Nézzétek, ott egy hullócsillag!

Nézzétek, ott egy hullócsillag!.

            Az augusztusi nap a narancssárga ezer árnyalatára festette az égboltot, lemenni készült a tenger homokos partjával szemben, a büszkén álló magas hegyek vonulatai mögé.

            A forró, csillogóan fehér parton két kisgyerek játszott. A kislány hosszú, barna haja lófarokban röpködött az arca körül, a rózsaszín hajgumi erősen tartotta, így nem bomlott ki, amint rohant a kisvödörrel vízért a tengerhez. A kisfiú nagy igyekezettel ásta az árkot, melyet a homokvár köré építettek.

– Öntheted bele! – mondta a testvérének, amint megérkezett a vízzel telt homokozó vödörrel.

A kislány örült, hogy végre készen van a várárok, és beleloccsantotta a vödör tartalmát.

– Ez kevés lett! Hozok még! – mondta, és már szaladt is az újabb adagért.

A kisfiú fogta a saját homokozóját, és utána sietett. Mindketten többször fordultak, amíg megtelt az árok vízzel.

– Na, most vagyunk készen! – szólt a kisfiú, és elégedetten lekuporodott a homokba. A testvére mellé ült, és egy darabig csendben nézték a művüket.

– Gyere, mártózzunk meg! – szólalt meg a kislány, és már igyekezett is a tenger felé. Mire a bátyja odaért, már két kézzel szórta az ég felé a vizet, az apró cseppeken átsütött a lemenő nap fénye. Alig telt el néhány perc a lubickolással, mikor a kisfiú így szólt:

– Nézd, megjelent az ezüst híd!

Valóban, időközben beesteledett, és a Hold teljes erőből szórta az esti világítást a vízre, amely ragyogó, ezüstösen csillogó sárga vonulatként terült el rajta.

Egy apró csillag már percek óta figyelte a gyerekeket, amint a kora esti órákban a vízben pancsolnak, és észrevette a homokvárat is, mely diadalmasan állt a parton, a vizes árok védelmében. Eddig még nem látott ilyet, és nagyon vágyott arra, hogy közelebbről is megnézze.

– Vajon nehéz volt ezt a várat felépíteni? – kérdezte a szomszéd csillagot, amely már évszázadok óta ragyogott az égen éjjelente.

– Biztosan! Mivel nappal készítik, én még sosem láttam, hogyan csinálják. De lehetett bármilyen nagy munka, nem számít, mert az alkotás öröme feledteti! Nézd, milyen önfeledten játszanak a gyerekek! – felelte az öreg csillag.

– Milyen érzés lehet a homokban sétálni? Milyen lehet a vízben pancsolni? Milyen lehet a hullámok hátán úszkálni? – kérdezte az apró csillag.

– Nem tudom, hiszen én is innen nézem, még sosem voltam lent a Földön. Nekünk itt a helyünk, az égbolton! – felelte az öreg csillag.

– Mi volna, ha lemennék, és megnézném a várat, megérezném a forró homok és a hullámok simogatását? – kérdezte az apró csillag.

– Akkor nem tündökölhetnél az égbolton, nem volnál többé csillag! Eggyé olvadnál a tengerrel, a tengerparttal, a Földdel! – felelte az öreg csillag.

– De miközben lefelé száguldok, mind közelebbről láthatnám a várat, a tengert, a gyerekeket! – gondolkodott hangosan az apró csillag.

– Megérné neked az a néhány pillanat, hogy elveszítsd a csillagfényed? – kérdezte az öreg csillag.

– Igaz. Nem tudhatom, mi vár rám odalent. Tudod mit? Csak egy porszemet küldök magamból! – felelte az apró csillag.

– Tudod, hogyha leküldöd a Földre, többé nem jön vissza, hogy elmondja neked, mit látott, eggyé válik az ottani természettel! – mondta az öreg csillag.

– Tudom. De akkor is leküldöm, legalább ő lássa és érezze, ami engem érdekel! – felelte az apró csillag, és úgy tett, ahogy mondta, egy porszem elvált tőle, és nagy sebeséggel haladt lefelé a Földre. Útja közben csodás fényjelenség kísérte, látta közelebbről a homokvárat, amit a kisfiú és a kislány épített, a vízzel telt várárkot, a Hold ezüstös fényében hullámzó tengert, a benne pancsoló testvéreket, és mikor belecsapódott, érezte a hűvös víz érintését, majd megpihent az alján a finom homokszemek között.

– Nézd, hullócsillag! – mutatott a kislány az égre, abban a pillanatban, mikor az izzó fény megjelent.

– De gyönyörű! – szaladt ki a kisfiú száján áhítattal ez a két szó.

– Augusztus van! Ilyenkor lehet látni őket! – szólt a kislány.

– Azt mondják, ha hullócsillagot látunk az égen és kívánunk valamit, akkor az teljesül. De olyan gyors volt az egész, hogy eszembe sem jutott kívánni! – sajnálkozott a kisfiú.

– Nekem sem volt időm rá! – felelte a kislány.

– Nem baj! Annál szebbet, mint amit ma láttunk, kívánni sem lehet! – állapította meg a kisfiú.

– Gyere, menjünk haza, már eljött az este! – nyújtotta a kezét a kislány, és nagy léptekkel mindketten a part felé indultak.

Az apró csillag meghatottan nézte, amint kézen fogva partot érnek. Arra gondolt, hogy nagyon jó lesz őket, vagy másokat minden este látni, innen az égboltról. A hullócsillag hallotta, hogy őt gyönyörűnek találták, miközben lesuhant a magasból, és nagyon büszke volt, mert tudta, hogy különleges, és mindig emlékezni fognak rá. Jól érezte magát a tenger hullámai között, úgy gondolta, hogy megérte lejönni a Földre. Az ő útja ide vezetett, az apró csillag többi része az égbolt útjait járja.

            Minden év augusztusában eszébe jut sok-sok csillagnak, hogy leküld néhány porszemet a Földre, ilyenkor hallatszik minden felől az emberek csodálattal telt kiáltása:

– Nézzétek, ott egy hullócsillag!