Fókák északi fényben

Fókák északi fényben.

                 Ült a nagy jégtábla közepén a kis fehér fóka, és ijedten látta, hogy a megszokott jéghegy látványa egyre zsugorodik, ahogy távolodik tőle. Félve tekingetett jobbra, balra, de sehol nem látta a szüleit. Minden csupa hó és jég volt, amerre a szem ellátott.

            Mikor már kezdte feladni a reményt, hogy társakra talál, a távolban észrevett egy fóka családot, amint integetnek felé egy másik jégtábláról. Minden bátorságát összeszedte, és becsúszott a jeges vízbe, melyben egy pillanatra a lélegzete is elállt, olyan szokatlan volt neki. Először csak kapálózva, aztán egyre magabiztosabban úszott a család felé. Ők egy nagy jéghegy előtti táblára telepedtek, ott alakítottak ki otthont maguknak, egy viszonylag szélvédett helyen. A kis fehér fókának most a biztonságot jelentette az ismeretlen fókacsalád. Szeretett volna minél hamarabb odaérni, de út közben elfáradt, sokkal nagyobb volt közöttük a távolság, mint azt hitte.

– Tarts ki! Nem sokára ideérsz! – kiáltott az egyik nagy fóka.

– Segítsetek, nem bírom tovább! – suttogta a kis fehér fóka, de ez nem hallatszott el a másik jégtábláig. Egészen kezdett elalélni, mikor a vízből kiemelkedett egy nagy sziget, melyen percekig megpihenhetett. A kis fóka csak egy kis idő múlva vette észre, hogy a sziget úszik, és megdöbbent, mikor meg is szólította:

– Nem ismersz engem, de én ismerem a családodat, már régóta. Itt élek a tenger mélyén, láttam felnőni apukádat és anyukádat is. Elmentek táplálékot keresni, de nem tértek még vissza. Téged átviszlek a rokonaidhoz, hogy vigyázzanak rád, aztán megkeresem őket.

– Ó, én azt gondoltam, hogy te egy úszó sziget vagy! Nem hittem, hogy értem jöttél kedves jó bálna! Olyan nagy vagy, és olyan kényelmes rajtad utazni! Nem mehetnék veled a szüleimet megkeresni? – kérdezte a fehér fóka.

– Nem, nem jöhetsz, mert én sem tudom, hogy merre induljak, nem tudom mennyi időbe telik megtalálni őket. Maradj csak itt a szomszédoknál! – felelt a grönlandi bálna.

Ahogy ezt kimondta, már oda is értek a fókacsalád otthonához. A kis fehér fóka leszállt a bálna hátáról, és ismerkedni kezdett az új hellyel. A fóka szülők két kicsinye boldogan vette tudomásul, hogy játszótársuk érkezett. Nem régen járt erre egy nagy hajó, arról labdát dobtak le nekik, és ők éppen most tanulgatták, hogy kell azt megtartani az orrukon.

– Tessék, próbáld meg te is! – kiáltották, és odaadták a játékot. A vendégnek nagyon tetszett a színes nagy gömb, először játékosan lökdösni kezdte, aztán megpróbálta felemelni és az orrával egyensúlyozni. Elég sok idő telt el, mire végre sikerült a mutatvány. A fókacsalád jól elszórakozott rajta.

Ezalatt a bálna segítőkre talált, néhány testvére a közelben pihengetett, és örömmel indultak a fókaszülők keresésére.

– Siessünk, nekem nagyon gyanús, hogy nem tértek vissza idejében, mikor tudják, hogy a kicsi várja őket. Szerintem bajba jutottak! –mondta a nagy bálna. Megbeszélték, hogy ki, merre induljon, és a szélrózsa minden irányába szétszéledtek. Igyekeztek átfésülni a terepet, eleinte kevés sikerrel jártak. Aztán mikor jött egy jeges fuvallat, az a nagy bálna felé hangokat sodort, és arra fordult. Hamarosan megtalálta a fókaszülőket, akik egy hajó halászhálójába tekeredtek. Éppen idejében érkezett, mert már nem bírták volna sokáig.

– Mindjárt kiszabadítalak benneteket! – mondta a bálna.

– De jó, hogy ránk találtál! Nem tudod, hogy van a mi kis fehér fókánk? – kérdezte fóka mama.

– Nyugodj meg, biztonságban a szomszédban játszik – felelte a bálna. Azzal szétszakította a hálót, és így szabadon engedte a pórul járt fókákat.

– Gyertek, odaviszlek benneteket! – mondta nekik. Ők a hátára feküdtek, és már úsztak is a jégtábla felé, ahol a kicsinyük várta. Leírhatatlan örömmel üdvözölték egymást. Abban a pillanatban, az égbolton különleges színek jelentek meg.  A zöld, kék, sárga és lila sokféle árnyalata festette meg felettük a légkört, mintha a szabadulást ünnepelné a világegyetem. A kis fehér fóka a szülei öleléséből figyelte a természet ajándékát.

– Ez az északi fény! – mondta az apukája. Mostantól sokszor fogod látni, jól megismered majd. Csodálatos érzés. Mintha mi lennénk a világ legszebb táján. Ahányszor megjelenik, mindig más és más színekben pompázik. Látod, milyen szép helyen élünk! – folytatta.

A két fókacsalád felszabadultan nézte a fények csodálatos játékát. A színes labda ott hevert a jégtáblán, felkapták, és egymásnak adogatták. Elámultak azon, hogyan változnak a színei ebben a fényben. Szállt, szállt a labda a levegőben, egészen magasra, aztán egyszer teljesen feloldódott a színes égbolt fényeiben, már nem is látták, merre repül, csak a színei maradtak velük az emlékeikben, és az égbolton egyszerre.

Amíg a fókakölykök a gyönyörű látványtól nem tudtak elszakadni, az idősebbek úgy döntöttek, hogy együtt maradnak, mert ez a jégtábla a jéghegyek ölelésében tökéletes lesz számukra egy közös otthonnak. Elférnek mindannyian rajta, és felváltva mehetnek élelemért. Így a kicsinyeik sosem maradnak magukra.

            A kis fehér fóka megnyugodva aludt el. Szerencsésen alakult ez a nap. Mikor reggel felébredt, a nagy bálna hátát látta meg először, azon pedig a színes labdát, amivel előző nap játszottak, és melyet beleejtettek a vízbe. A bálna átcsúsztatta a labdát a jégtáblájukra, majd elégedetten elúszott. A kis fehér fóka hálásan nézett utána, és azt suttogta:

– Köszönöm bálna, hogy visszahoztad a szüleimet!

A bálna visszanézett rá, és azt kiáltotta:

– Mindig vigyázni fogok rátok! Megígértem a nagyapátoknak! Aztán nagyot csapott a farkával, és eltűnt a mélyben.