Jövőre jobban szeretlek

Jövőre jobban szeretlek.

            Az erdőben hideg szél fújt. Mackó behúzódott a házba, leült a kanapéra és egy pléddel betakarózott. Már majdnem elaludt, amikor kétségbeesett csivitelést hallott. Kelletlenül feltápászkodott, és ajtót nyitott.

            Egy darabig álldogált, de amikor dideregni kezdett, nagy dérrel-dúrral bevonult a szobájába. Alig hogy elhelyezkedett, ismét felcsendült a rimánkodó hang.

– Hagyj aludni! – kiáltott ki morcosan, és akkor hirtelen észrevette a fenyőfán a pici őszapót. Fehér tollazata beleolvadt a környezetbe, de benne a fekete csíkok és élénk gombszeme világított. A kelletlen beszédre azonnal elcsendesült a félénk fióka. Összehúzta a testecskéjét, és így még kisebbnek látszott. Mackó elszégyellte magát, és lágyabb hangon így szólt hozzá:

– Miért panaszkodsz kismadár? Biztosan fázol, gyere be hozzám, melegedj meg nálam!

Őszapó fióka fellélegzett, hogy végre talált egy helyet, ahol befogadják. Megemelte dermedt szárnyait, és Mackó vállára repült. Kis talpai hideg nyomot hagytak a másik bundáján, így érezhette, hogy mennyire átfázott.

– Gyere, betakarlak, és hozok neked ennivalót! – ígérte. Brummogva becammogott a nappaliba, és a pléd sarkába tette az őszapó fiókát, majd ráhajtotta a szélét. A kismadár hálásan nézett rá, úgy érezte, hogy már nem sokáig bírta volna odakint. Ekkor az ajtócsengő élesen belehasított a levegőbe.

– Jövök már! – kiáltotta Mackó, és hamarosan örömmel ölelhette egy barátját.

– Játszunk egy kicsit? – kérdezte aztán, amikor már az asztalnál ültek.

– Hát persze! Hiszen azért jöttem! – nevetett a medvebocs, majd felállt és leemelt a polcról egy társasjátékot. Mindketten boldogan vetették bele magukat a játékba, órák teltek el, majd végül megkordult Mackó gyomra.

– Éhes vagy? – kérdezte a medvebocs. – Jaj, el is felejtettem odaadni, nézd, anyukám sütött mézes süteményt, hoztam neked is belőle! – folytatta, és kivett a táskájából egy nagy, barna zacskót.

– Kóstoljuk meg! – kapott rajta Mackó, és egymás után vette ki a szív alakú sütiket. Mikor jól lakott, így szólt:

– Gyere, üljünk le a kanapéra, az kényelmesebb!

Mindketten felálltak az asztaltól, és megfordultak. Ekkor rávetődött Mackó tekintete a plédre, és ijedten felkiáltott:

– Jaj, elfelejtettem neked ennivalót hozni!

Az őszapó fióka ernyedten feküdt, éppen csak pislogott egyet, hogy igen, lehet, hogy valamit be kellene kapnia, hiszen két napja nem volt semmi a csőrében. A szélben és hidegben nem látott magokat sehol, az otthonába pedig nem talált vissza, pedig kereste az utat.

– Szegény kismadár, már alig van benned élet! – jegyezte meg sajnálkozva a medvebocs.

– Én vagyok a hibás! Nem figyeltem rá eléggé! – mondta bűnbánóan Mackó. – Itt maradsz vele, amíg keresek neki valahol ennivalót? – nézett a másikra aztán.

– Persze. De siess, kérlek! – felelte. Mackó a nyakába vette az erdőt, és szerencsére gyorsan talált egy madáretetőt, amelybe egy kisfiú és egy kislány éppen eleséget rakott.

– Kérek én is belőle! – kiáltotta már messziről.

– Láttál már olyan mackót, aki magvakat eszik? – kérdezte a kislány a testvérét.

– Eddig még nem! – nevetett a kisfiú.

– Nem nekem kell, hanem egy kismadárnak, aki a házamban fekszik! Már majdnem teljesen elhagyta az ereje, szeretnék neki ételt adni! – felelte türelmetlenül Mackó.

– Értem! Tessék, fogd! – nyújtott oda egy marékkal a kislány. – Elkísérhetünk téged mi is? – folytatta.

– Jó, gyertek, de siessünk! – egyezett bele Mackó. Elindultak a mackóház felé. Szedték a lábukat, ahogy bírták, és hamarosan ott ültek az őszapó fióka mellett. A kislány óvatosan megetette őt, majd meg is itatta. Az elalélt kismadár ereje lassanként visszatért. Mindannyian megkönnyebbültek, majd a kislány kedves hangon beszélni kezdett hozzá.

– Láttam a szüleidet, ahogy rémülten keresnek téged. Tudom, hogy melyik fán van az otthonod. Ha jobban vagy, akkor hazaviszünk, ha szeretnéd!

A kismadár megpróbált lábra állni, de nem sikerült neki, visszahanyatlott a plédre.

– Pihenj egy kicsit, gyenge vagy még! – javasolta a kisfiú.

– Nem maradhat itt nálam? Ma van az év utolsó napja, éjjel biztosan óriási zaj jön a város felől az erdőbe! Megijednek a kismadarak! – aggódott Mackó.

– Hozzuk ide a családját! – javasolta a medvebocs.

– Rendben! Értük megyünk! – mondta a kisfiú, és a testvérek elhagyták a házat. Hamarosan az őszapó családdal tértek vissza. Letelepedtek a kicsi mellé, aki szép sorban elmesélte nekik, hogy mi történt vele.

– Jó, hogy Mackó beengedett ide, meg is fagyhattál volna! – sírdogált őszapó mama.

– De elfelejtett neki enni adni! – szólt közbe a medvebocs.

– Igen, tényleg megfeledkeztem a játék hevében erről! – sütötte le a szemét Mackó.

– De idejében eszedbe jutott! – nyugtatta meg a fióka.

– Még gyakorolnom kell a gondoskodást! – ismerte be Mackó.

– Maradhatunk még egy kicsit nálad? – kérdezte a fióka.

– Hát persze! Azért hoztuk el ide a családod, hogy szilveszterkor biztonságban legyetek! Itt nem hallatszik a tűzijáték pufogása! – felelte Mackó.

– Nekünk haza kell mennünk! – jelezték a testvérek.

–  Nekem is! – tette hozzá a medvebocs.

            Miután becsukódott mögöttük az ajtó, Mackó lehuppant az őszapócsalád mellé a kanapéra, és így szólt:

– Ne aggódj kismadár, gondoskodni fogok rólad, amíg felépülsz! Megígérem, hogy jövőre jobban szeretlek, és nem feledkezem meg rólad!

– Olyan sokára? Egy év múlva? – csodálkozott a kis őszapó, és a szülei felnevettek.

– Néhány óra, és kezdődik az új év! Akkor lesz jövőre! – nyugtatta meg Mackó.

A kismadár elégedetten bújt meg a pléd alatt, ott, a jó melegben várta az éjfélt. Kíváncsi volt, milyen az, mikor jobban szereti Mackó, mint eddig. Az tudta, hogy sosem felejti majd el betartani az ígéretét, és mindig odafigyel rá. A biztonság érzete körül ölelte és boldogan nézett a világba.