A kis, fekete macska

A kis, fekete macska.

A kis, fekete macska

Kellemes, nyári este volt. A hegyek között ilyenkor már kissé élénkebb a levegő mozgása, és koromsötét van. Talán ezért, talán más okból, de a bernáthegyi, a gazdival való utazásból csak a gazdit szerette, az utazást; sehogyan sem. Főként nem a kanyargós, hegyi utakat. Gazdája jól ismerte Dömpi ezen félelmeit, ezért egész úton beszélt hozzá, vigasztalgatta.

- Gazdám! – bökdöste egyszercsak, bumszli orrával a férfi vállát. – Álljunk meg, mert liftezik a gyomrom!

- Baj van Dömpi?- kérdezte aggódva a fiú. – Nem tudnád még egy kicsit tartani, éppen kanyar következik, és itt veszélyes megállni! A reflektor fényében azonban apró villanás, egy szempárról visszatükröződő fény, figyelmeztette a lassításra.

Kistermetű állat szaladt ki a sűrű aljnövényzet közül. Mint kiderült: apró, fekete cica tervezte az úttesten való átkelést. Zsolti fékezni kezdett, de a selymes feketeség mozdulatlan maradt, csak riadt szemei villogtak.

- Na, mi lesz? Mit döntöttél? – kérdezte a fiú, és szorosan az út szélére kormányozta autóját. A kicsi állat azonban, a férfi közeledtét is mozdulatlanul várta, bár, aprócska teste remegett, mint a nyárfalevél. Dömpi viszont, megkönnyebbülten ugrott ki a hátsó ajtón. Éppen elég baja volt, nem figyelt ő semmiféle szempárra.

- Nézd, milyen aranyos! – tartotta felé gazdája a csöppnyi állatot. – Mit szólsz, ha magunkkal visszük? - Ezzel már helyezte is, az első ülésen levő, puha ruhakupac tetejére.

- Ú-ú-úgy! – döbbent meg a keservesen utazó. – Nem is é-é-én miattam álltunk meg!- fordította csalódottan félre a fejét.

- No, … csak nem féltékeny vagy? – érdeklődött gazdája nevetve, és könyökével vigasztalóan hátra bökött, mire Dömpi az előbbitől is mélyebbre ejtette hatalmas, buszmusz fejét.

- Látod milyen elhagyatottan didergett ez a szegény pára, nem hagyhattuk ott minden szó nélkül! – mentegetődzött mosolyogva, kutyusa előtt. - Éjszaka is van, …törékeny is, így könnyen a vadak áldozatául eshetne. … Ezt, te sem szeretnéd, ugye?

Amikor viszont gazdája erősebben figyelte az utat, Dömpi, alig észrevehetően középre hajolt, és szinte teljes tüdőből, a cica fülébe fújta: - Ki nem állhatlak! Miért kerültél az utunkba? Bajt hozol csak mindenkire!

- Pfu-uj!- csapott vadul a makrancos cica, hegyes karmaival a kutyus orra felé. – Én meg téged, ki nem állhatlak! De várj csak, jön még kutyára kamion! – prüszkölte durcásan.

A marakodást észrevette a gazdi, és fürkészőn újból a tükörbe nézett, mint aki sejti, mi zajlik a behemót lélekben.

- No, ne bosszankodj! Mindjárt megérkezünk a kempingbe, ahol te is nyugodtan pihenhetsz! - szólt újra hátra. – Meglátod, reggelre elszáll minden haszontalan érzésed!

A lámpák sárga fényénél nyugodtan pakolásztak, de a cica állapota szemmel láthatóan rosszabbodott. Bágyadtabb lett, a szőre is kezdett furcsán állni. Úgy tűnt, mintha lucskos lenne.

- Beteg vagy? – kérdezte döbbenten Zsolti. - Bizonyára, - magyarázta önmagának - különben ösztönösen elfutottál volna valamelyik irányba. … Megsérültél? Mihez kezdek most veled?

A gyámoltalan kiscica szemei kezdtek lázasan csillogni. Lábacskái, ha felemelték, erőtlenül konyultak le.

- Te tényleg beteg vagy! – rémült meg a fiú.

Dömpi a kempingben, továbbra is otthonosan mozgott. Megszokta, hogy ő a vendégek elsőszámú kedvence. Becézgetik, dús bundáját összeborzolják…. Most azonban mindenki a beteg cicával volt elfoglalva, ezért bánatosan lődörgött egyik vendégtől a másikhoz. Hozzájuk dörgölődzött, orrával megbökdöste a kíváncsiskodókat, de válaszul legfeljebb megvakargatták a homlokát, vagy a feje búbját.

Ezt a fajta mellőzést, Dömpi borzasztó nehezen viselte.

- A kutyafáját! - tört ki belőle. - Velem senki sem foglalkozik? Vau, vau! Utállak, utállak! – pörgött dühösen körbe-körbe. – Ott kellett volna hagyni az erdő szélén! Ott, ahonnan jöttél!

Alacsony termetű, fekete hajú férfi sétált el mellettük. Egyikük sem beszélt a másik nyelvén, de orvos lévén, szavak nélkül is megértette, valami nincs rendben a cicussal, sürgősen segíteni kell rajta!

Intett a fiúnak, tegye le a kis, magatehetetlent a fűre, ahová a fehér zsebkendőjét terítette. Óvatosan végig simította a cica gerincét, végtagjait; törést keresve. … Az ekkorára köréjük tömörülők is lélegzet visszafogva figyelték, hiszen az orvos tekintete egyre szigorúbb lett. Orvosi táskájából papírt, tollat vett elő, és intett a fiúnak siessen le a faluba, keressen gyorsan patikát!

Mivel Dömpi most nem mehetett szeretett gazdájával, még bosszúsabb lett a kis jövevényre.

- Mi a fenét kell ennyit aggódni egy senyvett macskáért! – rázta toporzékolva vastag bundáját, ami csakúgy porzott. – Va-u-u! Va-u-u!...Tudod mit? Jobban jársz, ha meg sem gyógyulsz, mert úgy megkergetlek, hogy miákolni is elfelejtesz! - tajtékzott az egyébként nagyon is jámbor, barna foltos állat. – Miattad nem törődik velem a kutya se!

Végtelennek tűnő percek következtek: a kiscica állapota minden pillanatban válságosabbra fordulhat. Mire megérkezett a kanalas gyógyszer, már csak szemcsepegtetővel bírták a pici szájba csöpögtetni, annyi ereje sem maradt, hogy kinyissa. A helyzet egyre reménytelenebbé vált.

Rajzzal és mutogatással próbálta a kreol bőrű orvos a többiek tudtára adni: a cica csak abban az esetben éri meg a reggelt, ha nem engedik elaludni, ha valaki szünet nélkül ringatja.

Dömpi hatalmas szíve megesett a kis ellenfélen. Amióta magukhoz vették, először érzett iránta szánalmat. Alig várta, hogy az emberek szétszéledjenek, és bocsánatkérően odasomfordálhasson mellé, majd jó erősen a fülébe súgta: - Tarts ki cicus! Ne add föl!- mormogta őszinte lelkesítéssel, de a cica már nem reagált semmire. – Segíts magadon, az Isten is megsegít!- topogta egyre türelmetlenebbül párnás talpával. A kiscicát azonban, fújhatta is, rázhatta is erős mancsával, annak a szemhéja sem rebbent.

Dömpi vett egy mély levegőt: - Visszavonom minden eddigi sértegetésemet, csak gyógyulj meg, légy szíves! … Legalább a gazdámra legyél tekintettel, - könyörgött - mit megtett érted egész este!...Hallod? … Ha ő nem lát meg, azóta ki tudja, mi történt volna már veled! – majd váratlanul parancsba adta: - Légy szíves, gyógyulj meg!

A cicusnak azonban a bajusza sem rebbent.

Dömpi kezdte újra elveszíteni a türelmét, szörnyen tehetetlennek érezte magát. Dühösen lehasalt, mellső lábai közé dugta pöttyös nóziját, és erősen gondolkodni kezdett:” Ki kell találnom valamit!”

Hajnalban, elsőnek az indonéz orvos ébredt. A sátrakban pihenők már az ő hangjára figyeltek föl, amint boldogan csacsogja, egyre csak a Dömpi nevét csacsogja, közben ölelgeti, puszilgatja a behemót állatot. Az emberek kíváncsian dugták ki a fejüket,…de a látványtól, az álluk is leesett:

Dömpi – fáradtságtól rogyadozó lábakkal körbe-körbe sétál a füvön, hátán a hetykén ülő, vidáman pislákoló cicussal. Az orvos térden csúszkálva követi, és örömében hol simogatja, hol puszilgatja, amiért megmentette a cica életét, az órákon át tartó mozgatással.

A bernáthegyinek azonban, hamar elege lett a kitörő örömből, és egy nagy lendülettel megrázta labda nagyságú fejét, nyálát jobbra-balra fröcskölve! A bámészkodók nevetve ugráltak arrébb.

- Miért csodálkoztok ennyire? – bambult rájuk értetlenül a kutyus. - Elvégre nekem már a nagyszüleim is híres életmentők voltak! – vonta föl lazán a vállait. - Egyébként is, aki nem hiszi, járjon utána!

Ezzel elindult, hogy végre egy nyugodt zugot keressen magának.