Holli, az utolsó hópehely

Holli, az utolsó hópehely.

            Holli boldogan keringett a levegőben. Olyan szép innen a magasból a város! Figyelte az utcákat, tereket, és az esti fények ámulatba ejtették. Sokáig várt arra, hogy végre lejöhessen a Földre, de most eljött az ő nagy pillanata.

            A cica a kertben sétálgatott, kidugta az orrát a kerítésen, és észrevette Hollit. Nagyon elcsodálkozott, mert már mindenki a tavaszt várta, nem a hóesést. Kémlelte egy ideig a környéket, de nem látott több hópelyhet, ez az egy szállt az enyhe szellő fuvallatban úgy, mintha soha sem szeretne földet érni. Szeretett volna közelebb menni hozzá, de nem tudott, mert a kertkaput bezárták.

Holli meglátta a magasból a kis szőrmókot, és nagyon megtetszett neki. Gondolta, hogy jó volna vele összeismerkedni. A szellő segítségével arrafelé evezett, és lágyan lehuppant egy nyíló hóvirág fehér szirmára. Elégedetten sóhajtott. Megérkezett végre, láthatja az emberek csodálatos világát, amiről eddig csak álmodozott. A Hold ezüstre festette az égboltot, a csillagok ragyogtak, fényükben a környező világ csodásan csillogott.

Holli épp ismerkedett a kerttel, ahová megérkezett, mikor a cica odaért mellé, és megszólította őt:

– Elkéstél hópehely! – mondta sajnálkozva.

– Már vége a télnek? – kérdezte Holli.

– Még éppen nincs, de már senki nem örül neked! – felelte a cica.

– Te sem? – szomorodott el a hópehely.

A cica megsajnálta. Szegény biztosan nem tehet róla, hogy csak most szállt le a magasból, nem keseríti tovább.

– De, én örülök neked! Az éjszaka hideg, itt maradhatsz, beszélgethetünk reggelig – mondta.

Holli megnyugodott. Nem jött hiába. Virradatig faggatózott, minden érdekelte. A cica szép sorban válaszolgatott, így rengeteg dolgot megtudott az emberekről és a városról. Mikor az első napsugarak elérték a Földet, a cica így szólt:

– Jobb lenne neked az árnyékban, menj oda a bokrok alá!

Holli szót fogadott, és a hóvirág szirmáról felkapaszkodott az első szellő fuvallatra, majd tovaröppent. A bokrok alól azonban már nem tetszett neki annyira a világ, nem szeretett bujkálni. Nem szállhatott a szellővel semerre, mert a nap egyre erősebben sütött.

Hóanyó a felhők mögül kipillantott, és meglátta Hollit a bokor alatt. Csóválta a fejét, hiszen már több hópelyhet nem akart az idén leküldeni a Földre. Úgy tűnik, olyan mélyen aludt, hogy nem ébredt fel arra, mikor ez az egy csemetéje kedvet kapott a szállingózásra. Meg akarta őt menteni, ezért szólt a fagyos szélnek, hogy fújjon egy keveset, had legyen hideg a Földön, nehogy baja essen Hollinak.

Az emberek felvették a meleg kabátot, sálat, sapkát, és egyáltalán nem örültek, hogy ismét ilyen hideg van.

– Bolond idő! – mondogatták.

A kis hópehely ijedten kuksolt a bokor alatt. Utolsónak érkezett, és jól megbolygatta az emberek életét. Olyan hideg lett, hogy kijöhetett volna, de nem mert mutatkozni. A cica fázósan közeledett felé.

– Fázol, ugye? – kérdezte tőle.

– Igen. Elég volt a télből, a tavaszt várom én is! Nem tudnál jövőre visszajönni? – kérdezte.

– Ha már te sem örülsz nekem, akkor tényleg jobb lenne, ha a következő télen szállnék le közétek, mikor boldogan fogadtok. Nem tudom, hogy mehetnék most haza! – felelte Holli tanácstalanul, és felnézett az égre.

            Ebben a pillanatban egy hófelleg jelent meg a fejük fölött, mely a megmentésére érkezett. Hóanyó kinyúlt belőle, és felkapta a kis hópelyhet, magához szorította, és már sietettek is vissza a magasba. Amint felértek az égbolt legtávolabbi zugába, a jeges szél visszahúzodott, és a nap kisütött. Az emberek így szóltak:

– Milyen szeszélyes az időjárás!

Csak a cica tudta, hogy ezt az egész kavarodást az elkésett, utolsó hópehely, Holli okozta.