Virágszirmok a levegőben

Virágszirmok a levegőben.

            Egy kislány állt a kertben. Fújt a szél, lebegtette hosszú haját. Figyelte, ahogyan a gyümölcsfa virágait megtépázza, a szirmokat szétszórja a levegőben. Azok keringtek, néha megakadtak egy– egy bokor ágain, de a többségük tova szállt az ismeretlenbe.

            Közelebb ment az egyik cserjéhez, mert úgy hallotta, hogy valaki segítségért kiált onnan. Elámult azon, amit látott. Az egyik rózsaszínű virágszirom fennakadt egy levélen abban ült egy pici manólány és keservesen sírdogált.

– Te kiáltottál segítségért? Mi történt veled? Miért sírsz? – szólította meg a kislány.

– Igen, én kiáltottam, beakadt a ruhám ebbe a gallyba, látod? Nem tudok kimászni a sziromból, mert nem szeretném tönkretenni. Kiszabadítasz innen? – kérdezte a kis manólány.

– Persze. Megnézem közelebbről. Ó, már kész is! Látod, nem szakadt el a ruhád! – vigasztalta a kislány, és közben megcsodálta a rózsaszín tüll ruhácskát, melyet virágokkal díszítettek.

A kicsi manólány arca felderült.

– Köszönöm a segítségedet! Gyere, megmutatom hogyan szoktam tavasszal a szélben utazgatni! – ígérte. Elindult, felkapaszkodott a virágzó gyümölcsfa ágán, és várt. Mikor jött egy szélfuvallat és egy szirom leszakadni látszott a virágról, belepattant, és mikor az leszakadt, keringett rajta ülve, közben pedig mosolygott, mert nagyon élvezte a játékot. Az útja teljesen kiszámíthatatlan volt, attól függött, merről fúj a szél, és ez még érdekesebbé tette az utazást.

– Ha szerencsém van, akkor egészen hazáig repülök egy virágszirommal! – kiáltotta a kislánynak.

– Gyere velem, csináld utánam! – mondta.

A gyerek felkapaszkodott egy ágra, a manó a virágok felé intett, mire az egyik szirom megnőtt akkorára, hogy egy gyerek beleférjen, leszakadt, a kislány belepattant, és ő is szállhatott rajta a levegőben. Nagyon érdekes látvány volt innen a sok virágzó fa a kertjükben, a házuk, a homokozó, a mászóka.

– De jó érzés repülni, szállni és innen fentről nézelődni! – a kislány.

– Úgy látom jó a szélirány, gyere velem a manók birodalmába! Kormányozz a karjaiddal! – hívta a manó, és elindult előre, aztán jobbra, majd ismét előre, aztán balra, a gyerek pedig ügyesen haladt utána. A manók birodalma nem volt túl messze. Hatalmasra nőtt fák között éltek. A lombok közé építették házaikat, azok stabilan bújtak meg a nagy, erős fák gallyainak tövében, közel a törzshöz. A lakók kijöttek a házaik elé, úgy üdvözölték a nagyra nőtt virágszirmon megérkezett vendéget. A gyerek felmászott a fára, leült egy ágra, úgy nézte meg az egyik manó épületet. Belátott az ablakain, ott sok-sok szoba állt, teljesen berendezve. Úgy nézett ki, mint az emberek otthona, a manók méretéhez igazítva.

A manók birodalmának királya, egy idősebb manó, megkérdezte a manó kislányt:

– Te megint virágszirmokon utazgattál? Nem megmondtam gyermekem, hogy az veszélyes?

– Igen apa, tudom, de nem bírtam megállni. A szél befújt egy bokorba, ott beakadt a ruhám egy gallyba, ő segített kiszabadulni! – mutatott a gyerekre.

– Hálásan köszönjük, úgy látom a lányom növesztett neked egy erős virágszirmot, azon jöttél ide! Ha egyszer szükséged lesz ránk, csak mondd:

– Manó király várlak, hagyd ott a várad! – és én jövök hozzád és segítek – ígérte a király.

A kislány még nézelődött egy ideig, aztán szépen felült a nagy virágsziromra, a király tapsolt hármat, és az hazáig röpítette. Ő eleinte sokat gondolt a manókra, valahányszor virágszirmokat látott a levegőben, eszébe jutottak, de aztán lassan elhalványult az emlék.

Pár év múlva testvére született, és mikor már elég nagyra nőtt ő is, egyik nyaralás alkalmával a tóban fürdött a család. A kisfiú egy matracon feküdt, hirtelen feltámadt a szél, és besodorta a tó mélyebb része felé, ahol már nem ért le a lába, úszni pedig nem tudott jól. Apukájuk azonnal a matrac után indult, erős karcsapásokkal haladt előre, de a szél egyre erősebbé vált. Mindannyian nagyon megijedtek, mert a matrac majdnem felborult. Akkor a kislánynak eszébe jutott a hívó mondat. Becsukta a szemét és elmormolta:

 – Manó király várlak, hagyd ott a várad! – abban a pillanatban a partról virágszirmok szálltak a tó felé, a matrac irányába. A kislány tudta, hogy a testvére megmenekült. Manókirály beváltotta az ígéretét, eljött hozzájuk. A kisfiú annyit érzett, hogy erős karok megragadják a matracot, és nagy sebességgel tolják kifelé a vízből, a part irányába.

– Ne aggódj, itt vagyok! – hallotta apa hangját. Olyan gyorsan kiértek, hogy az ott állók csak ámultak és bámultak. Anya megölelte mind a kettőjüket, aztán gyorsan odabújt a testvére is hozzájuk. Nem tudták meddig álltak így, átkarolva egymást.

            Anya törte meg a csendet. Így szólt:

– Nagyon hamar ki tudtad hozni a fiunkat. Szerencsére megelőzted a nagyobb bajt!

– Valahogy hirtelen megsokszorozódott az erőm, mikor láttam, hogy a matrac felborul, és a fiamat baleset éri, ha nem igyekezek – felelt Apa.

– Igen, az ember megerősödik, ha a gyereke bajba kerül, és segíteni akar neki – bólintott Anya.

            A kislány kitekintett a szorosra font karok közül, és virágszirmokat pillantott meg a levegőben. Úgy látta, hogy az egyikről manó király integet mosolyogva feléjük.