kínálta meg őket. Később a medvebarlangban mézet kaptak, majd a rókalyuk előtt vendégváró falatokkal kínálták őket. Őzikéék lombházában zöldteát kortyoltak, majd a mókusok az odujukból mogyorót dobtak a markukba.

Amikor a sziget közepére értek, megpihentek a dús fűben, és a két gyermek a friss levegőn álomba merült.

A Tó tündére Kapibara papa elé libbent, és sugárzó mosolya elárulta, hogy mennyire boldog.

– Gondolkodás nélkül megmentetted a gyerekeket, pedig ezzel leleplezted az Elfelejtett szigetet! – mondta.

– Szerencsére ezek a gyerekek be tudnak illeszkedni közénk! – felelte a Kapibara papa.

– Én is azt hiszem! – bólintott a Tó tündére.

– Nem fognak elárulni minket! – tette hozzá az öreg harkály.

– Azért biztonságosabb, ha sűrűbb ködöt teszek a sziget köré! – szólt a tündér, varázspálcájával suhintott egy párszor jobbra is és balra is, és az Elfelejtett sziget kívülről eddig soha nem látott ködfátyolba burkolózott.

– Attól tartok, hogy a gyerekeket már keresik a szüleik! – mondta Sün mama.

– Itt nem találják meg! Nem látják ezt a szigetet! – kiáltott fel Róka mama.

– Kimegyek a partra, és szétnézek! – ajánlotta Kapibara papa, és amikor a többiek beleegyeztek, így is tett. Nem kellett sokáig várnia, hirtelen motorcsónak zaja verte fel a csendet. Az aggódó szülők hangosan hívták a gyerekeiket. Kapibara papa integetett feléjük, és a motorcsónak a közvetlen közelében megállt.

– Várjatok, hozom őket! – kiáltotta, és bekocogott a sziget belsejébe, ahol a kisfiú és a kislány nagy egyetértésben ült és beszélgetett az állatokkal. Felvette őket a hátára és a partra vitte.

– De jó, hogy épségben vagytok! – kiáltott fel az anyukájuk. Kapibara papa beúszott a motorcsónak mellé, és a gyerekek könnyedén beszállhattak a szüleikhez.

– Nem fogunk elfelejteni titeket! – súgta a kisfiú, amikor elköszönt.

– Még találkozunk! – tette hozzá a kislány, mielőtt hazaindultak.

Kapibara papa meghatódva nézett utánuk. Én sem felejtelek el benneteket! – gondolta, és visszaúszott a szigetre.

            Sok év telt el addig a napig, amikor a lány és a fiú visszatértek a szigetre. Festőállványt vittek magukkal mindketten, és egész nap a sziget csodáit örökítették meg a vásznakon. Köréjük sereglettek az állatok, és csendben figyelték őket. Elbűvölve nézték a remekművek születését. A fiatalok a festményeket kiállításokra vitték, és díjakat nyertek velük. Soha, senkinek nem árulták el, hogy az Elfelejtett szigeten készültek a képek, hogy titok maradjon az érintetlen terület létezése, ezért a közönség az élénk fantáziájukat dicsérte, pedig az, amit ők megörökítettek, az a valóságban is létezett.